Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261828
|
A tündér halála
Fel kéne kelni, állapította meg Éjvándor, de aztán csak visszahanyatlott az ágyba. Rossz kedve volt. Ám az óra kérlelhetetlenül ketyegett az asztalon, így végül újra felült, és szembenézett a számlappal. Már tizenegy lenne?
Feltápászkodott, és kicaplatott a fürdőszobába. Belebámult a tükörbe, megdörzsölte az állát. Borotválkozni kéne, morfondírozott, aztán ennyiben hagyta, és átvánszorgott a konyhába. Rövid ideig szemezett a hűtőszekrénnyel, de ehhez sem volt kedve. Napok óta nyomasztotta valami.
Végül mégiscsak megivott egy pohár tejet, majd fogat mosott, letusolt, és felöltözött. Aztán levetette magát a nappali egyik foteljába, és nézte a plafont. Valamit csinálni kéne. De fáradt volt mindenhez, hát belőtte a tévét. Ez egy ideig lekötötte, valami aranyos rajzfilm ment, de aztán persze reklám következett, és ezt nem bírta tovább három másodpercnél, kikapcsolta a készüléket.
Aztán csak hallgatta a csendet. Valami nincs itt rendjén. Végül hirtelen ötlettől vezérelve felpattant, és levette a polcról kedves pánsípját.
Egy régi, talán már évek óta nem játszott dallam bukott ki a hangszerből, ahogy az ajkaihoz emelte, lehúnyt szemmel élvezte, és az őt napok óta gyötrő depresszió szinte azonnal átadta helyét az édes-bús nosztalgiának. Milyen gyönyörű is volt az az este, ott, a Fekete Hölgy kastélyában! Megpróbálta megragadni a régesrégi mulatság hangulatát, és egy rövid dalocskát komponálni hozzá, de a gyorsan fellángolt emlékek szinte azonnal cserben hagyták, és elillantak szívéből. A dallam esetlenre sikerült, és ez megint lehangolta. Mogorván dobta le a hangszert a szőnyegen tornyosuló, rendrakásra váró kacatokra.
Itt valami baj van, szögezte le, immáron sokadszor, de mielőtt belemerülhetett volna lelke mélyebb problémáiba, megzavarták.
Megszólalt a csengő. Ám váratlan látogatója, úgy látszik, semmit sem akart a véletlenre bízni, mert közben dörömbölt is, majd várakozás nélkül lenyomta a kilincset, és beviharzott. Két lépésébe telt neki átszelni az apró előszobát, aztán beesett a nappaliba, és természetesen a huzatra hagyta az ajtó becsukását.
— Helló, Éjvándor! Hogy vagy?
A férfi hökkenten nézett fel a lányra.
— Szia, Csillagfény! Hát te?
Az elnevette magát.
— Csak jövök, és már megyek is!
Ezzel visszahátrált az előszobába, ledobta hátizsákját, és megszabadult ormótlan bakancsaitól is. Láthatóan erdei túrához volt öltözve, ami nála egy egyelőre fehér pólót és sötétzöld sortot jelentett, no meg persze térdig érő pamutzoknit.
— Merre tartasz? — kérdezte Éjvándor, aztán még épp időben kitért a besuhanó lány elől.
— Hol ide, hol oda — nevetett az, és körbetáncolta a szobát.
Végül levetette magát az egyik fotelbe, a lábát feldobta az asztalra, és hátraejtette fejét. Szép, kedves mosolyú teremtés volt, valószínűtlenül nyúlánk alakú, titokzatosan sötét szemű. Sokkal fiatalabb a férfinál, legfeljebb ha tizenhét esztendős. Öt és még egy esztendeje ismerték egymást, de több időt töltöttek már együtt, mint maga az örökkévalóság. Barátok voltak.
— Rég nem hallottam már felőled, Éjvándor, csak nincs valami bajod?
— Á, dehogy! — legyintett a férfi, és maga is leült. — Talán csak egy kis tavaszi fáradtság!
Csillagfény színpadiasan homlokára ejtette a kezét.
— Tavaszi fáradtság! — ismételte, aztán felemelte a fejét, maga alá húzta és átkarolta lábait, majd ráfektette arcát a térdére. — A tavasz nem ezt jelenti! A tavasz a hajnal, a megújuló virágok, a fellángoló szerelem ideje, nem a fáradtságé!
Ezzel talpra pattant, pár óvatos lépéssel Éjvándor elé táncolt, aztán lassan, nagyon lassan lehajolt hozzá, és finoman szájon csókolta. Mint a friss harmat, olyan íze volt ajkainak. Aztán felegyenesedett, és unott arccal arrébb sétált.
A férfi utánanézett.
— Lehet, hogy igazad van — mosolyodott el végül.
— Biztos, hogy igazam van! — nézett rá a lány komolyan, aztán megint elnevette magát. — A közeli erdőbe megyünk. Gyere te is! Szinte mindenki ott lesz! Árnyéktáncos állítólag látott nemrég egy unikornist, őt akarjuk felkeresni!
— Unikornis? — vonta fel a szemöldökét Éjvándor. — Nem hinném, hogy errefelé még élnének unikornisok!
— Ó, hát nem mindegy?! — fakadt ki dühösen a lány, aztán vállat vont. — Megnézzük. Lehet, hogy tényleg nincs. Lehet, hogy Árnyéktáncos tényleg csak álmodott valamit. De mondom, ez mindegy! Biztosan jó mulatság lesz! Majd bámuljuk a kék eget, táncolunk a fák között, kézenfogva fekszünk a tisztásokon, és meglessük a fű növését! Gyere velünk!
Éjvándor nagyot sóhajtott. Lett volna kedve a mulatsághoz, de valahogy nagyon fáradt volt.
— Nem is tudom... — morogta, ám Csillagfény már nem figyelt rá.
Észrevette a földön heverő pánsípot, felkapta, és rögtön játszott is rajta valami kedves kis dallamot. Éjvándornak szinte fájt, ahogy rátörtek az emlékek. Mi mindent csináltak már ők ketten! Például amikor lementek a folyóra csónakázni, de a sodrás elragadta őket, és hét nap meg még egy éjszaka hányódtak a tengeren, míg végül néhány kedves sellő kivontatta őket a partra. Hova tűntetek, ti vörös ragyogású, szépmosolyú alkonyok? Édes, régi éjszakák!
Csillagfény közben megunta a hangszert, visszatette a kupac tetejére, aztán odasétált a fotelben ülő férfihoz, letérdelt elé, és rátámaszkodott annak combjaira.
— Gyere velünk! — suttogta könyörgő szemekkel.
Éjvándor már majdnem kimondta, hogy igen, amikor megint belenyilallt a szívébe az a furcsa fájdalom, ami már napok óta kínozta.
— Nem, ne haragudj! Tudod, valami bajom lehet. Nem hinném, hogy komoly, csak... olyan fáradt vagyok! — szakadt ki belőle a vallomás.
Csillagfény elkomorult, felpattant.
— Nem csoda, már hetek óta csak itthon gubbasztasz! Ki kéne mozdulnod! Nem egészséges itt a levegő sem! — feddte meg széles gesztusokkal kísérve szavait.
Aztán az ablakhoz szaladt, és kinyitotta. Szinte azonnal friss szellő csapta meg az arcukat, finom, tavaszi, virágillatokkal terhes szellő. A férfi szívében megenyhült a fájdalom, de a fáradtság makacsul maradt. A lány visszafordult az ablakból, és egy ideig némán bámulta Éjvándort. Aztán nagyot sóhajtott, és jóval csendesebben folytatta.
— Nem baj. Ha nem akarsz jönni, maradj! Szegény, kicsi Éjvándor! Pihenj csak, ha fáradt vagy! — vigasztalta. — Mindenkivel megeshet, mindenkinek vannak rossz napjai! — lépett vissza hozzá, és két tenyere közé fogta a férfi kezét.
Aztán csak nézték egymást, egy örökké tartó pillanatig.
— Persze — mosolyodott el végül Éjvándor. — Kipihenem magamat, hamarosan minden rendben lesz! Te meg mulass jól! És siess vissza! Aztán majd elmesélsz mindent, ami történt!
— Úgy lesz! Ígérem, mindent el fogok mondani, ami megesik velünk, még többet is! És sietek!
Aztán elengedte a férfi kezét, és már ment is. Éjvándor felállt, aztán az előszoba ajtajából nézte végig, ahogy a lány gyorsan felkapta bakancsát meg hátizsákját.
— Szervusz, kedves!
— Szia! — intett Éjvándor, de már csak a nyitott ajtónak, amelyet hamarosan becsapott a huzat.
Aztán a férfi csak állt, hosszan, üveges tekintettel. Odakint a délutáni fényeket elűzte a szürkület, majd megérkezett az éjszaka. A szűk előszobát kísérteties árnyakkal népesítették be a kintről beszűrődő neonfények.
Éjvándor pedig állt, és nézte azt a pontot, ahol Csillagfény eltűnt. Talán már éjfélre járt az idő, amikor összerezzent, és elszakadt az ajtófélfától. Egyenesen a hálóba ment, és ruhástól ledőlt aludni.
Másnap korán kelt, enyhe fejfájással. Ismét tett egy kísérletet a reggelivel, de ez sem volt sikeresebb, mint az előző napi próbálkozása. Aztán csak összekapta magát, és lement a boltba. De a rövid séta sem űzte el búskomorságát. Amikor visszatért, elővette kedves ólomkatonáit meg a festéket, remélte, a megszokott elfoglaltság leköti figyelmét, ám nem volt türelme az egészhez. Kínjában felütött egy könyvet, és megpróbált olvasni, de hamarosan azon vette magát észre, hogy csak bámulja a betűket. Felkelt, kikönyökölt az ablakon.
Odalent autók tülekedtek benzingőzbe burkolva az utcát. Ugyan mit érdemes ezen nézni? Hát becsukta az ablakot, aztán csak üldögélt kedves foteljában. Ott nyomta el az álom is.
Másnap viszont szinte jókedvűen ébredt. Teát főzött, aztán letusolt, felöltözött, megreggelizett. Telve volt friss energiával. Rögtön el is határozta, hogy rendet tesz. Nagy lendülettel kezdett bele a munkába, csak délben pihent meg egy kicsit. Mit is ebédeljek, morfondírozott, amikor egyszer csak dörömböltek az ajtón, majd valaki nekiesett a kilincsnek, ám hiába.
— Hé, mióta zárod az ajtód! — méltatlankodott kint a jólismert leányhang.
— Nyugi, nyitom már! — sietett ki az előszobába a férfi.
— Tudod, a többiek még nem jöttek vissza, de én aggódtam miattad, hát ... — a lány beesett az ajtón, aztán hökkenten megtorpant. — Valami bajod van? — nézett kutatón a férfi szemébe.
— Nem, dehogy! Remekül vagyok! — nevetett az rá.
A lány lassan bólintott, aztán csendesen betette maga mögött az ajtót. A férfi visszahátrált a nappaliba, hogy helyet adjon neki levetni a cipőit. Csillagfény lekucorodott, aztán hosszan, lehajtott fejjel vacakolt a fűzővel, mire végül elkészült, levette sáros bakancsát, és lábujjhegyen beóvakodott a szobába.
— No, milyen volt a kirándulás? — kérdezte a férfi. — Láttatok mókust, őzet, nyulat?
— Igen — válaszolta halkan a másik. — Láttunk. Mókust ... és unikornist is. — bólintott lassan, és tétován körbenézett.
— Unikornist? — nevette el magát a férfi.
Még hogy a mai fiataloknak nincs fantáziája! De a lány már nem figyelt rá.
— Hogyan tört el a pánsípod? — kérdezte, szinte vádló hangon.
A férfi követte a tekintetét, aztán lehajolt, és felvette földön heverő lomok által félig betemetett hangszert. Idegesen vizsgálta meg, hisz' kedvelte nagyon. Nagy kár lenne, ha valami baja esett volna ebben a nagy rendetlenségben! De a síp nem volt törött. Azért belefújt, végigpróbálta a hangokat, szép tisztán szólt mind.
— Nem tört el, mit ijesztgetsz! — nézett fel, aztán a torkára forrt a szó.
Csillagfény csak állt vele szemben, és hangtalanul sírt. Nagy, nehéz könnycseppek csorogtak végig arcán, le, az álláig, ott összegyűltek, aztán lehullottak a semmibe, beleivódtak fűfoltos pólójába.
— Mi baj van? — kérdezte a férfi.
— Semmi — suttogta a lány, és lehajtotta a fejét.
— Méghogy semmi! — csattant fel ingerülten a másik, aztán előre lépett, és mutatóujjával felemelte a lány állát.
Az összerázkódott az érintésre, és hátralépett. Aztán hirtelen megfogta a férfi kezét, és egy gyors mozdulattal belecsókolt a tenyerébe.
— Tényleg semmi — suttogta, és felcsillantott egy halovány, kétségbeesett kis mosolyt. — Csak... elfáradtam. De semmi baj! Igazán! — mentegetődzött kapkodva.
Majd elhátrált, és ujjaik elszakadtak egymástól. Aztán sarkon fordult, és szinte kirohant az előszobába. A férfi értetlenkedve követte.
— Ha tényleg minden rendben, akkor ...
— Tényleg! — biztosította a lány, miközben ideges kézzel megcsomózta cipőfűzőit.
— Akkor jó. Siess haza, a szüleid már biztosan várnak! — bólintott a férfi. — Mikor látlak legközelebb?
— Majd ...talán jövő héten ... benézek... — nyögte a lány, aztán felkapta a hátizsákját, és kiviharzott.
A férfi még hosszan hallotta lábdobogását a lépcsőházban. Hogy ez a szeleburdi leányzó soha sem tudja becsukni maga mögött az ajtót, rázta meg mosolyogva a fejét, aztán kulcsra zárta lakását, és besétált a konyhába. A hűtőből választott valami mirelit kaját, a mikro gondjaira bízta, és közben megbontott egy sört is. Aztán fogta a tányért meg az üveget, bement a szobába, letelepedett kedvenc foteljába, és bekapcsolta a tévét.
|
