Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261828
|
Halálra ítéltek..........
Mikor haza értünk, az egész ház fel volt bolydulva. Mindenki a folyosón rohangált, papírokat szorongatva a hónuk alatt. Velünk persze senki sem foglalkozott, így szobáról szobára járva kerestük Akirát, vagy valakit akit szóra tudtunk bírni. Egy fél órás keresés után, - hozzáteszem, a ház nem ilyen nagy, de itt soha senkit sem lehet megtalálni. - szóval, hosszú idő után megtaláltuk, egy halom papír alatt Akirát. Miután valóban megbizonyosodtunk arról, hogy ő az, óvatosan megkérdeztem:
- Ha nem zavarlak nagyon, megtudhatnánk, hogy mi történt? - Akira felnézett, mi meg hátrább araszoltunk, mert nagyon dühös szemmel nézett ránk.
- Már azt hittem, hogy haza se jöttök. Nagyobb felelőséggel kéne lennetek. És ha követtek volna? Azt akarjátok, hogy megint elfogjanak titeket? - Megkerülte az asztalt és elém állt. Jóval magasabb volt nálam, így egész magasra kellett néznem. De ezt már megszoktam. Korban is csak két évvel volt több nálam. Akkor meg miért féltem tőle? - Aggódtam értetek!
- Én csak...- Kezdtem, de belevágott.
- Legközelebb legyetek korábban itthon! - Végre megint barátságos volt a szeme. Szerettem a szemeit. Miközben az arcát kutattam, egész elfelejtettem, hogy miért is jöttünk. Csergő nem bírta tovább.
- Már bocsánat, de tovább léphetnénk?
- Ö.. igen, szóval, miközben ti elvoltatok, itthon fontos dolgok történtek. Maja nemrég érkezett meg a központból...
- Van központunk? - Fogtam fel a lényeget.
- Van, de erről majd máskor. Szóval Maját elküldtem, hogy tudjon meg valamit az erődről és most érkezett meg. Elhozta az alaprajzot és ma, most, hogy már ti is itt vagytok, mindenki együtt van. Véleményem szerint, ha mindenki kész, akkor akár indulhatnánk is. Csergő, lennél olyan szíves és összehívnád a többieket?
- Rendben, megyek...- És feltűnően sértődötten kivonult.
Egyedül maradtam Akirával. Nem igazán akarózott vele lennem, ezért inkább én is az ajtó felé indultam. Mikor elmentem mellette elkapta a kezemet.
- Várj, beszélnem kell veled!
- Mégis miről? - Valamiért vonakodtam ránézni. Bűntudatom volt, bár még nem is tudtam, hogy miért.
- Kérlek, most jól figyelj rám! Nem akarom, hogy elmászkálj a házból...
- De Csergővel mentem... - Dühösen villant a szeme.
- Pont miatta mondom! Erről a fiúról semmit sem tudunk. Sohasem beszél magáról. Félünk, hogy esetleg egy áruló lehet!
- Ő nem áruló! - Nagyon dühös lettem. - Nem ismeritek őt. Fájdalmas a múltja, ő biztos nem árulna el minket.
- Te sem ismered...
- Dehogynem! Nekem mindent elmondott. Elmondta, hogy mi történt vele ezelőtt, hogy a húga...- Észbe kaptam, majdnem elárultam, pedig megígértem, hogy nem teszem.
- Nem mondhatod el?
- Nem, sajnálom. Megígértem. De biztosíthatlak, hogy hozzá képest az én múltam egy nyaralás volt.
- Én csak aggódtam...
- Ne aggódj! - Egyre mérgesebb lettem. Majd fel robbantam. Ordítani akartam. Az erő mintha felkapcsolták volna, úgy robbant fel bennem. A kezem izzani kezdett, de fel sem fogtam, hogy mit teszek. Csak álltam és próbáltam úrrá lenni a dühömön. Aztán történt valami. Valami átkattant bennem és elvesztettem az önuralmamat. Elöntött a forróság és az erő szikrázva tört elő. Mintha nem is én lettem volna. Kikerültem a testemből és kívülről néztem az eseményeket. Láttam, hogy tűz bugyog elő a testemből, láttam Akirát amint
feltartja a kezét és védekezés képen egy jégpajzsot tart maga éle. Láttam a szemét is, félelem villant benne. Akkor döbbentem rá, hogy mit is teszek. Levegő után kapkodva rogytam le a földre. Az erő lassan visszaszivárgott a testembe és a dühöm is elcsitult. Az egész fiú eltűnt és csak a füst maradt. Ültem a földön és a sírás környékezett. Teljesen összezavarodtam. Valami kiemelkedett a füstből. Akira víztől csöpögő alakja bontakozott ki. Amikor már eléggé eloszlott a füst és közel ért hozzám, végre megláthattam az arcát is. Szerencsére csak egy pár helyen égett meg, az arckifejezése volt, ami igazán megrémített. Félelem és zavarodottság volt rajta. Csak harmadik nekifutásra találtam rá a hangomra.
- Én..én nem tudom, hogy mi történt. Nem értem. Én nem akartalak bántani, én csak itt álltam és...- Elhallgattam, nem tudtam befejezni a mondatot. - Igazából nem tudom, hogy mi történt. Az egész nem ellened volt, csak... - Felemelte a kezét és félbeszakított.
- Nyugodj meg. Nem történt komoly baj. - Mellém térdelt. De nem szorosan mellém, jó egy kartávolságnyira.
- Mi az, hogy nem történt? Majdnem megpirítottalak!
- Az erőd nagyon megnőtt az utóbbi időkben. Ezt nem csak én, mások is észrevették. Vártam, hogy valamikor kifog belőled törni. Úgy tűnik eléggé az érzelmeidre van hangolva.
- Ez nem az én erőm! Nem tudom, hogy honnan jött, de biztos, hogy nem hozzám tartozik. - Ezt már akkor észre vettem amikor megindult bennem. - Valami megváltozott, érzem. Mintha valaki más erejét, elloptam volna.
- Véleményem szerint, - mondta lassan, megfontolva, - és Salis szerint is, lehetséges, hogy amikor a börtönben voltál, Merion neked adhatta az erejét. Talán a nála lévő, maradék erőt rád ruházta át.
- Ezt nehezen hiszem el. Az a lány teljesen le volt gyengülve, nem hiszem, hogy volt neki még olyan ereje, ami ilyen hatalmas.
- Akkor mond, honnan jött az erőd?
- Nem tudom, talán felgyülemlett bennem és most túltöltődtem... - Ez nem volt valami találó válasz, dehát összezavarodtam.
- Akkor most mi legyen?
- Nem tudom, talán elkéne mennem egyet, gyilkolászni...
- Ölni szeretnél? - Ezt teljes komolysággal kérdezte. El is gondolkoztam. Ölni. Mit is jelent gyilkolni? Kiontani mások életét, visszafordíthatatlanul elpusztítani valami, vagyis valakit. De mást nem igazán jelemtett nekem. Ettől úgy istenesem megrémültem. Nem kéne viszolyognom a gyilkolás tényétől? Mi történt velem?
- Talán... Lehet. Milyen érzés? - Csönd következett.
- Ölni, néha egyszerű, néha meg, nem is tudom, fájdalmas. Ha valaki életét el kell vennem, mindig a bosszú jár a fejemben. Olyankor ölni nekem olyan mint, lélegezni. Szükségszerű. De van olyan is, hogy ránézek egy testre és meglátom benne az eltávozót. Rádöbbenek, hogy talán, neki sem volt választása és nem érdemelte meg a sorsot, amit tőlem kapott.
- Ember nem ítélhet...
- Valóban nem, nem vállalhatjuk, hogy mi majd döntünk. Kevesek vagyunk ahhoz.
- Valamiért... én... mégis kipróbálnám.- Óvatosan fogalmaztam. Még elmebetegnek fog hinni.
- Megértem...
- Tényleg?
- Igen, én is ezt éreztem, egyszer, sok - sok évvel ezelőtt. És főleg most, hogy így túl vagy töltődve...
- Nem tudom kordában tartani. Még valakit...
- Nem hiszem, hogy közülünk bárkit is tudnál bántani!
- És ha mégis?
- Akkor én ott leszek és segítek! - Mélyen a szemembe nézett. Olyan énmindenttudokésmajdmindentmegoldok tekintettel. De fene bánja. Én csak egy ártatlan kislány vagyok! Ha megakar védeni, hát tessék. Közelebb araszolt és megölelt. Még puszit is kaptam. A vállam fölött folytatta, - Menjünk ki. Mindenki ránk vár. Mindent megbeszélünk, aztán elmész lefeküdni.
- Rendben. Azthiszem. - Elengedett és felállt. A kezét nyújtotta. Egy pár pillanatig bámultam rá. Libabőrös lettem. Az erő mintha csak erre várt volna, éledezni kezdett és mintha apró bogarakból állt volna, elindult a bőrömön. Elkaptam a szememet. - Megy egyedül is. Feltápászkodtam és kimentem az ajtón.
|
