Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261828
|
Egy végtelen éjszaka
Egy végtelen éjszaka
J. Goldenlane
Északszél határozott léptekkel haladt elõre a bábeli zsivajú, zsúfolt utcákon. A tömeg megnyílt elõtte, hökkent arcok fordultak utána, kutató pillantások méregették. Nem illett közéjük. Nem holmi szélfútta turista volt, és nem is számító mosolyú õslakos, márpedig a város ezen negyedében mások nemigen jártak.
Kitaposott sportcipõt hordott, kopott farmert, és mindehhez egy vakító fehér, fénytáncoltató anyagú inget, amelynek ujjait könyékig feltûrte. A kaotikus összhatást fekete, ujjatlan motoroskesztyû, hihetetlenül vörös hajtincsek és kreolosan barna bõr tette teljessé. Viselkedésével is azt hangsúlyozta, hogy õ más. Macskamód hajlékonyan mozgott, és nem kapta félre pillantását az õt bámulók elõl. Szinte mindenkire visszanézett, furcsán mélyre látó tekintete megrémisztette az embereket.
Valahol, nem is oly messze a nap ekkortájt bukhatott bele a tenger monoton zúgó hullámaiba, de a város nem félte a beköszöntõ éjszakát, neonfények gyúltak, és tovább sûrûsödött a tömeg az utcákon. Északszél visszább fogta lépteit. Korán fogok odaérni, mérgelõdött. A profik meg késni szoktak, nem? Így aztán egy sarki árusnál fagylaltott vett, két gombóc vaníliát meg egy gombóc csokit, és szép lassan folytatta útját.
De még így is korán ért a térre, még kilenc sem lehetett. Körbenézett, de senki gyanús figurát sem látott, csak a szokott, ezerszínû embertömeget. Hát leült a kút márványpadkájára, és a cukorízû jeget nyalogatva várt, nézelõdött.
Feje felett a késõ esti ég kéklett, a fehér lámpák által megvilágított vízen igazgyöngy buborékok úszkáltak. Vajon hányan jártak már a csodájára ennek a kútnak, merengett el. Vajon mi okuk volt idejönni és megbámulni a vízben fürdõ márvány paripákat? Egyeseket talán csak a sznobizmus hozott el ide, a világ száz és egyedik csodájának megbámulására, mások esetleg azért jöttek, hogy egy ezüstpénzt vetve a kút vizébe biztosítsák: még vissza fognak térni a városba. És talán olyanok is voltak, akik azért keresték fel a teret, hogy élvezzék az itt hullámzó tömeget, a sülõ pizzák illatával terhes, meleg, nyáresti szellõt. Legalábbis Északszél remélte, hogy vannak még olyanok, akik csak egyszerûen csodát látni jöttek.
Aztán másfele kalandoztak el gondolatai. Vajon ki fog eljönni értem? Hogy ismerem fel? Meg akarnak egyezni, vagy nem annyira? Hideg zuhany riasztotta fel elmélkedésébõl.
— Ejnye, fiacskám, nem szabad lefröcskölni a bácsit! — feddte meg gyermekét egy testes, szõke hölgy, aztán karon ragadta az ötéves forma, kacagó srácot, és elcibálta Északszél közelébõl.
A kölyök még egyszer visszanézett, a férfi pedig mosolyogva rákacsintott. A kissrác visszamosolygott, aztán elfordult, és engedelmesen követte anyját. Gyerekek, nevetett magában Északszél, aztán megdermedt.
Fekete ruhába öltözött fazon állt elõtte. Hogy került ez ide? Ennyire vak lennék? Nem kéne egy kicsit jobban odafigyelnem, ha már egyszer az életemmel játszom?
— Uram, kérem, jöjjön velem! — hajolt meg a figura.
Északszél összerázkódott a seszínû hang hallatán, de aztán felpattant, és követte a fickót. Hamar elhagyták a turistákkal zsúfolt teret, kihaltabb utcák következtek, aztán az évszázados köveket beton váltotta fel a talpuk alatt, és kiértek egy narancsfényben fürdõ, forgalmas útra. A járda mellett fekete limuzin parkolt, az eddig néma pasas kinyitotta a kocsi hátsó ajtaját. Északszél eldobta a fagyi maradékát, és habozás nélkül beült. Csak akkor nézett szét, amikor már visszavonhatatlanul becsattant mögötte az ajtó.
Egy idegen, szintén fekete öltönyt viselõ, õszhajú férfi ült mellette, halott pillantása összeborzolta Északszél idegeit. De azért hanyagul hátradõlt, lábait kényelmesen kinyújtotta, karjait pedig nekitámasztotta a karosszériának.
— Üdvözlöm, uram! Fernando a nevem — mosolyodott rá az idegen, a kocsi motorja pedig felmorrant.
Besoroltak a forgalomba.
— Hello — biccentett kimérten Északszél.
— Gondolom, megegyezésünk szerint elhozta az árut?
— Dehogy hoztam! — nevette el magát.
Fernando összehúzta szemöldökét, keze önkéntelenül is zakója alá csúszott. Tehát ott tartja a fegyverét, merengett Északszél, de persze ez majdnem mindegy volt.
— Tréfál? — sziszegte az öreg.
— Nem. Bolond lennék elhozni a cuccot! Tudja, imádnám megélni a reggelt! — tette még hozzá bocsánatkérõ mosollyal.
— Az uram nem fog ennek örülni! — fenyegette meg halkan a pasas, de elengedte fegyverét.
— Az az õ dolga, meg esetleg az enyém. Ne frusztrálja magát olyasmivel, amihez nincs köze!
— Nos, ahogy gondolja!
Aztán csend ereszkedett közéjük, amelyet csak Északszél kósza fütyörészése tört meg néha-néha. Lassan elhagyták az örök várost, a házak rengetegét hamarosan sárgára száradt füvû domboldalak, holdfényben fürdõ narancs- és olajfaligetek váltották fel. Aztán ez is elmaradt, szûk, örökzöld ciprusok szegélyezte úton gurult a kocsi, végül egy forduló után feltûnt a kastély fekete sziluettje.
Villa della Morte. Északszél felidézte magában az elmúlt napot, az öregasszony szavait.
— Ott maga a halál lakik! — sipákolta a gyengécske izzó halovány fényében a fogatlan vénség, miközben kártyát vetett a piszokszínû asztalon.
— Az jó, õt keresem— bólintott Északszél. — Szerinted találkozhatok vele? — kérdezte.
Nehéz volt bejutnia a jósnõ elé. Az öregasszony külvárosi lakása mocsokszagú rejtekében fogadta õt is, mint mindenkit, aki kíváncsi volt a jövõre, és nem átallotta ezen kíváncsiságát kielégíteni.
— Mindenki eljut a halálhoz. Engem a helyedben a visszaút érdekelne! Kérdezz, és tizenötezer líráért válaszolok!
Északszélt viszont nem érdekelte a visszaút, hát nem kérdezett, de nem akarta megbántani a jósnõt, inkább otthagyta a kért tizenötezret, ami, valljuk be, méltányos ár azért az információért, hogy az ember, minden híresztelések ellenére, igenis halandó.
Aztán elintézte, ami még hátra volt, és most, nesze nekem, itt vagyok, gondolta némileg idegesen, miközben behajtottak az automatika által vezérelt kovácsoltvas kapun, és megálltak a fehér kaviccsal felszórt kocsibejárón.
A sofõr kiszállt, és kinyitotta az ajtót Fernando oldalán, aki méltóságteljes lassúsággal kiszállt. Északszél alig bírta kivárni, aztán gyors elhatározással az öreg után mozdult, és maga is kilépett a kocsiból. Fernando kígyóként fordult, kezében felcsillant a fegyver csöve.
— Ezt ... ne tegye még egyszer! — sziszegte.
Egy pillanatig egymás szemébe néztek, izzott közöttük a levegõ, de aztán Északszél vállat vont, és szétnézett. A park ezer csodát ígért, részegítõ liliomillattal hívta, de erõvel elfordult, és felnézett a kastély magasba veszõ homlokzatára.
— Elõkelõ hely! — biccentett elégedetten, aztán intett a pasasnak, hogy mehetnek.
Mentek. Terem követett termet, csak a tapéta színe jelezte, hogy már másik szobában járnak, a falakon lógó aranykeretes képek, az intarziás bútorok és a jó ízlés mindenütt változatlan volt. És mindenütt rafináltan elhelyezett lámpák keltették a nappali világosság illúzióját. Északszél szívében lassan feltorlódott a feszültség, de erõvel visszatoloncolta a lelke mélyére. Még nincs itt az ideje!
Végül az õt vezetõ Fernando megállt. Északszél szétnézett. Ez is olyan terem volt, mint a többi, de senki sem várta õket, hát besétált, és levetette magát egy kényelmes fotelbe.
— Whiskyt tölthetek? — kérdezte Frenando.
— Jöhet! — bólintott Északszél, aztán átvette a poharat.
Közben megakadt a szeme az egyik festményen.
— Eredeti Tiziano — követte a vendég pillantását Fernando.
Északszélt ez nem érdekelte, sose volt kíváncsi rá, hogy hogyan szólították az emberek a mûvészeket. Jobb szerette az alkotás nézegetése közben kitalálni a mester igazi nevét. De most még ezen sem töprengett el. Csak hagyta, hogy a színes vonalak kézenfogják tekintetét, és végigvezessék a képen.
Aztán belekortyolt az italba. Tûz égette végig a torkát, lángok csaptak fel a dobhártyája mögött. Megrázta a fejét, aztán egy hajtásara kiitta a maradékot, és letette a poharat az asztalra. Az üveg koppant a fán, a háta mögött pedig megnyikordult az ajtó.
Egy pillanatra megdermedt, hátát megcsapta a hideg, de aztán erõvel kényszerítette magát, hogy felálljon és szembenézzen az ismeretlennel.
— Üdvözöllek, fiam — suttogta az idegen, és nem lépett közelebb, amiért Északszél nagyon hálás volt.
Fekete öltönyt viselt, mint Fernando, és ez még tovább hangsúlyozta bõre fehérségét. Szemében táncolt a halál.
— Üdvözlöm — nyögte ki Északszél.
Az idegen közelebb lépett, szép lassan, hangtalan mozdulatokkal. Eh, hát azért jöttem ide, hogy féljek? Azt otthon is megtehetném, rázta le magáról a tehetetlen bénaságot Északszél, és gyorsan elhátrált az asztal másik oldalára.
— Úgy hallottam, nem tartottad meg az egyezséget. Miért hiszed, hogy elnézem szószegésed? — kérdezte még mindig suttogva a férfi.
— Nem hoztam el a köveket, de szívesen megmondom, hol vannak. Egész elérhetõ helyen. Csak elõtte beszélni szeretnék Hajnalpírral — válaszolt könnyed hangon.
Az idegen elmosolyodott.
— Nem értem, hogy miért akarod elvinni innen. Õ már hozzám tartozik! Természetesen megtartom ígéretemet, a cserében megegyeztünk. Csak nem értem.
Északszél szíve megtelt fájdalommal, és még egyet lépett hátra. Fázott az idegen hidegétõl.
— Tudja, mi el szoktuk temetni a halottainkat! — vetette fel büszkén a fejét.
— Legyen! — bólintott a másik, aztán tapsolt kettõt.
Az ajtó kinyílt, és belépett Hajnalpír. Földet söprõ, fekete ruha volt rajta, amelyben lehetetlenül karcsúnak tûnt. Északszél egy pillanatra becsukta a szemét. A lány szinte teljesen úgy nézett ki, mint amikor utoljára találkoztak. Ugyanaz a fekete hajzuhatag, ugyanaz a táncos csípõ, sötét szemek. Csak mégis. Mintha jóval tompább lenne az egész! Csak egy holttest, figyelmeztette magát Északszél, és megacélozott akarattal nézett kedvese szemébe.
— Szervusz. Érted jöttem. Gyere velem!
Hajnalpír ránézett a fekete idegenre.
— Mehetsz! Megegyeztem bolondos lovagoddal! — mosolyodott az el ismét, látni engedve hegyes szemfogait.
— Szívesen elmegyek veled — szólalt meg erre Hajnalpír.
A jól ismert hang megrázta Északszél testét.
— De elõtte szeretném megkapni a lány árát! — folytatt a fekete idegen.
Északszél nagy levegõtt vett, és odasétált kedveséhez. Szinte karnyújtásnyira haladt el a másik mellett, belereszketett, de hangja kényszeredetten nyugodt volt.
— Egy csomagmegõrzõbe tettem a cuccot. Itt a kulcs!
Ezzel Hajnalpír mellé lépett, elõvette inge zsebébõl a kulcsot, és odadobta az idegennek.
És lelkében átszakadt a gát, a tomboló fájdalom mindent elsöpört. Látta a falon a festmény vonalainak táncát, érezte a liliomok illatát, a kút vizének hidegét, hallotta a kisfiú nevetését. Értett mindent. Szabadulni akart.
A valóság szétszakadt, a világ lelassult. Látta a kulcsot, ahogy ezüst csíkot húzva repül, látta Fernado mozdulatát, ahogy zakója belsõ zsebe felé nyúl. Nem törõdött vele, kézen fogta Hajnalpírt, feltépte az ajtót, és futott.
A termek összemosódtak, színmaszatok suhantak el mellettük, aztán kézen fogva ugrottak, ezer gyémántcsillogású üvegszilánk repült velük. Majd talpuk alá simult a kert fekete földje, a virágok széthajoltak lépteik elõl. Hamarosan feltûnt a mesterséges tó, annak a partján menekültek tovább, egy megfelelõen tágas tisztásig. Valahol, mögöttük kiáltások harsantak.
Északszél megtorpant, vett pár mély lélegzetet, és ránézett kedvesére. Igen, itt volt, tudta tartani az észveszejtõ tempót, és bár cipõjét elvesztette, ruháját megtépték az ágak, de szépsége sértetlen gyönyörûséggel tündökölt. Arcán nem gyöngyözött izzadság, haja sem kuszálódott össze, még csak nem is lihegett. Aztán a férfi felnézett az égre, és kettõt füttyentett. A felhõk megnyíltak, és egy fehér ló ereszkedett közéjük. Északszél az állat hátára pattant, az pedig meglendítette szárnyait, és felemelkedett.
— Nem, Felhõjáró, abban egyeztünk meg, hogy õ is jön! Szállj vissza érte!
A ló megrázkódott, de Északszél keményen megszorította térdeivel, és visszakényszerítette a földre. Hajnalpír nem habozott felszállni rá. Aztán elnyelte õket az éjszaka.
Felhõjáró gyorsan szárnyalt keletnek, de közben meg-megrázkódott. Északszél alig bírta irányban tartani, a ló le akarta vetni õket. Pedig hányszor táncoltak már együtt a megzabolázhatatlan nyári viharok villámai között! Akkor társak voltak, és Felhõjáró örömmel tûrte meg a hátán Északszélt. Most nem ez volt a helyzet.
Ám végül megérkeztek, alattuk felcsillant a tenger feketesége, és a pegazus leereszkedett a földre.
— Köszönöm! — búcsúztott tõle Északszél, de Felhõjáró nem várt még ennyit sem, elrúgta magát, és eltûnt a fellegekben.
A férfi egyedül maradt kedvesével a tenger fölé nyúló sziklán.
— Nem kellett volna így elmenekülnünk — szólalt meg nagy sokára Hajnalpír. — Õk meg szokták tartani a szavukat, miért nem bíztál bennük?
Északszél fáradtan leguggolt, és felnézett rá.
— Én bíztam bennük. És persze nem bíztam. De megtartottam a megállapodásunkat, a kövek tényleg ott várják õket abban a csomagmegõrzõben. És ennyivel én letudtam a dolgot. Jogunk volt eljönni!
— Nos, azért mégsem örülök, hogy így esett. Jobb lett volna békésen elválni tõlük. Befolyásos emberek.
— Nem emberek — állt fel Északszél.
A neheze még csak most jön, figyelmeztette magát, aztán kisöpörte szemébõl izzadtságcsatakos fürtjeit. Kedvese mellé lépett, és átkarolta derekát. Hajnalpír teste hideg volt, mint a jég.
— És egyébként is, hagytam nekik egy kis meglepetést — folytatta a férfi.
— Meglepetést?
— Igen. Mert nem csak halott drágaköveket tettem a csomagba, de egy élõt is. Egy igazit. Egy szentjánosbogarat. Egy napfénytáncoltató kis bogárkát.
Hajnalpír szeme résnyire szûkült.
— Te azt hiszed, hogy ilyen egyszerû trükkel elveszejtheted õket?
— Nem, nem hiszem. Lehet, hogy számítanak rá, az is lehet, hogy nem, és mégis megússzák. Tudod, én úgy hallottam, hogy kedvelik a sötét játékokat. Ez pedig nem több, mint egy nagyon mocskos, nagyon sötét játék. Tét a halál! Jó esélyük van elveszteni — mosolyodott el kesernyésen Északszél.
— És egy ilyen ostoba "játék" kedvéért kockáztatod, hogy megharagszanak rád? — szisszent fel a lány.
— Nekem nincs veszteni valóm, amióta téged elvettek tõlem — nézett rá szomorú szemekkel a férfi.
Hajnalpír hökkenten hallgatott egy ideig, aztán elfordította a fejét, szétnézett.
— Menjünk! Közeleg a hajnal. Északszél még szorosabbra fogta a lány derkát.
— Nem, kedvesem! Emlékszel, hogy hány napfelkeltét néztünk meg együtt? Azt szeretném, ha ezt az utolsót is veled csodálhatnám meg.
Hajnalpír szemében fellángolt a felismerés. A következõ pillanatban ellökte magát a férfitõl, de hiába, az erõsen tartotta, hát két ököllel vágott kedvese mellkasára. Északszél egy pillanatra nem kapott levegõt, emberfeletti erõ volt az ütésben, de szorítása nem engedett. Hajnalpír még kétszer megpróbálta kitépni magát az ölelésébõl, de nem járt sikerrel. Haja összeborzolódott, szemében égett a félelem. Aztán hirtelen elhatározással átkarolta kedvese vállát, és megcsókolta a nyakát.
Északszél az elsõ pillanatban még érzte, ahogy a fogak belemartak testébe, de aztán a harapás fájdalma eloszlott. Zuhant, egyre gyorsabban, bele a semmibe, utolsó, édes öleléssel kapaszkodva kedvesébe. Valahol, messsze lent várta a fekete semmi, de még ez sem zavarta, a pillanat örök volt és csodás.
Aztán, még mielõtt elmerült volna a ködben, vörös szikra hullt utána, rubinfényû vércsepp. És Északszél mohón itta az ajkaira csorduló nektárédes italt, mely jobban lerészegítette, mintha vörösbort ivott volna otthona szõlõlugasos teraszán.
Végül, egy örökkévalóság múltával kinyitotta szemét. Még mindig a sziklán álltak, de a világ megváltozott körülöttük. A színek megfakultak, az éjszaka illatai eltûntek. A távolság összement, az ég végtelenje karnyújtásnyira borult a fejük fölé.
— Gyere, kedvesem, keressünk búvóhelyet magunknak a napfény elõl! — suttogta Hajnalpír.
Északszél magához vonta a lányt, és megcsókolta.
— Nem — suttogta utána, idegen hangon.
Hajnalpír ránézett, majd még egyszer, utoljára, megpróbált szabadulni, de most sem sikerült kitépnie magát Északszél ölelésébõl. Aztán felvetette a fejét, és sikoltott, nem emberi hangon.
A sirályok felriadtak a kiáltásra, aztán körözni kezdtek a szikla körül. A nap arany korongja lassan elõbukott, a fény végigtáncolt a hullámokon. Az öböl vize felett feltámadt a szél, és fekete pernyét terített a fehér habokra.
|
