Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261828
|
Halálra ítéltek........
...- Tudod, amikor elfogtak arra gondoltam, hogy mindegy mi lesz velem. Nem számított semmi, hisz én is egy senki voltam. Nem voltak barátaim, nem volt címem, se munkám és családom sem volt, hiszen nem mehettem haza. Hosszú ideig voltam börtönben. Hasonlóan hozzád engem is éltben tartottak, de az erőmet követelték. Lassan beletörődtem az állandó bezártságba. Megszoktam, hogy mindennap eljöttek értem és bántottak. A vége felé már nem érdekelt semmi. Készültem a halálra, amikor megtörtént az, amitől a legjobban féltem...
- Ha nem akarod nem kell...- Felé nyújtottam a kezemet, de megálltam a levegőben. Én azt értékeltem benne, hogy nem vigasztal, talán ő is ezt várja tőlem.
- Tudnod kell, hogy még soha senkinek sem mondtam el ezt. Nem tudtam elviselni azokat akik azt hajtogatják, hogy: nefélj, mostmár nincs semmi baj, már vége...
- Ne izgulj, én nem fogom ezt mondani. Nekem úgysem megy a vigasztalás! - Mosolyogtam. És vártam, hátha továbbfolytatja. Sóhajtott. Vajon, hogy mi lehet az, ami ennyire fájdalmas?
- Köszönöm. Tényleg. Neked végre elmondhatom. - Várt egy kicsit, belebámult az erdőbe és mintha valami olyat látott volna, amit én nem. - Egyik nap sokáig nem jött be hozzám senki. Aztán, úgy este felé beállított egy őr és elcipelt egy szobába. Ott várakoztam egy ideig aztán megjelent valami katonaféle. Emlékszem arra a kegyetlen szemére, meg ahogy beszélt. Hideg volt és sértő. Kimért volt és vigyázott nehogy hozzá tudjak érni. Mintha valami ragályos betegségem lett volna. Azt mondta:
- Lassan eltelt egy év és nekünk még mindig nincs meg az erőd. Fentről szóltak, hogy valamit tennünk kell. Így hát egy kicsit kutakodtunk. Tudod, mindig van valaki, aki segíteni szeretne nekünk. Hát most azért vagyunk itt, mert valaki eljött meglátogatni téged. - Az ereimben meghűlt a vér. Az ajtó kinyílt és egy szőke hajú kislány lépett be az ajtón. Az arca vörös volt. Sírt szegény és nagyon félt. Aztán lassan felismertem benne egy arcot. Valahol az emlékeimben élt egy kislány, barna szemekkel és szőke hajjal. Egyszerre minden világos lett. innentől kezdve a világ homályba borult. El sem hiszem, én...ő...- Elhallgatott. A szeme könnyes volt és én annyira mondani akartam valamit.
- Ő a húgod volt...- Mondtam csendesen.
Percekig hallgatott és csak nyelte a könnyeket. Nem akartam hallani a többit. Elakartam menni, elakartam rohanni. Olyan messzire, hogy soha ne kelljen végighallgatni a következőket. De ehelyett ott maradtam és csendben vártam a folytatást. Végül újrakezdte.
- Igen ő volt, a testvérem. Bár még nagyon kicsi volt amikor ott hagytam. Zinának hívták. Mikor megszületett a világ legszebb kisbabája volt. Nagyon szerettem... Mikor megláttam nagyon dühös lettem. Az energia felcsapott bennem, de valahogy vissza tudtam fogni az erőt. Csak ültem és próbáltam nem elárulni magamat. A katona csak nézett rám és nem szólt semmit. Aztán elkezdett mosolyogni, majd nevetni. Gúnyosan és gonoszul. Én meg csak ültem és néztem azt a gyönyörű kislányt. Végre abbahagyta a nevetést és megszólalt:
- Azt hiszem eljött a pillanat, hogy megmutasd az erődet. - Mondta halkan. - Gyerünk!
- Nem mondhatom meg, én... nem...- A katona odasétált hozzám, egészen közel hajolt az arcomhoz és úgy köpte a szavakat: Ha nem mutatod meg, a kislánynak talán valami baja eshet!
- Én...nem... - Teljesen kétségbe estem. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Még csak tizenhét éves voltam és pánikba estem. Nem tudtam elképzelni, hogy tudnának egy olyan kislányt bántani, mint Zina. De tudtak. Engem elvezettek és Zina meg ott maradt. Két nap múlva újra jöttek. Behozták őt is, de most sokkal kegyetlenebb látvány volt. A haja kócos volt és arca felvolt dagadva. Ebben a pillanatban rájöttem, hogy erőm semmit sem ér, ha közben Zina szenved. Megmutattam az erőmet és azt hittem hogy végre mindennek vége lesz. De nem így történt. Miután az őrök és az a katona elment, Zina összeesett. Nagyobb sérülései voltak mint hittem. Segítségért kiáltottam, de senki sem figyelt rám. Zina, a húgom, a kezeim között halt meg... El sem hiszem... - Könnyekbe fulladt, mást nem tehettem, minthogy átöleltem és hagytam, hogy sírjon. Egy jó tíz perc múlva megnyugodott és óvatosan megkérdeztem:
- És utána mi történt?
- Utána... Ja igen, utána... Akiráék egy óra múlva megérkeztek. Azt mondták, hogy miután az erőd folyamatosan eltűnt és megjelent, úgy gondolták, hogy be kéne törni. Jókor jöttek. Az erőd felrobbant és én kiszabadultam, a fogvatartóim pedig meghaltak. Zina pedig, őt magunkkal vittük. Haza vittem őt és a szüleimmel eltemettem.Azóta nem láttam őket.
- Sajnálom...
- Ne sajnáld, már... már régen volt. Azóta a csapattal élek, már egy éve. És...Merionra várok, vagyis vártam...
(sötét a lelkem...de majd megjavulok...csak most, túl sok dolog van, ami...ami nem túl megnyugtató)
|
