Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/261828
|
Halálra ítéltek
Halálra ítéltek
Én is az vagyok. Itt ülök és hallgatom az eső csöpörgését. Az eső bepöttyözte a cella padlóját és némán folydogált a csatorna felé. Az egyetlen aprócska ablakon a napsugarak haloványan sütöttek be. De legalább nem volt teljes a sötétség. Itt ülök és az utolsó papírfecnijeimet írom tele. De úgy tűnik már nem is lesz sokra szükségem, hisz a hallottak alapján végre eljött az idő, amit mindannyian vártunk.
Új világot élünk. Sok minden változott. Már nem vagyunk szabadok. Senki sem az. A börtönön kívüli élet is hazugság. Ha más vagy, mint a többiek, két választásod lehet: vagy szolgálod a redszert, vagy ide kerülsz és meghalsz. Bár az előbbiek közül sem került még soha senki sem elő. Születésem titokban történt. Ahogy az életem is láthatlan volt. Bújtam és próbáltam észrevétlen maradni. A világ számomra, születésemtől értelmetlen volt. Aztán megismertem egy embert aki segített nekem elbújni. Vele éltem és értelmet leltem abban, hogy miért maradjak életben. De egy árulás miatt engem elfogtak, őt pedig minden bizonnyal megölték. Azóta eltelt két hosszú év. Mikor ide kerültem, levágták a hajamat, elvették a ruháimat, a medállomat, megöltek mindenkit aki csak egyszer is segített nekem. És elvették a nevemet is.Mindentől megfosztottak ami addig voltam. Most nem vagyok más csak egy adat, egy szám: a 488-as várakozó. Várakozó. Várok a halálra... Most nincs másom, csak a becsempészett papírjaim, a ceruzám és egy zabos zsák, mint ruha. Testemen és lelkemen több seb van mintahány könnycseppem folyt. Pedig elég sokszor sírok. Néha nagyon fáj. Amit adna, az is, meg amit elvesznek, az is. Mint ma az ebédet.
Ami az őrülettől megment az egy lány, a sorstársam, a szemközti sarokban. Egy nappal élt túl engem. Egy nappal tovább élvezhette hazug szabadságát. De őt is elfogták. És ő is már csak egy adat. Azóta együtt vagyunk. Álltalában rosszban, de néha azért jóban is.
Az ok amiért itt vagyunk az az, hogy hatalmas erő birtokában vagyunk, és ezt még senkisem tudta ellopni. Különben már mi is halottak lennénk. De a titkunk abban áll, hogy mindkettőnk ereje olyanból táplákozik, amiből itt eléggé szűkösen vagyunk. Nekem a tűz a barátom. Ha elég sok napfény ér, akár egy egész erdőt feltudok gyújtani. A lány a sarokban, a föld ismerője. Keze alatt kinő egy egész fa is, pár pillanat alatt. De erejét elvesztette, és nagyon beteg. Hisz lába alatt nincs más csak kő. A cela oldalából kipiszkált föld már rég elfogyott. Ha akad egy kevés, azt magához öleli és beszívja a bőre. Olyankor egész erős. Akár még nevetni is tud. De ez már régen történt meg vele.
A rendszer minden nagyobb erejű gyermeket elfog, és elveszi annak képességét. De csak akkor ha az elmondja, vagy megmutatja, hogy mi az. Mi némák vagyunk. A mi erőnk nem szolgálhatja senki mocskos terveit. Így viszont, erőszakkal próbálják kikényszeríteni belőlünk a titkot. De mi helyt állunk. Nem tudom, hogy honnan jön a kitartásunk, de nagyon erős. Az utolsó próbatétel, maga a halálunk lesz. Ettől rettegek. Mert nem tudom, hogy milyen lesz. Milyen módon halok meg és, hogy mi lesz azután. Csak abban reménykedek, hogy ott legalább szabad leszek.
Másnap még mindig zuhogott. De kinn nagy volt a zaj. Valamin hangos zajjal dolgoztak, még az eső ellenére is.
Aztán elhalgattak, és csak az eső kopogott. Féltünk. Szorosan öleltük egymást, mint utolsó menedéket. Végül megjöttek. Csuklyás, feketébe öltözött emberek, hosszú karddal. Kinyitották az ajtót és kivonszoltak a szabadba. Az eső már csak egész kicsit esett és a Nap is kibukkant a felhők mögül. A fény és a friss levegő szinte hátba vágott. A lány csak vonszolta magát, mert itt is csak kő volt mindenhol. De nem sírt, csak jött és föl sem nézett.
A hatalmas tér most tele volt emberekkel. Őrökkel és elcsigázott rabokkal. Az egész közepén hosszú emelvény volt agy oszloppal a végén. A lány felvitték és az oszlophoz kötötték. Én pontosan alá kerültem, így láttam az arcát. Már nem félt. Béke volt rajta.
- 489-es! - Ordított az őrök parancsnoka szembe vele.- Ez az utolsó esélyed, hogy meggondold magadat! Még dönthetsz: halál, vagy élet?
- Szabadság! - Ordított vissza a lány, mire mindenki elhallgatott.
- Akkor meghalsz! - Jött a válasz. A parancsnok közelebb sétált és elővett egy rövid tőrt. - Nem érdemelsz rövid halált, áruló! - Mondta és a szívébe döfte a kést. Párszor megforgatta és kihúzta, majd a lány ruhájába törölte. Mindeközben a társam, a barátom kegyetlen haláltusát vívott. Kiáltottam és ő rám nézet. Szavakat formált: - Me...Merion ...a...ne...a nevem...-
Mondta, és lehanyatlott a feje. Vére lassan folyt lefelé. Eszembe jutott az egyességünk. Aki előbb meghal az elmodja a nevét a másiknak, és ha annak van elég ereje akkor a nevében bosszút áll. Hát...A név megvolt, jöhet a bosszú. A Nap teljes erővel sütött rám. Üdvözölte a halált. Testemben mint óriás, tűzokádó sárlány ébredt fel a hatalom. Éreztem ahogy minden egyes tagomba vissza tér az erő. Sebeim eszeveszett módon gyógyulni kedtek. Én pedig csak nőttem és nőttem, túlnőttem a börőmet is, és lángolni kezdtem. Az őrök összeégetten zuhantak össze mellettem. A tér felbojdult. Mindenki akinek kard volt a kezében nekem rontott, de senki sem ért el. Az erő valamiért folyamatosan duzzadt bennem. Megállíthatatlan voltam. Már a falnál voltam, amikor hátra néztem és láttam, hogy több rabnak is visszatért az ereje. Egy pillanatig megáltam, mert nem értettem miből jön ez a rengeteg erő. Aztán már fordúltam is vissza. Megérintettem a falat ami hatalmas robbanással kidőlt.
- Indulás...- suttogtam és belevettem magam az erdőbe.
(folyt.köv.)
|
