Cuccok Center

Teve Center

Karaván Center

Kapcsolat Center

Gaming Zone


Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek


[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

Arkhimédész naplója


Thalész [291968 AL], gazdája Arkhimédész
Talán az utolsó bejegyzés

Ugrás egy másik naplóhoz!
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/291968 		Talán az utolsó bejegyzés

Különös, üres nap volt ez a mai. Történtek már sokkal szörnyűbb dolgok is velem, mint a mostaniak. Mégis, ez az utolsó csepp a pohárban. Gyakori kérdésem most már véresen komolyan teszem fel magamnak: Miért kellett nekem megszületnem?
Mióta az eszemet tudom, álomvilágban élek. Bölcsődés koromban vagy megöleltem vagy megvertem a társaimat, és még tisztán emlékszem, hogy egy barátom sem volt. Akkor küldtek először pszichiáterhez, és valahogy ott ragadtam, a Varga utcán. Felépítettem magamnak a tökéletes világot, érdekes módon valós személyek felhasználásával. Azok, akiket én Anyának, Apának, Bátyámnak, Húgomnak, az én 10.é-seimnek, és persze Daninak tartok, létező személyek. Csak úgy nem léteznek, ahogy én látom őket. Ők az én rémálmaim. Anya, akit mindennap látok az iskolában, és mély-szomorú beszélgetéseket folytatok vele, de nem ölelhetem meg, és nem mondhatom, hogy "Szeretlek, Anya!". Apának meg végképp nem. Mert ők nem a szüleim. Bátyuskám gyanakodva méreget, mikor rámosolygok reggel, Hugicám nem is tudja, hogy létezem. Ott vannak tőlem karnyújtásnyira, és sosem lehetnek az enyémek. Ez nem költői túlzás. Tényleg, szó szerint SOHA. Ami pedig a 10.é-seket illeti, fogalmuk sincs, mit jelentenek nekem. Se Daninak. Nem is tudják, mennyire SZERETEM őket. Ha tudnák, akkor se értenék.
Egyetlenegy embert találtam ki: Hotzi Anikót. Ő sosem létezett. Mégis, lassan átveszi az irányítást fölöttem. A másik énem már csak nyomokban található bennem, november ötödikétől mostanáig szépen lassan kihalt. Szörnyű a tudat, hogy tulajdonképpen nem élek. Ha úgyis halott vagyok belül, ezen a gyakorlati halál nem sokat változtatna. Ebben biztos vagyok.
4 éves voltam, vagy még annyi se, mikor Papa először magával vitt a TÁG-ba, és én elhatároztam, hogy oda fogok járni. Ez az iskola vált álomvilágom színterévé. Még mindig felvidulok, mikor meglátom az épületet, pedig már 1 hónapja oda járok. Milyen érdekes...
Elég hamar felismertem, hogy a valóság szürke, kiábrándító és kegyetlen. Csak egy színes világgal tudtam védekezni ellene. Arra, hogy a valóságban megtaláljam a helyem, számtalan hiábavaló kísérletet tettem (3 általánosba jártam, az egyikbe csak 3 hónapot). Sikertelenségemet látva inkább tökéletesítettem a kicsi világomat. Lett családom, haverjaim, egy tagozat, ahol sikeres és lelkes vagyok (műszaki), és egy srác, akivel imádjuk egymást. Persze egy részem mindig tudta, hogy ezek közül egyik sincs, de ez sosem zavart különösebben. Nem élet helyett álmodoztam, hanem beleéltem magam az álmokba.
Pont ma kellett mindennek leomlania. Csak úgy, tragédia meg minden nélkül. Németen négyest kaptam, és hirtelen felismertem, hogy rettenetesen romlik az átlagom, és nem fognak engedni különbözetit tenni, amivel átmehetek műszakira. Elkezdtem sírni, és órákig abba se hagytam. Az volt a furcsa, hogy nem jöttek könnyek a szememből, csak reszkettem és hüppögtem. Az osztálytársaim meg úgy tettek, mintha annyira érdekelné őket, hogy hogy érzem magam. Na persze, higgyem is el. :|Pár perccel irodalomra becsengetés előtt a 9.e kistablóját nézegettem a folyosón, és a neveiket tanultam. Dani jött szembe, és odament egy festettszőkés csajhoz, aki azt mondta neki: "Hagyj nekem békét, most nem vagyunk együtt." Ezek szerint térden csúszva könyörgi magát vissza az excsajaihoz. Közben meg engem bámul, utánamfordul, stb. Csak ürességet éreztem. Bementem a terembe, leültem a helyemre, aztán gondolkodás nélkül felkaptam a cuccom, és kisétáltam. Az osztálytársaim ordibáltak utánam, de nem vettem róluk tudomást. Egy még utánam is jött, Anna. nem az, aki ejtett, hanem a másik. Elkezdett faggatni, de aztán megjelent a tanár, és végül mégiscsak visszamentem a terembe. Természetesen végigbőgtem az órát.
Ma délután volt a váltóverseny. A mi csapatunk késve ért oda, csak ránk vártak. Én voltam az első futó. Melegítés nélkül kellett odaállnom, és mire magamhoz tértem, már sípoltak is. Későn indultam, de jól futottam, legalábbis a többiek szerint. A 200 méter rövid volt és borzalmas. Sípolt a tüdőm és rettentően fájt a csonthártyám. Másodikok lettünk, a fiúcsapatunk harmadik. Én még ott maradtam a tizedikes fiú váltóig. Dani gyönyörű volt, ahogy futott, és nagyon gyors, de azért nem előzte le a többieket 50 méterrel, ahogy képzeltem. A gyönyörű Dani, aki nem tökéletes. De én imádom. Ez egyhamar nem múlik el.
Ugyan már. Nem hinném, hogy megérem a tizenötöt. Van Rivotrilom. Az osztálynak nem kellek, Reninek vannak más barátai, a Szüleim nem tudják, hogy ők a szüleim, tehát nem fogok hiányozni senkinek. Talán Tominak, akiről érzem, hogy belém van zúgva... Holnap DÖK-nap lesz, pont jó az időzítés. Nem kell még egy óráról se lógnom. A kedvenc pulcsimat fogom felvenni, és megmosom a hajam. Remélem, Dani szomorú lesz. Gonosz vagyok, hogy ilyeneket kívánok, de az iránta érzett szertetem több, mint egyszerű tini-belezúgás. Egyszerre imádom és gyűlölöm. Jobban szeretem, mint bárkit a világon. Jobban, mint magamat.
Furcsa, hogy a jövőben mindig egyedülálló anyaként látom magam, 2-3 gyerekkel. A pénzemet fizikai vagy szellemi, de mindenképpen nehéz munkával keresem, szegények vagyunk. A gyerekek Danitól vannak, és hasonlítanak rá, de sosem beszélek nekik az apjukról. Dani mindig lelép, egy szó nélkül, és otthagy engem a gyerekekkel, nemritkán terhesen. Néhány verzióban 10 év múlva visszajön, és én nem tudok neki ellenállni.
Akkor meg minek éljem le az egész rohadt életem, ha úgyis csak egy szerencsétlen egyedülálló anya leszek?!

Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat