Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/67464
|
Gyermekkori emlék
A 70-es évek végén, a 80-as évek elején voltam gyerek, még a múlt században. (hű de fura ezt leírni...) Akkor a világ még eléggé más volt. Máshogy éltünk, más körülmények között, más értékrenddel. Sok dolog nem létezett még, ami ma már természetes, és sok dolog létezett, ami ma már nem létezik. Anyagi, és szellemi síkon egyaránt. Aki nem érti, miről beszélek, olvassa el "A Hősök" c. bejegyzést...
Ebben az időben a szórakozást még nem a szappanoperák jelentették, hanem mondjuk a táncdalfesztiválok. A televíziózás még gyerekcipőben járt (én már ismertem olyant, akiknek színes tévéjük volt...), és ott is egészen más műsorok voltak, mint manapság. Akkor a zenét még inkább a rádió jelentette.
Mire is akarok kilyukadni?
Arra, hogy van egy határozott emlékem éppen ezzel kapcsolatban.
Emlékszem, egy délután édesanyám akkori slágereket hallgatott, magnóról. Igen, magnókazettáról, hiszen akkor még szó sem volt Cd-ről, mp3-ról, vagy mozgó alkatrész nélküli zenelejátszó készülékekről... Szal hallgatta a slágereket, miközben én is otthon voltam, valószínűleg önfeledten játszottam valamit a szobában.
Akkor a "slágereket" az akkori magyar előadók dalai jelentették. És érdekes módon majdnem minden dal a szerelemről szólt. Szóltak a dalok, édesanyám vasalt (mindig is imádtam azt az illatot, ami vasaláskor tölti be a szobát, lehet, hogy ezért maradt meg bennem ez az egész ennyire), én játszottam, minden idillikus volt. Azonban már akkori fejjel (lehettem vagy 6 éves...) feltűnt, hogy minden dal, kivétel nélkül minden dal szomorú volt, és arról szólt, hogy a szerelem véget ér. Eleinte nem is tűnt fel annyira, de a 7. vagy a 8. dal után már felkaptam a fejem, és elgondolkodtam, hogy hogyan lehetséges ez? Miért van az, hogy a "felnőttek világában" akik már megélik a szerelmet, mindig és mindig úgy végződik az egész, hogy véget ér a szerelem!? "A szerelemnek múlnia kell, és ha múlik, akkor fájnia kell"... stb. stb. Elhagytál, becsaptál, véget ért a lángolás, azt hittem, tényleg szeretsz, elhervadt a rózsa, elmentél, itthagytál....... Más se ment az összes dalban. És én ott álltam 6 évesen, és nem értettem semmit az egészből....
Miért - kérdeztem magamtól. Miért törvényszerű, hogy ennek így KELL lennie? Miért nincs egy olyan dal sem, ami arról szól, hogy megismeretelek, imádlak, és életem végéig veled élek? Tényleg nem értettem.
Aztán felnőttem.
A vicc az, hogy ma sem értem.
Rengeteget gondolkoztam ezen. Körülnéztem a környezetemben, és valóban ezt láttam mindenhol. Kerestem az okokat, a magyarázatot.
Aztán arra jutottam, hogy nincs magyarázat. Vagy ha van is, akkor azt egyetlen mondatban össze lehet foglalni:
Az embereknek nincs tehetségük a boldogsághoz.
Nem tudják értékelni azt, ami jó, és mindig valami többre, valami másra vágynak. Talán az emberi természet alapból ilyen. Nem tudom.
Lehet, hogy túl naív vagyok, amikor arra gondolok, hogy lehetne ez másképp is. Ezt sem tudom.
Kétszer voltam szerelmes életemben. Kétszer. Pedig jócskán 10 felett van a lányok száma, akik szereplői voltak az életemnek. Ebben benne volt egy 3 éves együttélés is... de az nem volt szerelem. Érdekes, ugye?
Az első úgy ért véget, hogy a lány férjhez ment máshoz...
A második pedig legyőzhetetlen akadályokba ütközött, és törvényszerű volt, hogy épp emiatt konfliktusokkal kell szembenéznünk, amik hosszútávon mindent tönkretettek. Nem mi voltunk a hibásak.
Szal nem tudom, hogy hol van ez az egész elrontva. Lehet, hogy valóban az ember alaptermészete nem egyeztethető össze az állandósággal, mert a változatosságra való törekvés az erősebb....
Majd egy nálam okosabb ember rájön egyszer talán...
|
