Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/67464
|
A kétezermester
Már egész kicsi koromban lenyűgözött a környező világ. Bármi került is a kezembe, mindjárt az érdekelt, hogy hogyan működik, miért megy, és miképpen lehetne még jobbá tenni. Talán ez abból fakad, hogy apám villanyszerelő volt, és maga is barkácsember. Volt egy garázsunk, ahol egy autónk is volt még kiskoromban, de azt később eladtuk. Így maradt a garázs amolyan műhelyfélének. És talán ez is közrejátszott a műszaki érdeklődésem kialakulásában. Hiszen ebben a garázsban voltak szerszámok, anyagok. Úgy nőttem fel, hogy természetes volt az, hogy ha kell egy csavar, akkor lemegyek a garázsba, és ott találni fogok valamelyik dobozban. Nem kellett ezért elmenni egy üzletbe. Mint ahogy az is természetes volt, hogy a legalapvetőbb kéziszerszámok is ott voltak. Kapapács, fűrész, fúró, villáskulcsok, fogók, szorítók, csavarhúzók.
Emlékszem arra, hogy 5 éves voltam, amikor a bátyám egy ilyen elektromos barkácskészletet kapott karácsonyra. Ez egy ilyen gyerekeknek való cucc volt, egy dobozban, kis kapcsolókkal, pici égőkkel, vezetékekkel, csengővel, nyomógombokkal. Apám a bátyámnak szánta, hogy 10 évesen csak érdeklik ezek a dolgok. De nem jött be a számítása, mert a Zolit ez egyáltalán nem érdekelte. Engem viszont annál inkább! Azonnal rávetettem magam, és teljesen lenyűgözött, amikor összeállítottam életem első működő áramkörét... Borzasztó módon tetszett a dolog, hogy én ITT megnyomok egy gombot, és OTT felgyullad egy lámpa, vagy megszólal egy csengő.
Tisztán emlékszem egy jelenetre, hogy anyámat kértem meg, hogy kis papírlapokra írjon fel feliratokat (mert ugye én írni még nem tudtam akkor, de szerelni már igen) a különböző nyomógombok, és kapcsolók funkciójának...
A tesómnak volt egy elemes tankja is, amit ha bekapcsoltál, akkor ment előre, ha meg elfordítottad a tetején a lövegtornyot, akkor arra fordult a szerkezet is. Én is sokat játszottam vele, de engem a játékon kívül az is érdekelt, hogy MIÉRT fordul el! Hogy hogyan van ez megoldva? Szét is szedtem, hogy megtudjam. Amikor meg megtudtam, akkor azt próbáltam megoldani, hogy hátrafelé is tudjon menni...
Szal ebből a szempontból tipikus alkotó férfi vagyok. Mindig a dolgok háttere érdekelt, és aztán az, hogy hogyan lehetne még jobbá tenni azt a valamit. Kitalálni valami újítást, és aztán megvalósítani. Ez az évek alatt oda fejlődött, hogy ha valami műszaki problémáról van szó, amit meg kell oldani, akkor először fejben "tervezgetem", forgatom, csiszolom, tökéletesítem az adott dolgot, és a megvalósítást csak akkor kezdem el, ha fejben már teljesen összállt a kép. Ezért szerettem a vasutat, mint munkahelyet, mert az szellemileg nem egy megerőltető valami és a legjobb ötletek mindig ott, munka közben jutnak eszembe.
Később, 10-12 éves koromban, amikor már könyvtárba járó gyerkőc voltam, onnan is mindig az ismeretterjesztő könyveket hordtam ki, na meg a sci-fi-ket. Amíg a többiek fociztak, meg baromkodtak csak úgy, addig én arról olvastam könyveket, hogy hogyan működik a markoló, miért marad fent a repülőgép a levegőben, hogyan és miért tör ki egy tűzhányó, miért nem hallatszanak légüres térben a hangok, és hogyan építik az alagutakat. Faltam a könyveket. És minél többet tudtam meg ezekről a dolgokról, annál jobban érdekelt minden más is. Az egyik kedvenc könyvem mottója nagyon tetszett. "Tudásunk sziget az ismeretlen óceánjában, és mennél nagyobbra nő ez a sziget, annál hoszabb parton érintkezik az ismeretlennel."
Mindezzel egy olyan tudást alapoztam meg, ami a későbbiekben csak a hasznomra vált. Lehet, hogy sok mindenben nem vagyok jó, nem ismerem a görög irodalmat, és alig néhány versből tudok idézni mondatokat, de úgy gondolom, hogy nem is kell mindenkinek mindenből elsőrangúnak lennie.
Közben eljött az az idő is, amikor sokat jártam apámmal maszek munkába. Segítettem neki. Ő ugye, mint villanyszerelő dolgozott egy munkahelyen, de aztán elvállalt még plussz munkákat is. Komplett házakat szereltünk be. Persze a munka nagyrészét ő végezte, én akkor mentem általában vele, amikor olyan munka volt, amihez két ember kellett. Pl. amikor a vezetékeket húztuk be a falakba. Ez is nagyon tetszett, mert megintcsak lenyűgözött, hogy ő fejből tudta, hogy melyik csőbe hány szál vezetéket kell behúzni ahhoz, hogy majdan minden lámpa működjön, és minden konnektorban legyen áram. Segítettem neki, mindig mondta, hogy na most húzd meg a kéket, most a feketét... Szép emlékeim vannak ezekről. Legjobban az tetszett, amikor olyant csináltunk, hogy egy folyosó mindkét feléról lehet kapcsolni ugyanazt a lámpát. És nagyon jó érzés volt, amikor legutoljára felszereltük a kapcsolókat, lámpákat, és tényleg úgy működött minden, ahogy kellett.
Ezekután természetes volt, hogy én is ezt a szakmát választom. Főleg azért, mert apám is sokszor hagsúlyozta, hogy egy igazán jó villanyszerelő, az nem csak villanyszerelő, hanem egy kicsit sok más is. Egy kicsit kőműves, hiszen adott esetben ahhoz is értenie kell, egy kicsit vizvezetékszerelő, egy kicsit festő, egy kicsit asztalos, egy kicsit lakatos is, hiszen a különböző mukafolyamatokban mindegyikkel talákozik egy kicsit. És valóban. Amikor elkezdtem a szakmunkásképzőt, apám egy régi ismerőséhez adott, ott voltam gyakorlaton. Mert ugye a szakmunkásban egy hetet mentünk iskolába, a másik héten dolgoztunk. Ez a fickó egy főállású maszek villanyszerelő volt, és én ott tanultam mellette, mint inas.
Roppant érdekes évek voltak ezek, borzasztóan élveztem. Vegyük hozzá azt is, hogy ugye kikerültem az általánosból, amit utáltam, és végre olyant tanulhattam, ami érdekelt. Meg is látszott az eredményeimen. Szal nagyon jól éreztem magam, a suli jól ment, a fickóval bejártuk egész baranyát, nagyon sok helyen, nagyon sokféle munkát végeztünk. Voltak nagyon érdekes megoldású házak is, sokat tanultam az építőiparról. És ugye emellett folyamatosan láttam a többi szakma képviselőit, folyamatosan lestem el a különféle szakmák fogásait. Ezenkívül rengetegféle embert láttam, sokfélét ismertem meg. Hihetetlenül sokat tanultam ez idő alatt. Ha annak idején, amikor csak úgy magamnak barkácsolgattam ezt-azt, azt tanulás volt "kicsiben" akkor ez ugyanaz volt "nagyban".
Nagyon élveztem a szakmunkás éveimet. Érdekes érzés volt, ahogy egyre nőtt a tudásom, egyre jobban értettem meg a dolgokat, és egyre inkább tudtam is azt, hogy mit miért csinálok. A kezdeti bénázásaim után lassan eljutottam oda, hogy már önállóan is tudtam dolgozni, megoldani problémákat. Most már én is tudtam azt, hogy melyik csőbe mennyi vezeték kell, és azokat hogyan kell majd összekötni. Akár egy teljes ház komplett elektromos hálózatát meg tudtam tervezni fejben már...
A szakmunkásvizsga könnyed ujjgyakorlatnak tűnt, és alig egy óra alatt készvoltam a kapcsolással, amely egy biztonsági világítás vezérlő áramkörének megtervezéséből, és összeállításából állt. És még arra is jutott időm, hogy a társaimnak is elmagyarázam, hogy melyik vezetéket hova kössék majd... Az elméleti vizsgáról nem is beszélve. Láttad a bizonyítványomat.
Ekkor még panelben laktunk, ahol ugye nem is volt annyi lehetőség úgy igazán barkácsolgatni, mint egy családi házban. Azért persze megtaláltam a módját, hogy csinálgassak dolgokat. Pl. megcsináltam, hogy ha valaki ráállt az ajtónk előtt a lábtörlőre, akkor bent a szobámban felgyuladt egy lámpa. Így sokszor már az előtt tudtam, hogy jött valaki, mielőtt az illető becsengetett volna. Sokszor csodálkoztak is, hogy honnan tudtam, hogy ott vannak... Vagy pl. már akkor sem szerettem tök sötétben aludni, így már a panelben megvolt az éjszakai gyenge világítás korai verziója, sőt, ott még össze is volt kombinálva egy akkumulátorral, ami áramszünet esetén is biztosította, hogy nem kellett gyertyát keresgélni. Áramkimaradás esetén automatikusan felkapcsolódtak a kislámpák az egész lakásban. De mondhatnék még sok-sok apró dolgot, amit összebarkácsolgattam magamnak. Valamit mindig bütyköltem.
A szakmunkás ideje alatt kezdtem el az első számítástechnikai tanfolyamot is. Ma már ez is történelem. Az időszak, amikor két tanfolyamra jártam egyszerre, a kezdetleges gépek, az angol programok, a windows első korai verziói... és mégis megtanultam, elég jól.
Aztán bevonultam katonának. Ott igazán nem kellett sokat hasznosítanom az ismereteimből, azonban mégis emlékszem egy esetre, amikor ismét kijött, hogy nem hiába olvastam én annyi könyvet. Történt, hogy fegyverismereti oktatás volt, és a főhadnagy csak úgy lazán megkérdezte az előadás elején, hogy valaki el tudja-e mondani a saját szavaival, hogy vajon hogyan is működik egy géppisztoly? Én jelentkeztem, hogy igen, én el tudnám mondani talán nagy vonalakban. Aztán elkezdtem, és mondtam, mondtam, szép sorban az alkatrészek működését, a folyamatosságot, hogy hogyan kerül be a töltény a csőbe, mi történik kilövéskor, hogyan veti ki az üres hüvelyt, és közben hogyan töltődik be a következő lőszer, stb, stb. A fickó csak hallgatta, hallgatta, meg persze a többiek is. Aztán amikor befejeztem, láttam rajta, hogy erre azért nem számított. De nem kérdezett semmit, hogy honnan tudom én ezt, vagy bármi ilyent. Egy kérdést tett fel: "Megy haza a hétvégén?" "Hát... szeretnék..." - válaszoltam. "Megy haza a hétvégén!" :-) Szal ismét bebizonyosodott, hogy ismeretekkel rendelkezni nem egy rossz dolog...
Aztán leszereltem a katonaságtól. Már akkor tervben volt, hogy egyszer elköltözünk majd a panelból, mert kezdett túl drága lenni. 21 éves koromban jutottunk el oda, hogy családi házba költözzünk. Ez számomra megintcsak nagyon jó időszak volt, mert a házat, amit megvettünk, ugyancsak fel kellett újítani. És hát ki más végezte volna a munka nagyrészét, mint én? Ekkor jött el az, hogy hasznosíthattam az építőiparban szerzett tapasztalataimat. Felújítottuk a konyhát, a fürdőt, a teljes elektromos hálózatot, a vízvezetékeket. Persze mindezt szép lassan, ahogy a pénzügyi helyzetünk engedte.
Közben dolgoztam is néhány munkahelyen. Ekkor voltam szállodai karbantartó, és kórházi műszerész, de ebben az időben dolgoztam kábeltv-hálózat szerelőként is. Közben elkezdtem a gimnáziumot. Ez megintcsak egy érdekes időszaka volt az életemnek. Mentem ide, mentem oda, közben otthon is volt tennivaló, és dolgozni is kellett. De mégis élveztem. Közben már én is eljárogattam maszek munkákat végezni, lassanként ismert szerelő lettem a környéken. Teljes házakat, lakásokat szereltem már be én is egyedül.
Ekkor jött az, hogy kiesett 3 év, amig szigetváron laktam. Erről az időszakról sokat nem tudok mondani, már csak azért sem, mert abban a környezetben nem nagyon értékelték az én műszaki érdeklődésemet. Nekik jó volt minden úgy, ahogy volt...
Egyetlen említésre méltó dolog volt ekkor, nevezetesen az, hogy ekkor dolgoztam pécsen, az Elcoteq-ben, ami egy mobiltelefongyár. És nekem, mint műszaki emberkének, ez ismérteltem borzasztó módon tetszett. Tetszett maga a gyár, maga a technológia, és a munka is. Meglévő ismereteimmel fel tudtam mérni, hogy micsoda iszonyatos számítástechnikai háttér, és milyen szenzációs műszaki megoldások kellenek egy ilyen gyárhoz, és ez az egész újfent lenyűgözött. Emlékszem, sokszor csak néztem a gépeket, ahogy szédületes sebességgel ülették be az alkatrészeket a telefon alaplapjába, és mindig arra gondoltam, hogy ezeket a gépeket is ki kellett találni valakinek, és le is kellett gyártani őket... Vajon én leszek egy napon olyan képzett és olyan okos, hogy értsek az ilyen dolgokhoz is? Persze, mint sok minden másról sem, ennek az egésznek a rám gyakorolt hatásáról sem beszéltem soha senkinek... Mai napig azt mondom, hogy életem legjobb munkahelye volt, noha csak fél évet dolgoztam ott.
Amikor hazaköltöztem, akkor jött el a lakás tervezgetés ideje. Az eredeti terv nem arról szólt, hogy én egy teljes tetőtérbeépítéses lakást fogok létrehozni, hanem csak egyetlen szobát akartam magamnak itt fent. De aztán gondoltam egyet, elmentem a bankba, és megkérdeztem, hogy milyen lehetőségek vannak ennek a pénzügyi hátteréhez. Voltak lehetőségek. Így hát a terv is átalakult a fejemben, ekkor már teljes lakásban gondolkodtam.
Ha a néhány évvel azelőtti lakásfelújítás az építőipari ismereteim főpróbája volt, akkor most maga az előadás került sorra. Felépíteni egy teljes lakást, gyakorlatilag a nulláról, és mindezt úgy, hogy majdnem minden munkát én magam végzek el... na ez már döfi. Kihívás volt a javából. Imádtam. Amikor először vettem elő egy lapot, és felrajzoltam rá vázlatosan, hogy hogyan is kellene elrendezni az egészet, hol legyenek a szobák, és a többi helység, melyik ajtó merre nyíljon, hol legyen konnektor, és hol vízcsap, hova tervezzek beépített szekrényt, és hova teszem majd a fürdőkádat, egészen beleszédültem a lehetőségbe, hogy most tényleg minden rajtam múlik, nekem kell kitalálnom mindent, az utolsó részletig. Fantasztikus érzés volt.
Aztán amikor visszakaptam a tervezőtől a hivatalos tervrajzot, ahol már azért nagyjából látszott, hogy hogy is fog kinézni az egész, jöhetett a vonalzó, és a számológép, hogy a méretarányos rajz alapján kiszámoljam, hogy mennyi tégla kell a külső falakhoz, és mennyi majd a belsőkhöz. Hány gerendát kell hoznom, és hány méter tetőlécet. Hány négyzetméter fóliára lesz szükség, és mennyi betonvasra és gipszkartonra. És számoltam, számoltam, kalkuláltam, ellenőriztem. Hogy jó vagyok, azt bizonyítja, hogy a külső falakhoz 6 azaz hat db téglával hoztam kevesebbet, mint amennyi végülis kellett, a belső falakhoz meg 10 db-al. De általánosan is nagyjából mindig eltaláltam a szükséges mennyiségeket a dolgokból.
Imádtam csinálni az egészet. Pedig tényeg volt olyan, hogy itthon voltam szabadságon, és az úgy telt el, hogy reggel felkeltem, ettem, nekiálltam dolgozni, és estig, amig láttam, csináltam. Lefeküdtem, és másnap újra ugyanezt, hetekig. Persze közben folyamatosan kellett anyagért járni, fuvart szervezni, beszerezni a dolgokat, de mégis élveztem, mert végig tudtam, hogy magamnak csinálom. És minden téglát, minden csavart, minden szöget, minden beépített négyzetméter anyagot személyesen akartam megélni. Épp ezért a munkában is különösen figyelmes voltam, szerettem volna mindent a lehető legtökéletesebbre csinálni. Mivel magam végeztem a munkák nagy részét, ezzel rengeteg pénzt megspóroltam, amit nem kellett másoknak kifizetnem, mint munkadíjat. És ezt a pénzt visszafordíthattam oda, hogy a jobb minőségű anyagokat vettem meg. Ez pedig sokat jelentett.
Maga az építkezés ma már történelem. Mivel végig fotóztam, és dokumentáltam az egész folyamatot, így most már nosztalgiával tudom visszanézni a képeket, és elmerengeni azokon a dolgokon, amik akkor még megoldandó problémák voltak.
Tulajdonképpen a mai napig fantasztikus érzés, ahogy feljövök a lépcsőn, amit én terveztem, milliméterpapíron, és én hegesztettem össze és festettem le, belépek azok közé a falak közé, amiket én raktam fel és burkoltam le, végigmegyek azon a padlószőnyegen, amit én választottam, és fektettem le, kinyitom a vízcsapot, amit én szereltem a helyére, kinézek az ablakon, amit én építettem be a falba, italt keverek a bárpultnál, amit én terveztem oda és raktam fel, felkapcsolom a világítást, amit én terveztem, és építettem meg, ránézek a falakra, amiket én festettem le, és melegszem a radiátor mellett, ami azért meleg, mert én voltam elég kreatív, hogy egy egészen egyedi fűtési módot tervezzek, és kivitelezzek, sajátkezűleg, amihez hozzá sem kell nyúlni, csak be kell programozni, hogy mikor legyen meleg, és mennyire...
Ez vagyok hát én. A műszaki ember, aki imádja ezeket a dolgokat, és természetesnek veszi, hogy a problémák arra vannak, hogy megoldjuk őket. Lehet, hogy ez más szemében nem nagy érték, nekem mégis ez az életem.
Egyik kedvenc könyvemből egy gondolat: "Az életrevaló ember TUD. Márpedig az az ember, akinek ismeretei vannak, könnyebben éli az életét, és elboldogul ott is, ahol a tudatlan elpusztul, vagy legalábbis sokkal nehezebben tengeti a mindennapjait..."
|
