Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
A tenyészhím
Mindig történnek az emberrel olyan esetek, amit jó esetben csak nem ért, de az is előfordulhat, hogy teljes tanácstalansággal áll a történtek előtt. Ez alól én sem vagyok kivétel. Sőt, engem mintha különösen könnyen találna meg az élet az ilyen dolgokkal. Íme a legújabb eset...
Történt, hogy évekkel ezelőtt megismertem egy lányt. Véletlenül, a neten át.
Hamar haverok lettünk, jól eldumálgattunk mindenféléről. Azt nem tudom, hogy neki milyen benyomásai támadtak rólam, de azt tudom, hogy én megkedveltem őt. Később már sokat mesélt magáról, a családi körülményeiről, a pasijairól. Akkor még éppen azt a korszakát élte, hogy szinte sportot űzött az egyéjszakás kalandokból, a bulizásból, és a bandázásból. Mesélt nekem a haverjairól, meg mindenről. Én ehhez nem fűztem különösebb kommentárt, csak néha jegyeztem meg, hogy ez nem biztos, hogy nagyon helyes életmód... de ő tudja, mit csinál.
Úgy vettem észre, hogy ő is kedvel valamennyire. Mindig keresett, rámnyitott, ha fent voltam, jókat beszélgettünk. Aztán eljött a nap, hogy találkoztunk is. Ennek előzménye, hogy mivel a beszélgetéseink közben rendszeresen megszakadt a kapcsolat, mert magától újraindult a gépe, ezért felajánlottam neki, hogy elmegyek hozzá, és megcsinálom azt a gépet, hogy normális legyen. Így is történt. Elmentem, megcsináltam, közben beszélgettünk, igaz, nem sokat. Élőben sokkal visszafogottabb volt, mint neten át, tulajdonképpen ott, akkor nem is nagyon néztem ki belőle, hogy ő olyan típus, mint akinek lételeme a kalandozás... olyan kis szendének, visszafogottnak tűnt. De azért még tetszett nekem.
Miután ez megtörtént, vagyis láttuk egymás élőben, elkezdtem kérdezgetni tőle, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk együtt... mit szólna hozzá? Azt felelte, hogy okés, megpróbálhatjuk. Tehát nem volt elutasító, mint sok más csaj, aki alapból úgy áll hozzá a kérdéshez, hogy biztosan nem.
Arra már nem emlékszem pontosan, hogy akkor végülis miért nem kezdtünk el rendszeresen találkozgatni, de talán épp azért, mert ő még mindig bulizni járt, meg kalandozott, és bármikor kérdeztem, sose ért rá. Ezt picit furcsáltam, de gondoltam majdcsak megunja a bulikat.
Voltak komolyabb beszélgetéseink is, néha elég jól elbeszélgettünk, néha viszont összebalhéztunk dolgokon, talán mert én sokkal komolyabban gondolkodtam, mint ő, és ez nem mindig tetszett neki.
Többször is felvetettem, hogy akkor mi is lesz belőlünk, de ő sosem nyilatkozott egyértelműen. Sem azt nem mondta, hogy bocs, de nem tudlak elképzelni, mint partneremet, sem azt, hogy igen, találkozgassunk. Mivel én ezt nem értettem, hogy miért nem lehet eldönteni, hogy mit is szeretne, egyre többször kérdeztem rá, hogy mi az ábra a kérdésben, és ezzel talán nem tettem túl jót az egésznek...
Később többször is vitáztunk ezen, meg leginkább azon, hogy kértem tőle, hogy segítsen rávilágítani a hibáimra, mondjon véleményt rólam. Most, hogy így írás előtt visszaolvasgattam a beszélgetéseinket, rá kellett jönnöm, hogy iszonyúan kemény csatáink voltak egymással, hogy meggyőzzük a másikat a saját igazunkról. Néha nagyon összevesztünk, de pár nap múlva mindig kibélültünk. Talán ez amolyan se vele, se nélküle kapcsolat lett. Neki leginkább az nem tetszett, hogy én mindenáron kapcsolatot akartam vele. Tettem ezt azért, mert tetszett nekem, mint lány, De ő ragaszkodott ahhoz, hogy bár most nincs neki senkije, azért ő jól érzi így magát a bőrében. Ezt én nem tudtam elfogadni, mert hiszen alig hiszem, hogy nem jobb és kellemesebb úgy az élet, hogy az ember nem egyedül van, hanem van mellette valaki, akivel szervezhet közös programokat, meg ilyesmi. Nem azt akartam én feltétlenül, hogy "járjunk" a szó szorosabb értelmében, hanem csak annyit, hogy találkozgassunk, mert miért ne!? De nem, ő nem akarta ezt.
Miután ezen párszor jól összebalhéztunk, előjött belőlem a rosszabbik énem, és elkezdtem cikizni, hogy minő meglepetés ez a nagy változás, hogy nem is oly rég még egyik pasi ágyából szaladgált a másikba, meg volt, hogy a diszkó wc-jében áldozott a testiség oltárán, meg hasonlók, most meg majdnem oda lyukadunk ki, hogy ő lett az erkölcsök őre. Hogy ez mégiscsak érdekes egy kissé, nem gondolja? Hogy a velem való kapcsolatot elutasítja (a járást, és a szexet is) annak ellenére, hogy azért már valamennyire ismer, talán még kedvel is... miközben azokat a pasikat, akikkel a diszkóban jött össze, minden bizonnyal behatóan ismerte, és oltárira szerette is... Hogy nem veszi-e észre, hogy mennyire ellentmond önmagának, és hogy tulajdonképpen mennyire vicces ez az egész. Ezen persze megint felkapta a vizet, amit így utólag nem is csodálok. Néha tényleg bunkó, és lekezelő voltam vele, belátom.
Mindezek közben persze zajlott az élet, az övé is, és az enyém is. Végigasszisztáltam az életének szinte az összes fontosabb történését, mindig próbáltam neki tanácsokat adni, bíztatni, vagy meghallgatni, ha mondanivalója volt. Tulajdonképpen én voltam az, akivel beszélgetni is tudott, mert a többi pasit nem arra használta...
Tudtam, hogy nem érzi jól magát otthon, és hogy el akar költözni a haverjaihoz. Ekkor féltettem őt egy kicsit, mondtam neki, hogy ez nagyon komoly dolog, jól gondolja meg, hiszen még én sem biztos, hogy bele mernék vágni, +10 év tapasztalattal a hátam mögött. Csak úgy elindulni a nagyvilágba nem olyan egyszerű, mint látszik. De ő ragaszkodott ehhez, és meg is lépte a dolgot.
Sajnos akkor nem túl jó hangulatban váltunk el egymástól, megint összebalhéztunk, hogy miért nem képes végre elfogadni a közeledésem... Bántott a dolog, hogy nem úgy válunk el, hogy jó barátok vagyunk, inkább egy tüskével mindkettőnkben.
A hónapok hamar teltek. Eleinte hiányzott, később megszoktam, hogy nincs már itt velem. Írt néhány levelet is, tehát annyira mégsem tűnt el a látókörömből. Jóval később egyszercsak bejelentkezett újra msn-re, és közölte, hogy visszaköltözött a szüleihez. Váratlanul ért a dolog, de ugyanakkor örültem is neki. Elmesélte, hogy nem úgy alakultak a dolgok, mint ahogy ő szerette volna, ezért inkább feladta, és hazajött. Én persze nem akartam mondani neki, hogy "lám, én nem megmondtam előre..", mert arra gondoltam, hogy az ember úgyis a legjobban a saját tapasztalataiból tanul.
Ezek után újra beszélgetni kezdtünk, illetve folytattuk ott, ahol azelőtt abbahagytuk. A kapcsolatunk továbbra sem lépett előre. Bár akkor már legalább 2 éve ismertem, semmi sem történt közöttünk. Annak ellenére sem, hogy időközben újra találkoztunk egy párszor. Még strandon is voltunk együtt. De a hozzáállása semmit sem változott. Nem akart engem, sem mint pasit, de még csak szimpla ágybéli partnernek sem. Aztán később megint eltűnt, de ekkor már úgy, hogy kijelentette, hogy elege van belőlem, és jobb lesz, ha nem beszélünk többé. Le is törölt az msn-ről, és valóban nem beszéltünk jó ideig.
Én közben éltem az életem, lett barátnőm, lakásom, és alakultak a dolgaim. Lassan el is felejtettem őt.
Néhány hónappal ezelőtt váratlanul kaptam egy üzenetet tőle. Nem volt hosszú, mindössze pár sor, hogy mi van velem, meg hogy lenne-e kedvem újra beszélgetni vele. Hmmm.... volt. Végülis érdekelt, hogy mi történt vele azóta.
Újra felvett msn-re, beszélgettünk. Nem éreztem rajta semmi különöset, olyannak tűnt, mint azelőtt. Néhány beszélgetés után azonban észrevettem, hogy határozottan egy irányba tereli mindig a témát.... Nevezetesem affalé, hogy ő mennyire szeretne már gyereket, és hogy tök rossz neki, hogy nem talál egy normális pasit, akivel komolyan tervezhetne....
Persze én megint felhoztam neki, hogy annak idején talán ha nem olyan elutasító velem, akkor bármi is történhetett volna közöttünk, meg azt is, hogy sajnálom, de nekem így már nem kellene, hogy tudom, hogy a fél város végigment rajta. Talán egy alkalomra jó lenne, hogy elmondhassam, hogy nekem is megvolt, de komolyabbat biztosan nem terveznék vele. És hogy nem gondolkodott-e el azon, hogy a többi pasinak is pontosan ugyanez lehet a véleménye, és ezért nem talál magának senkit sem....
Persze ezen megint besértődött, de talán főleg azért, mert érezte a dolog igazságtartalmát...
Aztán valamelyik beszélgetésben csak kibökte, hogy miért is keresett meg újra... Persze nem teljesen nyíltan ismerte be, hogy CSAK ezért keresett meg, de magából a szituációból egyértelműen lejött. Szal szépen előadta, hogy mi lenne, ha összejönnénk, de csak azért, hogy teherbe essen tőlem, merthogy neki mindenképpen gyerek kell....
Először azt hittem, viccel.
De nem. Ő teljesen komolyan beszélt.
Előadta, hogy ez az egész semmilyen kötelezettséggel nem járna az én részemről, nem kell még tudnom sem róla, ha nem akarok, és ő soha nem fog tőlem sem pénzt, sem mást kérni. Csak csináljak neki egy gyereket, és majd ő ellesz vele kettesben.
Először nevettem.
Aztán elképedtem.
Hogy jut el egy nő idáig??? Azt odáig oké, hogy ő szeretne gyereket.... de ezt nem egy családban kellene megtennie véletlenül? Mi vagyok én, tenyészbika!? Elmondtam neki, hogy bocs, de én nem ezt a családmodellt láttam magam előtt, és azt is elmondtam, hogy ez az egész szituáció tulajdonképpen mennyire elképeszt, és kiakaszt. És még csak nem is egy okból....
Először is, nekem akkor volt barátnőm. Hogy jönne az ki, hogy közben meg teherbe ejtek egy másik nőt, "szivességből" !?
A másik ok az meg az, hogy átgondolva az egész történetet, rendkívüli módon gusztustalannak tartom, hogy annak idején évekig nem akart velem összejönni, sem járni, sem szexelni, sem semmit, bárhogy is próbálkoztam nála, most viszont egy szóra lefeküdne velem.... érdekből. CSAK azért, mert ő gyereket akar.
A reakciómon nem sok szépíteni való van. Finoman elküldtem a fenébe. És még ő volt felháborodva....
A történet ott ért véget, hogy összeszedett vmi másik csávót, és sikeresen felcsináltatta magát. Én az egész előtt értetlenül állok, és csak nézek ki a fejemből, hogy ilyen is van. Hogy egy nő idáig is süllyedhet. Hogy annak idején egyéjszakás kalandok tömegét élte át (amiket el is mesélt), miközben velem végig elutasító volt, később meg úgy nézett rám, mint leendő gyermeke apjára....
Sajátos....
|
