Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Ez kész. :)
Mivel a helyzet eléggé bonyolulttá vált, holott lehetne tök egyszerű is, ezért megint történt egy váratlan fordulat. :)
Ülök itthon, egyszer csak telefon, a lány anyukája. Itthon vagy? Mert ha igen, akkor esetleg engedj be a kapun.... :D
Szal átjött. Persze annyira nem volt váratlan, mert beszéltünk róla, hogy majd át fog jönni, de így mégis hirtelen volt. Na de miért is jött?
Az a nagy helyzet, hogy ő látja otthon a lányt, és beszélget velem is, így látja úgymond mindkét felet, és az egész helyzet már neki kezd az agyára menni, és elhatározta, hogy valamit lépni kell. Mert ugye látja, hogy beszélünk, de mégse, és hogy én szeretném, hogy beszéljünk, és a lány is szeretné, de ha én nem nyitok rá, akkor nem beszélünk, én meg úgy vagyok vele, hogy majd ha akar vmit, akkor rámnyit, ő meg túl büszke ehhez (majd kinövi), és akkor meg azért nem beszélünk. :D Érthető, ugye? :)
Ha meg én mégis rányitok, akkor beszélünk ugyan, de kissé sután, mert oda kell figyelnem, hogy miket mondok neki, mert hogy nehogy felhozzak vmi olyant, ami a múlt, és ami a kettőnkről szól, mert akkor ő azon besérül, így meg elég nehéz beszélgetni olyannal, akit szerettél... És akkor ő ezt úgy érzékeli, hogy én szeretném visszacsinálni az egészet, hogy felejtse el a másik csávót, és jöjjön vissza hozzám. Pedig ez nem így van, de nem tudom neki elmagyarázni, pont a fentiek miatt.
Patthelyzet.
A legérdekesebb az egészben az, hogy most a beszélgetésből kiderült, hogy tulajdonképpen mindenki ugyanazt akarja, csak valahogy egymásnak nem sikerül ezt kifejeznünk. Tehát ő puffog otthon, én puffogok itt, anyuka meg agybajt kap. A szerencsétlen kiscsávó meg ráadásul nem is tud semmiről... :D
Mert ugye anyuka most elmondta, hogy a lánynak eddig nem nagyon voltak barátai, egész eddig élte a maga megszokott kis életét (amit én a szürke kisegérként definiáltam), aztán jöttem én, akihez nagyon közel került, de mégsem kapcsolatként nézett az egészre (én sem) és most, hogy lett egy úgymond barátja, elkezdett kicsit társaságba, haveri körbe járni, és most tök jól érzi magát.
De a poén azt, hogy én sose mondtam azt, hogy ne tegye ezt.
Én azt szeretném, hogy ő jól érezné magát, lennének barátai, haverjai, meg minden. Csak azt nem értem, hogy én ebbe miért nem tartozhatok bele?
Ha van valakim, akkor sem jelenti azt azt, hogy ő tölti ki az életemet 100%-ban, és mindenki másra meg fütyülök. Szerintem.
Szóval az lenne az ideális, hogy neki is meglenne a maga élete, nekem is megvan a magam élete, de mégis megmaradna az a nagyon mély kötelék, ami köztünk volt, és aminek során én annyit, de annyit törődtem, foglalkoztam vele, és gondoskodtam róla, és a lelkéről, (meg a testéről) hogy ezt tényleg nem lehet csak úgy elfelejteni...
Ő is ezt szeretné.
Én is ezt szeretném.
Anyuka is ezt szeretné.
Mindenki ezt szeretné. :D
Akkor miért nem van így? :D
Azért elmondtam én is a magam verzióját, belevéve mindent, a testiséget, és a közöttünk kialakult érzelmi kapcsolatot is, meg azt is, hogy én nem várok el semmit, csak azt, amit a lány magától ad nekem, de az igenis zavar, hogy ennyire hátat fordított nekem. De azt is megbeszéltük, hogy semmi sem tart örökké, és ha a lánynak tényleg jelentett valamit az, ami köztünk volt (ezt állítólag hosszan elemezte az anyjának, hogy hát ő sose fogja elfelejteni azt, amit tőlem kapott, és ahogy én bántam vele...), akkor ismét meg fog találni, ha szüksége lesz rám.
Kérdés hogy ez mikor következik be.
Rólam már kiderült, hogy elég türelmes típus vagyok...
|
