Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Nem is tudom
Egyre furcsább gondolatok fogalmazódnak meg bennem erről az egészről.
Egyrészt természetesen nagyon szeretném visszakapni őt, mint barátot, mint lelki társat, és mint lányt is, ugyanakkor egyre jobban érzem, hogy ez nem biztos, hogy így lesz. Függetlenül attól, hogy van-e valakije, vagy nincs. Mert nem ez a fő gond.
Talán tényleg én tévedtem. Talán tényleg túl sokat hittem róla, túl okosnak gondoltam, aki fel tudja mérni a különbséget. Talán tényleg nem tudja....
Lehet, hogy neki valóban arra a felszínes szellemi kapcsolatra van szüksége, amit egy vele hasonló korú nyújtani tud, és velem nem tud elmélyültebben beszélgetni. Tudom, mert régebben is mondta párszor, hogy néha van úgy, hogy beszélgetünk, és úgy érzi, nem tud mit mondani. Mert talán érezte, hogy velem más, mint bárki mással, és attól félt, hogy nem tud nekem megfelelni...
Most pedig nincs benne ez, hiszen a másik fél olyan, hogy nem hiszem, hogy túlságosan mély beszélgetéseket folytatnának, és igazából nincs is erre igénye. Jó neki az, ami van, és ennyi.
Talán eltelik pár év, mire túllép ezen, és másra is vágyni fog már. Arra, hogy odafigyeljenek rá, hogy törődjenek vele, hogy mindig mellette legyen valaki... Úgy igazán. Ahogy addig is megadtam neki ezt - amennyire a helyzettől, és tőlem telt.
Pedig én valóban kedveltem, és nem úgy, mint mások teszik majd vele. Én valóban megláttam benne azt a szeretetreméltó valakit, aki annyira más, mint a kortársai. Szerettem benne a szerénységét, a visszafogottságát, és persze a tanulékonyságát is, meg hogy nem olyan link és felszínes, mint a többség...
Vagy talán mégis az? Hiszen a jelek erre mutatnak...
Sokat küzdöttem vele, rengeteget, mire úgy-ahogy elkezdte levetkőzni a gátlásosságát, a szégyenlősségét, és lassan elkezdte megtanulni elfogadni magát. Tucatnyiszor elmondtam neki, hogy mennyire gyönyörű, hogy mennyire tetszik, hogy mennyire tökéletes a teste is, és hogy merje használni is.
Persze voltak dolgok, amit nem sikerült átvinnem rajta, mert odáig még nem sikerült feloldani a gátlásait, de nagyon jól haladtunk, és idő kérdése lett volna, hogy mindenre megtanítsam, testben, és lélekben egyaránt...
Pont ezért van bennem fura érzés, mert így, "félkészen" odadobni valakinek nagyon rossz érzés. Rossz a tudat, hogy még nem tudja, hogyan kezeljen bizonyos helyzeteket, és amikor majd odakerül, ki tudja, mi is lesz majd... Sok jó nem.
Mindegy. Én csak azt szeretném, hogy jól érezné magát. Hogy velem, vagy nélkülem, az majdnem mindegy. Én kivárok, mert tudom, hogy sokat változik még, és egy napon rá fog jönni arra, hogy az a felszínes érzés, hogy "tetszik" valaki, mert aranyos, cuki, és fúúú, nem biztos, hogy egyenlő azzal, aki mellette áll mindig, ha kell...
|
