Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/56750
|
Kalandjaim a társkeresőn
Nos, miután nem kevés ideje egyedül vagyok, megpróbálkoztam a Netes társkereséssel. Egyszer régebben már voltam regisztrálva pár oldalon, de akkor inkább csak szórakozásból. Most azonban elég komoly hozzáállással, sok fotóval, normális adatlappal, teljes lelkesedéssel vetettem bele magam ebbe a világba. Természetesen a hozzáállásom azt volt, hogy ez is csak egy módszer, semmivel sem jobb, vagy rosszabb bármi másnál. Én egyáltalán nem ítélem el az ismerkedés ezen módját, már csak azért sem, mert az Internet a maga valójában már sok mindenhez hozzásegített... Többek között ahhoz is, hogy találkozzam valakivel.... De ez egy másik történet.
Visszatérve a társkeresésre, az első meglepetés akkor ért, amikor felfigyeltem arra az érdekes tényre, hogy az engem érdeklő korosztály milyen kevés számban képviselteti magát az oldalakon. Vagy túl fiatalok vannak fent tömegével, vagy pedig egy bizonyos életkor felett van túlkínálat nőkből. A legtöbben a 32-40 éves korosztályból vannak, de annyian, hogy az már ledöbbentő. De érdekes módon 22-30 közötti nők valamiért igen csekély számban fordulnak elő. Hmmm...
Az is feltűnt, hogy még az a pár hölgy is, aki az előbb említett fiatalabb korosztályba tartozik, általában már egy válással a háta mögött, esetleg egy gyerekkel keres magának társat... A felsőbb korosztályban ez pedig szinte kivétel nélkül így van.
Mindent összevetve a felhozatal nem volt éppen bíztató, de gondoltam néhány próbát megér az egész. El is küldtem néhány levelet, úgy gondolom, teljesen normális stílusban, ahogy ez szokás. Aki ismer, tudja, hogy alapból jól fogalmazok, és egész jó leveleket tudok írni, de most még nem volt szükség arra, hogy ezt a képességem csillogtassam. Egyszerűen írtam néhány érdeklődő levelet, és vártam, hogy mi lesz.
Azon már meg sem lepődtem, hogy a levelek kb. 80%-ára válasz sem jött.... Ez már eleve elárul valamit az itt lévő nők gondolatvilágáról, hozzáállásáról, értelmi szintjéről...
Persze kaptam válaszokat is, amikből msn-beszélgetések, majd később találkozások lettek, de ez volt a jóval kevesebb. Több mint fél év társkeresőzés után összesen 3 olyan nővel találkoztam, akit én is megfelelőnek ítéltem erre, és a jelek szerint ő is engem.
Valódi kapcsolat persze egyikből sem lett, mert ha lett volna, akkor most talán nem írnék erről az egészről. Volt pár nap, amikor jól éreztem magam, némi könnyed kaland is összejött, de semmi egyéb. (lsd. 2009.05.13-i bejegyzés)
Aztán elkeztem gondolkodni, hogy miért is van ez az egész így, ahogy? Illetve végiggondoltam, hogy lám, mennyire igazam volt a régebbi írásaimban (lsd. Az átlaglány, vagy szinte bármelyik másik..), amikor azt írtam, hogy a nők csak egy bizonyos életkor után kezdenek el gondolkodni, de akkor rendszerint már túl késő. Hiszen fiatalon még nem gondolnak arra, hogy lesznek majd 30 felettiek is, és hogy a 20-as éveiket nem arra kellene pazarolni, hogy egyik idióta pasit hódítják meg a másik után (akik ismétcsak rendszerint nem is akarnak tőlük túl sokat, nagyjából csak egyet), és mindeközben meg jól szórakoznak. Talán már akkor el kellene kezdeni keresni azt a valakit, akivel majd lehet hosszútávra is tervezni, és akinél nem az az elsődleges szempont, hogy milyen cuki fiju, hanem mondjuk a gondolkodásmódja, meg a hozzáállása a dolgokhoz. Vagy esetleg az, hogy az ágyban ne csak egyszeri alkalomra kelljen neki a nő, hanem a mennyiség helyett a minőségre menjen rá. De a nők nem gondolnak ezekre.
Aztán persze jó alaposan elcseszik az életüket, hozzámennek valami faszkalaphoz, és évekig élnek úgy, hogy nem boldogok, és nem is tudják, mi az. Nem beszélgetnek a férjükkel, tulajdonképpen nem is ismerik. Aztán meg elválnak, és azt gondolják, hogy majd keresnek egy balekot, aki eltartja más gyerekét, és ugyanúgy szereti majd őket, mintha mi sem történt volna...
Azok a lányok, akik engem érdekelnének, valószínűleg éppen most tartanak ott, hogy élik világukat, próbálgatják a pasikat, meg mindent, ami jó, és nem gondolnak arra, hogy ez a korszak is véget fog érni, és mindig lesznek fiatalabb, frissebb, jobban kinéző lányok, akik lecsapják a kezükről az amúgy sem túl komoly alapokon nyugvó kapcsolatokban jelenleg mellettük lévő pasikat. De ezt hiába is próbálom meg elmagyarázni nekik, a végkövetkezetés mindig az, hogy én vagyok a túl komoly, és az okoskodó... Hát jó...
Az igazság miatt hozzá kell tennem, hogy annak, hogy az én társkeresős kalandjaimból igazából nem lett semmi komoly, valamilyen szinten én is az oka vagyok. Illetve nem csak én... A helyzet az, hogy ha az ember egyszer beül egy Audiba, utána már nagyon nehezen tudja elképzelni az életét úgy, hogy egy Ladát kell hajtania. Ha egyszer megtapasztaltál egy etalont, utána már - tudat alatt, de akár tudatosan is - nem fogod lejjebb adni az igényedet. Illetve inkább úgy fogalmaznék, hogy a túl magasra helyezett lécet el nem érők valamiért nem tudnak tovább érdekelni. Persze tudom, ez nem jó dolog. Próbálok tenni ellene, de nem nagyon megy. Természetesen azzal is tisztában vagyok, - és volt is rá példa - hogy van olyan eset is, amikor én nem érem el a másik által elvárt szintet, legyen szó bármilyen összetevőről is a folyamatban. De azért ez az egész azt legalább igazolta, hogy - ha egyszer lesz okom rá, hogy ne tekintsem az eddigi etalont továbbra is annak - ha igazán akarnék, tudnék találni magam mellé valakit. De jelenleg talán nem is akarok igazán - nem tudom. Még mindig ott tartok, hogy várok. Igazából fogalmam sincs, hogy érdemes-e... A történetnek ebben a részében egyre kevésbé vagyok biztos...
Az egész folyamatnak azonban van még egy nagyon érdekes része.
Miután lezajlottak ezek a történések, az egészről elbeszélgettem két munkatársnőmmel, egymástól függetlenül. Mindketten idősebbek nálam, egyikük ráadásul az unokatestvérem. Elmeséltem nekik, hogy nagyjából milyen nőt keresek, mik az alapfeltételek, és hogy mennyire nincs ilyen nő. És az volt a legérdekesebb, hogy egyetértettek! Sőt, egyenesen azzal jöttek, hogy nem is értik, hogy én hogyan gondolom azt, hogy találok 25-30 közötti gyermektelen, nem elvált nőt. Hiszen, idézek: "amelyik nőnek ilyen korban nincs már gyereke, annak vagy nem is lehet, vagy valami más gáz van vele" illetve "egy 28 körüli nő már elvált egyszer, és általában gyereke is van."
Ledöbbentem. Tehát az egészből az jön ki, hogy már ELEVE úgy kell hozzáállni egy házassághoz, hogy mire 30 körüliek leszünk, addigra úgyis elválunk!? Mert úgy beszéltek erről az egészről, mintha ez lenne a természetes! Teljesen készpénznek vették, hogy olyan, hogy valaki ilyen korban még nem elvált, nem is létezik!
Valami nagyon el van cseszve ebben az egészben. De télleg nagyon. Persze én sem vagyok már mai gyerek, van némi tapasztalat a hátam mögött, és naív sem vagyok, tudom, hogy ma már nem olyan a világ, mint nagyanyáink korában volt, de azért ezt mégis kissé túlzásnak tartom. Valami nagyon rossz irányba megy itt...
Tehát lássuk csak: 20 alattiakkal ne foglalkozzak, mert túl fiatalok hozzám, és egyébként is éretlenek, gyerekesek. (tisztelet a 0.5% kivételnek.) 20-30 között ne keressek, mert azok vagy mind kapcsolatban élnek (hogy milyenben, az a lényeg szempontjából lényegtelen), vagy olyanok, akik eleve nem érdekelnének. 30 fölött megint csak ne keressek, mert azok már elváltak, és gyerekük van, és nagy valószínűséggel csak keresnek valakit, hogy ne egyedül kelljen nevelni a gyerek(ek)et. Vagyis valamiféle pótléknak kellenék. Hmmm.... akkor most őszintén: hol a francban lehet találni egy hajadon, gyermektelen, normális nőt, akivel ki lehetne alakítani egy hosszútávú kapcsolatot, netán még házasságra is lehetne gondolni!?
És akkor csodálkozó szemekkel néznek rám, hogy itt vagyok x éves, nőtlenül, gyerek nélkül, és még csak elvált sem vagyok... rögtön azt gondolják, hogy valami gáz van velem, holott ez szerintem egyáltalán nincs így, és szerencsére vannak is olyanok, akik az idők során bebizonyították ezt.
A tanulság az, hogy ez a párválasztósdi elég kemény dió. Óriási nagy mázli kell ahhoz, hogy megtaláljuk azt a valakit, akivel minden jól működik, és a kissebb-nagyobb surlódások ellenére is, amik óhatatlanul is előfordulnak, mégis meglegyen a felek között az egymáshoz tartozás érzése. Na meg az, hogy a szellemi összhangon kívül a kémia is megfelelően működjön közöttük, a maga teljes valójában, beleértve a vágyakat, az elfogadást, és a kölcsönös odaadást... És mégis: amikor nagy nehezen, vagy a véletlen által (bár, mint tudjuk, véletlenek nincsennek) mégis egymásra talál két ilyen ember, akkor meg nem ismerik fel, hogy milyen szerencsések, és sokszor marhaságok miatt tönkreteszik azt a kapcsolatot, amire éppenhogy vigyázni kéne...
Nagyjából ennyi történt velem a társkeresők világában. Érdekes volt, de nem hiszem, hogy újra próbálkoznék. Legalábbis ezzel a formával. A következő az lesz - már persze ha belátható időn belül nem történik valami lényegi változás a mindennapjaimban - hogy egy hagyományos, személyes találkozáson alapuló társkereső irodába megyek el, hátha ott bebizonyítják nekem, hogy mégis létezik az a nőtípus, akit keresek...
Bár az is igaz, hogy egyszer már megtaláltam valakit, csak akkor is az volt a baj, hogy nem vigyáztunk annyira az egészre, mint kellett volna. Talán későn jött a felismerés, hogy mennyire szerencsések is vagyunk....
|
