Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
11. Fejezet: 'Édes gondok'
Ebédidő volt. A Khledon Lurt teremben nagy tömeg gyűlt össze az egyik asztalnál. Csodálkozva mentem beljebb, ám a vámpíroktól semmit sem láttam. Észrevettem Arrát nyugodtan ülni egy asztalnál, odafutottam hozzá és megkérdeztem:
- Mi van itt?
- Vancha March herceg visszajött a Hegyre, ne kérdezd miért – mondta legnagyobb közönyösséggel.
- Remélem nem rossz hír.
- Ha megnézed, hogy vigyorog, rájössz, hogy csakis jó hír lehet.
- Látom, téged nem izgat.
- Nem nagyon.
Ezután már nem igazán beszélgettem Arrával, ugyanis bármit is mondtam, őt nem érdekelte. Megbeszéltem vele, hogy majd a hajnal folyamán gyakorolni fogunk a pallókon. Viszont Arrának ebéd után dolga volt, úgyhogy miután befejeztem az evést a cellámba mentem.
Persze, hogy Mr. Tiny ott várt.
- Mi van?
- Ne légy ilyen goromba! – mondta nekem – És arra vagyok kíváncsi, mit beszéltél Mikával.
- De hisz tudod, nem? – csodálkoztam.
- Nagy vonalakban. Kérlek, mondd el!
Elmeséltem neki. Amikor befejeztem, Mr. Tiny alig bírta visszafojtani a nevetést.
- Neked miért kell mindenen nevetned?! Mindenen, ami kicsit szomorú vagy romantikus?! – ordítottam rá.
Na, erre elkezdett röhögni. Már kezdtem nagyon dühös lenni.
- Miért kérdezed meg, hogy mi történt, ha utána kiröhögöd?!
- Unatkozom – felelte.
Ettől a szótól olyan dühös lettem, hogy azt vettem észre, hogy épp Mr. Tiny-nek próbálok behúzni. De ő elhajolt előle és morgolódva kiment az ajtón.
Azon gondolkoztam, hogy Mr. Tiny régen rendesebb volt velem. Akkor is gúnyos volt, de nem ennyire. Eszembe jutott néhány régi barátommal folytatott beszélgetés a saját világomban. Ők nem kedvelték Mr. Tiny-t. Nekik lehetett igazuk.
Lépéseket hallottam. Nem Des volt, de nem is Arra. Kopogtak.
Természetesen Mr. Crepsley állt az ajtóm előtt, és mielőtt bármit mondhatott volna, megcsókoltam.
- Örülök, hogy itt vagy! – suttogtam.
- Ha tudom, milyen fogadtatásban lesz részem, előbb jövök – mondta mosolyogva.
Behívtam a cellámba. Ő leült a függőágyamba én pedig megálltam vele szemben.
- Miért jöttél? – kérdeztem tőle kíváncsian.
- Darren.
- Fenébe! – teljesen kiment a fejemből Darren - Én nem mondom el neki! Te vagy a mestere! Mondd el te!
- Inkább tőled kéne hallania.
- Miért?
- Szerelmes beléd. Megértőbb lenne, ha te mondanád.
- Oké – egyeztem bele.
Odaültem mellé a függőágyba. Átkarolt, és hátradőlt velem a függőágyban. Nevetve hagytam magam. Egy darabig így feküdtünk egymás mellett szótlanul. A fejem Larten mellkasára fektettem, ő pedig a hajamat simogatta.
- Mikor mondjam el neki? – kérdeztem, megtörve a csendet.
- Minél előbb.
Megint hallgattunk.
- Szerinted melyikünkre lesz dühösebb? – kérdezte Mr. Crepsley.
- Talán… rád – kérdőn nézett rám, ezért hozzá tettem – Te a mestere vagy és ezért neked mindent elmond. Árulónak fog tartani téged, mert úgy érzi, hogy engem előle… öö… Érted, nem?
- Értem.
Larten föl akart ülni, de nem hagytam. Nevetve mondott le eredeti tervéről. Átöleltük egymást és ő megcsókolt.
- Egyszer muszáj lesz fölállni – mondta mosolyogva.
- Egyszer…
- Mi a helyzet Arrával? – kérdezte elkomolyodva.
- Miért kérded? – ehhez a témához volt a legkevesebb kedvem.
- Mert rajtam keresztül néz.
- Velem szóba áll – mondtam, és ekkor hirtelen eszembe jutott, mit beszéltem meg Arrával.
Mint akit puskából lőttek ki, fölpattantam és egy ’mennem kell’ közepette elrohantam. Kicsit ugyan udvariatlan volt, de Larten meg fogja érteni. Viszont Arra, akivel csak most békültem ki, nem venné jó pontnak.
Mikor megérkeztem, Arra természetesen már a pallókon harcolt. Megvártam, míg padlóra küldte ellenfelét – ami igen hamar bekövetkezett – majd odamentem hozzá.
- Szia – köszöntem.
- Helló!
Egy perccel később már a pallókon harcoltunk. Még egy perccel később pedig a fejemet dörzsöltem, mivel háttal zuhantam a padlóra.
- Egy visszavágót? – kérdeztem.
- Állok elébe! – mondta Arra.
Elsétáltam a botomért, ami a terem másik végébe repült. Ugyanis abban a pillanatban lendítettem hátra az ütőmet, hogy majd lecsapok, mint amikor Arra lelökött. Ennek következtében a bot kiszállt a kezemből, majdnem orrba vágott négy vámpírt, végül nekicsattant a kőfalnak. Akkorát reccsent, hogy csodáltam, hogy egybe maradt.
Fölmásztam a pallókra és elkezdtünk harcolni. Arra egy középmagas ütéssel nyitott, ami ellen egy védekezés van: elugrasz. Én is ezt tettem, hátraugrottam. A mesterem természetesen utánam ugrott. Még egy ugyanolyan ütés tőle. Kitértem oldalra, de ő elém vágott, így beszorultam a sarokba. Ha nem akartam veszteni, azonnal tennem kellett valamit. Arra magas ütésre készült. A remény, a lehetőség emlék formában tört rám. Mint 17 évvel ezelőtt… A haditanács… A botomat Arráéra merőlegesen támasztottam, elrugaszkodtam a deszkáktól és a levegőben bukfenceztem. Mindezt pár másodperc alatt. Mesterem szájtátva figyelte mutatványomat, én pedig hátulról löktem le a hőn szeretett pallóiról. Sikerült legyőznöm.
Mikor szétnéztem a teremben, mindenhonnan elismerő pillantásokat kaptam. Diadalmasan mosolyogtam a felkászálódó Arrára.
- Ügyes. Ilyen ugrás nekem sose sikerülne.
- Köszönöm – mondtam.
Imádtam harcolni, főleg Arra ellen, aki a legjobb harcosok névsorán szerepelt.
Ekkor Darren sétált be a terembe. Beszélnem kellett vele, a most vagy soha elv miatt, ami rám eléggé igaz. Vettem egy mély lélegzetet.
- Bocsi, Arra, de dolgom van. Beszélnem kell valakivel.
Arra bólintva vette tudomásul, majd hátat fordítva nekem, új ellenfél után nézett. Én odamentem Darrenhez, aki épp akkor beszélgetett egy vámpírral. Visszaemlékezve a könyvre, Vanez Blane-t ismertem föl benne.
- Darren – szóltam neki, mire felé kapta a fejét – Beszélnünk kéne – nyögtem nagy nehezen.
- Oké! – odafordult Blane-hez, elköszönt tőle, majd újra felém – Miről?
- Menjünk a celládba inkább! – javasoltam, ő pedig bólintással jelezte, hogy mehetünk.
|
