Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
23. Fejezet: Vérszipolyok árnyéka
Másnap délelőtt Arrával gyakoroltam a pallókon, mikor megláttam Mikát kardozni egy vámpírral. Nem ismertem föl, hogy kicsoda, de a technikája alapján volt egy tippem. Végigjátszottam a mesteremmel a menetet, aztán mikor legyőzött, odamentem a herceghez. Miután ő is végzett a párbajjal - nem kérdéses, milyen eredménnyel -, én hívtam ki.
Örült, mikor meglátott, bár eléggé szórakozott volt. Lélekben biztos, hogy máshol járt. Nem tudom, miért, de rossz érzésem támadt, úgyhogy végül is meg is említettem.
- Mika – kezdtem, miután befejeződött egy „meccs”. -, valami baj van?
A herceg erre elkomorult, és idegesen, kémlelve szétnézett a teremben.
- Igen - mondta halkan, nyugtalanul, még mindig a termet pásztázva.
- Elmondod, hogy mi? – kérdeztem rémülten, mert ez nem sok jót jelentett.
- Nem itt – súgta, úgyhogy kimentünk a tornateremből, és kerestünk egy félreeső járatot, ahol nem szoktak vámpírok járni. Mikor elég messzire értünk, Mika beszélni kezdett.
- Tudod, nemrég érkezett egy… igen zaklatott tábornok. Egy hatalmas vérszipoly-hadsereget látott nem messze a Hegytől. Félünk, hogy fenyegetést jelenthet ránk.
Ezután pár percig mély csönd uralkodott, majd valami szöget ütött a fejembe.
- Várj csak, te azt mondtad, hogy vérszipoly-hadsereg?
- Igen – sóhajtott gondterhelten, majd lerogyott a fal tövébe. – Jól felfegyverkezett, profin kiképzett, és harcra kész vérszipolyok. Úgy kábé negyvenen, ötvenen, ha nem többen. És alig egy-két kilométerre a Hegytől, de nem tudjuk biztosan a távot.
- Ilyen közel? Úristen, Mika, ez tuti nem véletlen! De miért akarnának minket megtámadni?
- Fogalmam sincs, de nem is akarom megtudni, mert akkor biztos lenne, hogy mi vagyunk a célpont. Nem biztos, hogy le tudnánk győzni őket, és ez az, ami a legjobban dühít…!
Leroskadtam mellé, és a vállára hajtottam a fejem. Nem értettem, miért akarnának minket megtámadni vérszipolyok, elvégre ebben a világban nem létezik Vérszipolyok Ura, Árnyak Ura, sem semmilyen idióta jóslat. Mi lehetne az indokuk? Vagy csak mészárolni jöttek?
- Hányan vagyunk a hegyben? – kérdeztem a hercegtől, és előre féltem a választól.
- Tizenhat őr, négy félvámpír, kilenc tábornok, hárman, ugye, mi, hercegek, és tizenvalahány egyéb vámpír. Bocsánat. – Pont ettől tartottam. Kevesen vagyunk, nagyon kevesen.
Csendben ültünk egymás mellett egy darabig, közben ő fél kézzel átölelte a vállamat.
- Nagy bajban leszünk, ha megtámadnak minket – sóhajtott Mika. – Nem vagyunk elegen ahhoz, hogy legyőzzük, vagy hogy visszaverjük őket. Nagy áldozatot kell hoznunk…
- Nem tudunk vámpírokat hívni a Hegyre? – kérdeztem, hátha van még remény a győzelemre.
- Már riadóztattuk az összes tábornokot, és pár vámpírt, de nem biztos, hogy időben ideérnek.
Gyászos hangulatban ültünk a fal tövében, a jövőn aggódva. Nem értettem, miért akarná bárki is megtámadni a Hegyet. A vérkő kéne nekik? Ha igen, miért? Vagy esetleg csak hatalomátvételről van szó? Bár még mindig ott van a mészárlás gondolata…
Bármi lehetséges, és mi nem zárhatunk ki semmit sem.
- Eddig hány vámpír tud erről? – faggattam ismét Mikát.
- A hegyen csak mi, hercegek, meg a tábornokok. Ja, és most már te. Amíg nem tudunk semmi biztosat, nem akarunk fölöslegesen pánikot okozni, meg azt sem szeretnénk, ha néhányan önállóskodnának, és megtámadnák a vérszipolyokat, kirobbantva ezzel a háborút.
Sóhajtottam egyet, és fölálltam. Kicsit tétova voltam, mert igazából nem tudtam, mit tegyek.
’Szólhatnék Desnek, hátha tud valamit. Lehet, hogy még el is mondaná, miért vannak itt a vérszipolyok. De tuti nem segítene, nekem kéne megoldani.’
Mika is felállt, és keserűen rám mosolygott. Ez is sok energiájába került.
- Ugye számíthatok rád, és nem mondod el ezt senkinek? Ezek titkos dolgok, Paris már azért is leszedné a fejemet, ha csak azt megtudná, hogy beszéltem erről valakivel úgy, hogy a Hercegek Termén kívül voltunk.
- Persze, senkinek nem mondom el. Tényleg senkinek – biztosítottam a herceget, hisz igaza volt, senki nem tudhatja meg, mielőtt valami biztosat nem tudunk és meg nem tudtunk.
Visszasétáltunk a hegy belsőbb járataiba, és másról kezdtünk beszélgetni. El akartuk tüntetni az aggódás nyomait az arcunkról, hogy ne tűnjön fel senkinek sem, hogy valami nincs rendben. Nagyon nem lenne jó, ha pánik törne ki a vámpírok közt.
Ahogy sétálgattunk, Darrenbe botlottunk. Figyelmeztető pillantással jeleztem, hogy legyen tekintettel Mika érzéseire, és most ne csókoljon meg. Hál’ istennek, vette a lapot. Váltottam pár szót vele, majd ő ment a dolgára, én pedig tovább sétálgattam a herceggel a járatokban.
Együtt mentünk ebédelni, és ő most megkérdezte, nincs-e kedvem csatlakozni hozzájuk, mire megint azt feleltem, mint azelőtt (meg azelőtt, meg azelőtt…), hogy nem, majd talán máskor. Leültem hát a szokásos asztalhoz, ahol csak Larten és Harkat tartózkodott. Kicsit később megjött Darren is, majd nem sokkal utána befutott Arra is. Miután végeztem az evéssel, megvártam Darrent is, és együtt mentünk ki a teremből, és most az ő cellája felé vettük az irányt. Bár próbáltam nem gondolni arra, amit Mika mondott, észrevette, hogy valami baj van. Meg is kérdezte tőlem, mikor beértünk a cellájába, de nem mondhattam el az igazat.
- Sajnálom, de erről nem beszélhetek neked. Ezt muszáj megértened.
Látszott rajta, hogy bántja, hogy nem árultam el neki, de elfogadta, amit mondtam. További kérdezősködés helyett inkább magához húzott és megcsókolt, olyan igazán romantikusan.
- Egész nap alig láttalak – súgta, miközben rövid csókokat nyomott a számra. – Nem gondolod, hogy ez kicsit több idő, mint amennyit el tudok nélküled viselni?
- Darren, még csak most múlt éjfél, ne túlozz! – nevettem, és egy puszit nyomtam a szájára.
- Szóval neked nem is hiányoztam? – kérdezte tettetett sértődöttséggel, majd mielőtt folytathatta volna, egy csókkal beléfojtottam a szót, amit ő egyáltalán nem bánt, sőt!
Ahogy ott álltunk egymásba fonódva, egyszer csak belépett a cellába Harkat. Amint meglátott minket sóhajtott egyet, megforgatta a szemét, és kiment. Darrennel vigyorogtunk egyet rajta, majd újból megcsókolt, szenvedélyesen és forrón, majd teljesen belefeledkeztünk egymásba.
Az éj hátralévő részét együtt töltöttük, majd vacsorázni mentünk. Kéz a kézben mentünk be a Khledon Lurt terembe, és engem kivételesen egyáltalán nem érdekelt, hogy ki-mint reagál.
Vacsora után Darrennel elindultunk visszafele. Ő elkísért a cellámig, elbúcsúztunk, majd ő elment aludni. Néztem, ahogy befordul a sarkon, majd bementem a cellámba, és visítottam egyet, mert a frászt hozta rám, hogy valaki már volt bent. Azért ehhez nem lehet hozzászokni.
- Tiny! Nem tudnál egyszer utánam bejönni?! És kopogni?! Ez azért mégiscsak az én cellám!
- Ha én nem mászkálnék engedély nélkül, te sem lennél itt. Nem mehettem volna el érted.
Erre megforgattam a szemem, és rászóltam, hogy mondja, amit akar, aztán menjen el.
- Nem te akartál velem beszélni? – hökkent meg, ám kijelentésével engem is meglepett.
Eszembe jutott, hogy délelőtt tényleg akartam vele beszélni, de akkor nem tudtam, hogy megkérdezzem-e vagy sem. Igazából még akkor sem, gyorsan kellett döntenem.
- Arról van szó, hogy egy vérszipoly-hadsereg van nem messze a hegytől. A hercegek nagyon aggódnak. Ugye, nem minket akarnak megtámadni? – bizakodva, bár féltem az igazságtól.
- Vérszipolysereg… vérszipolysereg… - gondolkodott hangosan. – Ja, igen! Hát, sajnos a Hegyet szeretnék megtámadni – jelentette ki, mire én teljesen ledermedtem.
- És… mikor…? Mikor… lesz a… támadás? – dadogtam ijedten. ’Nem, ez nem lehet!’
- Nem tudom, valamikor a napokban. Minden részletet én se ismerhetek – válaszolta.
Káromkodtam egy hatalmasat, és lerogytam a függőágyamba. Átgondoltam a helyzetet, majd fölpattantam, és kirohantam a cellámból. Végigvágtatattam a folyosókon, egészen Mika cellájáig, és elkezdtem dörömbölni, de nem válaszolt senki. Visszarohantam a cellámba, ahol Mr. Tiny hetykén a falnak dőlve várt rám, mivel tudta, hogy visszajövök.
- Hol van Mika Ver Leth? – tudakoltam sietősen, hisz majd idegbajt kaptam.
- A Hercegek Terme felé megy. Siess, mert csak kétsaroknyira van, nekem meg dolgom van!
Újból elkezdtem rohanni, át egy nagyobb, ám üres termen, kikerültem a szembejövő vámpírokat, befordultam a sarkokon, és lefékeztem a Hercegek Termének őrei előtt.
- Mika már bement? – estem neki az egyik őrnek, aki majd’ elaludt álltában..
- Mika Ver Leth? Nem, még nem… - nyögte zavarodott, álomittas hangon. ’És ezek az őrök!’
Megkönnyebbülten felsóhajtottam, és megvártam a herceget. Mikor bekanyarodott a sarkon a kopasz Nyíl és az ősz hajú Paris Skyle társaságában, azonnal odafutottam hozzá.
- Jó estét! – vetettem oda gyorsan a másik két hercegnek, majd azonnal Mikához fordultam. – Mika, azonnal beszélnünk kell! Nagyon fontos! A tudod, miről van szó…
A herceg kiolvasta a szememből, hogy ez most tényleg fontos, úgyhogy bólintott.
- Gyere, menjünk be a terembe, ez mindenkire tartozik! – mondta, átkarolta a vállam, és elkezdett a Hercegek Termének bejárata felé húzni. Mikor az őr megállított volna átvizsgálni, Mika egy legyintéssel jelezte, hogy most nem szükséges. Bementünk a terembe, és ahogy lefelé mentünk a lépcsőn, halkan, hogy más ne hallja meg, odasúgtam Mikának:
- Én neked akartam elmondani, és nem az egész tábornoki kar előtt szerepelni! – és közben idegesen a mögöttünk bevonuló hat-hét tábornokra pillantottam.
- Hogyha tényleg fontos, rájuk is tartozik! – súgta vissza, miközben bátorítóan rám nézett.
- Rájuk is tartozik, de mindenki előtt beszélni… erről azért szívesen lemondtam volna…
- Izgulsz? – vigyorgott rám a herceg, mire kinyújtottam rá a nyelvem, mire elnevette magát.
- Gyűlölök tömeg előtt beszélni. Mindig is gyűlöltem – morogtam idegesen.
Lementünk egy tárgyalóasztal-szerűséghez, ahol Mika rámutatott egy székre, hogy üljek le, ő pedig a mellette lévőre telepedett. Elég kényelmetlenül éreztem magam a másik két herceg, meg a hét tábornok (időközben megszámoltam, hányan vannak) társaságában.
- Nos, Sheena – szólt Paris Skyle, ám tartott a válaszomtól. – Mondd csak, mi az a fontos hír?
- Ööö – kezdtem idegesen. – Beszéltem Mr. Tinyvel a vérszipolyseregről, és azt monda, hogy a Hegyet készülnek megtámadni – hadartam, mire a körülöttem lévő arcok teljesen elsápadtak, sőt, néhányan káromkodtak is. – De ez nem minden. Pár napon belül támadni is fognak! A pontos napot nem tudom, de a kevés időnk van a harcig.
Paris és Nyíl sokatmondó pillantásokat váltottak, Mika hitetlenkedve nézett engem, a tábornokok pedig kétségbeesetten járatták a pillantásukat a három herceg és köztem.
- Ez biztos? Tényleg megtámadnak minket? – kérdezte tőlem a kopasz herceg.
- Igen, Des sosem hazudott fontos dolgokban – jelentettem ki magabiztosan.
- És mi az indokuk? – tette föl valaki a kérdést, mire én gondolatban már a fejemet vertem a falba, hogy én állat, nem kérdeztem meg. Mindig a lényeget felejtem el!
- Elfelejtettem megkérdezni – morogtam fogcsikorgatva, a fejemben magamat átkozva.
Mielőtt erre bárki reagálhatott volna, Mika hirtelen felpattant.
- Nem mindegy?! – kiáltott fel dühösen, miközben mindenkin végigjáratta a pillantását. - A vérszipolyok meg akarnak támadni minket, és túlerőben vannak! Nagy bajban vagyunk, és most az a lényeg, hogy minél kisebb veszteséggel ússzuk meg az eleve elvesztett csatát!
- De hát jön még legalább hat vámpír és az összes tábornok is útban van! – szólalt meg halkan az egyik fiatalabbnak tűnő, vörös hajú tábornok optimistán.
- Nem biztos, hogy időben ide fognak érni – felelte valamivel higgadtabban Mika.
- Igen, Mikának igaza van. Beletelik nekik még sok időbe, mire elérik a Hegyet – sóhajtott az ősz hajú Paris Skyle, majd hátradőlt a székén, és merengve maga elé meredt.
- Mit tegyünk? – kérdezte kétségbeesetten szétnézve egy eddig csöndben lévő tábornok.
- Sajnos azt kell mondjam, fogalmam sincs – sóhajtott Mika, és visszarogyott a székére.
Végig ott maradtam a tárgyaláson, néha bele is szóltam, és volt, hogy tőlem kérdeztek valamit. Egészen naplementéig tartott a tárgyalás, akkor indultunk csak el a celláinkba. Én Mikával mentem egy darabon, aki azon a három sarkon, amíg vele mentem, négyszer kért bocsánatot, hogy ott tartott a tárgyaláson. Mire mondtam neki, hogy egyáltalán nem bántam.
Másnap, vagyis aznap, csak négy órával később, kopogásra ébredtem. Fáradtan, kialvatlanul tántorogtam a cellám ajtajához, és húztam el a függönyt. Kint Darren állt derűsen az ajtóban.
- Szia! Nem jössz reggelizni? – kérdezte vidáman és éberen, amit nagyon irigyeltem.
- Nem. Alszok – mondtam hulla kómásan, majd ott hagytam, és visszafeküdtem aludni.
(Az első fejezet elé írtam előszót, ami fontos adatokat tartalmaz.)
|
