Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
27. Fejezet: Végső döntés
- Az utóbbi két napod jó unalmasan telt – jegyezte meg álságosan mosolyogva.
- Unalmasan?! – csattantam fel. – Szerinted én úgy nézek ki, mint aki unatkozik?! Szerinted azért sírtam folyamatosan, mert unatkoztam?! Szemét vagy, Tiny! Eddig egy beszólásod sem volt ennyire sértő!
Úgy tűnt, mintha Mr. Tiny kicsit elszégyellte volna magát.
- Des – kezdtem halkan. – Miért támadtak a vérszipolyok?
- Miért nem mész el a vallatásra? Lehet, hogy elmondják, mi volt az indokuk! – mondta, ám én nem hagytam annyiban a dolgot.
- Kérlek, mondd el! Nem fogják bevallani, te viszont tudod!
- Nézd, én nem mondhatom meg! Ha meg szeretnéd tudni, akkor…
- …akkor magadnak kell kiderítened! – vágtam közbe, mielőtt befejezte volna. – Ismerős!
- Ha ismerős, ha nem, így van és kész! – mondta, majd kivonult a cellámba.
’Szuper! Megint ezek a titokzatoskodó dumák! Lehet, hogy vannak törvények, amiket még ő sem szeghet meg, de akkor is mondhatna ennél többet!’ – dühöngtem, majd bármennyire tiltakozott minden porcikám, kimentem a cellámból, hogy utána járjak, mikor lesz a meghallgatás. Arrát és Lartent inkább nem akartam zavarni, úgyhogy Sebát kerestem meg.
- Jó napot! – köszöntem, mikor végre megtaláltam az egyik folyosón, ahol valami anyaghalmokat pakoltatott a rakodókkal.
- Szervusz, Sheena! – köszönt ő is, majd újabb utasításokat adott a vámpíroknak.
- Bocsánat zavarásért, csak azt szeretném tudni, hogy mikor lesz a foglyok kihallgatása…
- A kihallgatás? Azt hiszem, holnap, de nem tudom. Tudod, nekünk sok a dolgunk – mutatott az öreg vámpír az anyagkupacokra. – A legtöbb vámpír nem hajlandó maga eltüntetni a tönkrement ruháit, inkább szétdobálják a járatokban. Egész délelőtt a bűz forrását kutattuk, de még mindig nincs meg az összes anyagcafat! – mérgelődött. – De egyszer elkapok még emiatt valakit! És ami a tárgyalást illeti, kérdezd meg Harkatot, ő pontosan tudja, mikor lesz. A cellájában van… - harapta el a mondat végét Seba, látva még jobban elkomorodó arckifejezésemet.
- Azért köszönöm – dünnyögtem szomorúan, majd elindultam afelé a cella felé, melyen nem is olyan rég Harkat Mulds még Darrennel osztozott.
Egyre jobban szorított a szívem, ahogy közeledtem, ahogy sorra fordultam be az ismerős sarkokon. Darren… Darren… Darren… Kopogtam.
Miután Harkattól megtudtam, hogy mikor lesz a tárgyalás, elindultam vissza a cellámba. Megszokásból megint ugyanazt az útvonalat használtam, amit régen, ami természetesen eléggé mazochista dolog volt. Mindenről ő jutott eszembe… Még mindig nem voltam képes elfogadni, hogy megtörtént.
’Ha én vagyok a bűnös valamiért, miért őt ölték meg? Miért nem engem? Inkább én haltam volna meg helyette! Én legalább megérdemeltem volna, de Darren nem!’ – gondoltam, miközben éreztem, hogy legördül egy könnycsepp az arcomon, és megint elkezdek sírni.
Ott ahol voltam, lerogytam a fal tövébe, és elkezdtem sírni. Egy vámpír sem járt arra, úgyhogy teljes békében zokoghattam. Fájt az emléke, szenvedtem a hiányától, és mardosott a bűntudat, ugyanis még valami eszembe jutott. Darren el akart menni a Hegyről… Azt akarta, hogy csak mi ketten menjünk el valahova, egy távoli országba, mint egy nyaralásra… És én nemet mondtam, mindenképpen itt akartam maradni a csatán. Tehát végső soron megint én tehetek mindenről…!
’Talán nem kellett volna vámpírrá válnom… Talán hibát követtem el, hogy nem maradtam otthon. Talán akkor ma is élne, és boldog lenne, valaki… mással…’
Mikor végre megnyugodtam, visszamentem a cellámba, és ledőltem a függőágyamba. Hirtelen rám tört a fáradtság, és hamar el is aludtam, ha akartam volna se tudtam volna ellenállni az álmosságnak.
Órák múlva ébredtem, vacsoraidőben. A gyomrom hatására úgy határoztam, most nem lenne jó dolog kihagyni az étkezést, ezért elmentem a Khledon Lurt terembe. Csatlakoztam Arrához, aki próbált kicsit vidítani rajtam, aztán mikor belátta, hogy lehetetlent akar, akkor feladta, és kiöntötte nekem a szívét, hogy folyamatosan pszichológus játszik, hol Lartent, hol engem próbál vidítani. Aztán kicsit hisztérikus lett, amit én annak tulajdonítottam, hogy a szeme alatt elhelyezkedő karikák alapján az utóbbi három napban nem aludt többet pár óránál.
Az „eseménydús” vacsora után elindultam kifelé, ám az ajtóban összetalálkoztam Mikával, aminek én örültem, ő viszont kevésbé.
- Szia – köszöntem neki halkan.
- Szervusz – köszönt ő is, és vette a lapot, hogy több következik a köszönésnél.
Odébb sétáltunk a bejárattól, beljebb a járatokba. Mika nem épp lelkes arccal állt mellettem, de én sem voltam olyan „hú de oda” az örömtől.
- Tudom, hogy megbántottalak – mondtam, ám nem nagyon tudtam folytatni.
Vettem egy mély levegőt, aztán megpróbáltam folytatni.
- De nem akartam… Szóval… Én… Nem is tudom, hogy mondjam… - habogtam, mire Mika felsóhajtott.
- Tudom, hogy nem volt szándékos. Csak rossz tudni… a múltkori után… hogy a kapcsolatunknak az volt a legmagasabb pontja, és annak se kellett volna megtörténnie. De - nem haragszom… és nem is vagyok megsértődve.
- Minden a régi? – kérdeztem tőle reménykedve.
- Igen, minden a… régi – mosolyodott el kicsit szomorúan.
Átöleltem, aztán kipréseltem magamból egy mosolyt, és visszamentem a cellámba. Szerettem rendezni a dolgokat, mielőtt túl késő. Ha sokáig vártam volna, Mika esetleg meggyűlöl, vagy ilyesmi…
Feküdtem a függőágyamba, a takarómat a nyakamig felhúztam, és úgy kémleltem a falat. A tudat, hogy szinte teljesen egyedül vagyok, nem épp megnyugtató. Arra Mr. Crepsleyvel van elfoglalva, Mikával most egy ideig megint nem lesz ugyanolyan a viszonyunk, Evanna pedig messze van, ráadásul neki is van saját élete.
’Egyedül… úgy tűnik, én bárhol is legyek, a végén mindig egyedül maradok… Régen az emberek közt, most pedig itt újra. Hát, ez ellen semmit nem tudok tenni, úgy látszik… Ha a sors ki akart szúrni velem, akkor sikerült neki…’
Magányos gondolataim közt aludtam el, és rémálmom volt. Képek keveredése volt az egész, villanások, jelenetek, szavak, de rémisztő történet állt össze belőlük.
Arra ébredtem, hogy lezuhanok a földre. Megdörzsöltem a fejem ott, ahol bevertem, aztán lefejtettem magamról a rám csavarodott takarót. Darren… Darren… Darren… Fölkeltem a földről, átöltöztem egy tiszta ruhába, és rendbe raktam a hajam.
Aztán visszafeküdtem a függőágyamba, behunytam a szemem, és a nyomorúságomat elemeztem. Nem igazán láttam a plafont, amit bámultan, néztem, de nem láttam. Egy zombi leelőzött volna józanságban, de nekem volt rá indokom.
Sosem szerettem azt a szót, hogy gyász. Gyász az, mikor a temetésen kifacsarsz magadból pár műkönnyet. Gyász az, mikor a koporsóválasztáskor részvéteket fogadsz.
De mikor elvesztesz valakit, és őt siratod, utána epekedsz, az nem gyász. Sokkal mélyebb, igazabb érzés a gyásznál, ami csupa felületesség, csupa képmutatás. Ha valakit igazán siratunk, nem csak gyászoljuk. Szerintem…
Ahogy feküdtem, úgy éreztem, mintha valaki a légcsövemet markolásznál, azzal szórakozna, hogy ki-be engedi a levegőt. Ziháltam, és már alig kaptam levegőt.
’Pánikrohamom lenne?’ – ez volt az első gondolatom, majd felpattantam, és kirohantam a Hegyből.
Ám a zihálást nem bírtam abbahagyni, úgyhogy sejtettem, hogy más oka lesz. Próbáltam megnyugodni, ami tíz perc után sikerült csak, és így a légzésem is normális lett. Lerogytam a hóba, és elterültem. Bámultam a csillagokat, és teljesen máshol jártam.
Bent voltam a cellámban, a függőágyamban, Darrennel. Átölelt, és megcsókolt, én pedig viszonoztam.
Átpörgettem az agyamon az összes emlékemet Darrenről, a legutolsótól a legelsőig. A sétákat, a beszélgetéseket, mikor megpróbáltam valahogy lerázni, az első igazi csókunkat, az utolsó csókunkat, az utolsó mondatát…
És a legjobb lett volna felejteni. Mindent, amit valaha éreztem, gondoltam, hallottam, láttam, az összes dolgot a világon. Felejteni, csak ennyit akartam!
Felkeltem és bementem a Hegybe. Nem a cellámba mentem, hanem egy üres barlangba, amin átfolyik a patak. Odaültem egy rálógó sziklára, levettem a cipőmet, és a jeges vízbe lógattam a lábam.
Ültem ott egy darabig, aztán visszamentem a cellámba megnézni az időt, nehogy lekéssek a tárgyalásról, ami éjfélkor kezdődik. Mivel egy óra múlva kezdődött, úgy döntöttem, elkezdek készülődni. Megmostam az arcom, és próbáltam megnyugodni. Közben a hajammal bajlódtam, de zaklatott állapotom miatt nem ment a varázslás, és a hajam nem simult ki a szokásos frizurába, ezért kénytelen voltam a tarkómon copfba fogni. A fufrumat rendbe találtam, úgyhogy elmentem Arra cellájához, hátha ott van, és nem Lartennél.
Kivételesen ott is volt, és úgy horkolt, mint három elefánt. Óvatosan felébresztettem, és bár morgott, hogy leszedi a fejem, mikor mondtam, hogy tárgyalás lesz, megnyugodott. Együtt mentünk a tárgyalásra, és a Hercegek Terme előtt csatlakoztunk a többi várakozó vámpírhoz.
Később, mikor már bent ültünk, Mr. Crepsley is csatlakozott hozzánk, és Arra mellé telepedett. Nem sokkal ezután megjelent a három herceg és kezdetét vette a tárgyalás. Sorban behozták az életben hagyott négy vérszipolyt, és elkezdték őket egyesével kérdezgetni. Az első semmit nem volt hajlandó mondani, bármit is csináltak vele, a második már közlékenyebb volt, és elmondta, hogy hónapok óta tervezik a támadást, de többre ennél sem jutottunk, pedig kemény eszközöket alkalmaztak.
A harmadik vérszipoly nagyon fiatal volt, kábé tizenhat éves, és láthatólag halálra volt rémülve. Mikor elővezették az emelvény mögül, riadtan kapkodta a fejét ide-oda. Kicsit meg is sajnáltam, szegényt lehet, hogy kényszerítették, hogy jöjjön. De lehet, hogy ez csak álca volt…
Aztán rájöttem, hogy tényleg nem álca, szegény minden erősebb zajra összerezzent, és minden kérdésre azonnal válaszolt, mire a többi vérszipoly utálkozva nézett rá, de ezt észre sem vette. A hercegek végre elértek ahhoz a kérdéshez, ami engem a legjobban érdekelt: miért támadták meg a Hegyet?
- A… a mú-múltkor e-e-eljött hozzánk… De-Desmond T… Tiny… - kezdte halálra rémülten, mire összeráncoltam a homlokom. Tiny? – És azt… azt mondta, hogy a vámpírok… komoly fe-fenyegetést jelentenek rá-ránk, vérszipolyokra nézve. Aztán… aztán… néhány vérszipoly eldöntötte, hogy megtámadják a Hegyet, és… - A többit már nem hallottam.
’Tiny? Tiny miatt támadtak? Az a mocskos féreg! Tudta, hogy a vérszipolyok támadni fognak! Tudta, hogy nem vagyunk felkészülve! Az a szemét alak! Ő a felelős mindenért!’ – legszívesebben hangosan kiáltoztam volna, de azt nem tehettem meg. Tiny volt a felelős mindenért, Tiny volt a felelős Darren haláláért!
Arrára pillantottam, aki hitetlenkedve meredt a még mindig beszélő vérszipolyra. Larten dühösen ökölbe szorította a kezét, és rám pillantott. Láttam a szemében, hogy ő is Tinyt okolja.
A kihallgatás többi részére már nem is figyeltem, és a végén azonnal kirohantam és a cellámba mentem. Dühösen a párnámba ütöttem, mire az kilyukadt.
- Hol vagy, Tiny?! – ordítottam dühösen a párnám maradékát szorongatva, mire Desmond teljes nyugalommal besétált a cellámba.
- Na, érdekes volt a tárgyalás? – kérdezte „csak úgy”, bennem pedig fellángolt a harag.
- Tudod – kezdtem halkan, és közben a hátam mögött elkezdtem előszedni a késemet a párnából. – én a helyedben nem állnék itt ilyen nyugodtan!
Azzal nekirontottam, de ahogy lendítettem a kezem, hirtelen nem bírtam mozdulni, mintha megfagytam volna. Desmond kezében ott volt a piros óra, és szórakozottan babrálta.
- Tudod, amióta legutóbb behúztál nekem, ezt mindig a kezem ügyében tartom – mesélte könnyedén, mintha nem akkor támadtam volna rá. – Gondoltam, hogy esetleg máskor is veszélyes lehetsz rám nézve. Veled mindig is türelmes voltam, de ne lépd át a határt!
- Nem érdekel az ostoba határod! Engedj el! – kiáltottam dühösen, és megpróbáltam kiszabadulni, nem sok sikerrel.
- Majd később! – mondta, és kisétált a cellámból.
Én eléggé berágtam, hogy így hagyott, de nem sokkal azután, hogy eltűnt, megszűnt a varázsbéklyó is. A földre rogytam, a kezemből pedig kiesett a kés, és éles koppanással a padlón landolt. Megpróbáltam felállni, de fájt minden végtagom.
’Vajon direkt csinálta így, vagy mindig ez az utóhatás?’ – tűnődtem magamban, miközben a függőágyamba küzdöttem magam.
Fél órán át csak feküdtem, mire nem éreztem a fájdalmat minden izmomban, mikor megmozdultam. Ezután úgy döntöttem, hogy elmegyek úszni, hátha közben támad valami értelmes gondolatom.
Ahogy a Perta Vin-Grahl terem felé igyekeztem, az egyik járattalálkozásnál meghallottam, ahogy Mika és Nyíl beszélgetnek.
- …mintha mostanában nem lennétek olyan jóban – hallottam Nyíl hangját.
- Az utóbbi négy napban nemigen beszéltem vele – felelte tömören Mika, mintha nem lenne ínyére a téma.
- Pedig régen alig volt nap, hogy ne léptél volna le, csakhogy vele legyél – jegyezte meg a kopasz herceg.
- Igen, valahogy úgy… - próbálta lezárni Mika a témát, én viszont kezdtem sejteni, hogy miről van szó, úgyhogy elbújtam, és illik, nem illik, hallgatóztam.
- Mi történt? – kíváncsiskodott a másik.
- Semmi különös… Csak a múltkor… én kísértem vissza, mikor berúgott…
- Na, akkor engem is visszakísérhetett volna valaki! – nevetett Nyíl. – Másnap az egyik tornateremben ébredtem arra, hogy Paris kelteget! – Láthatólag jól szórakozott magán. – De folytasd!
- Hát… tudod hullarészeg volt… Elesett és én elkaptam és… És hát, ööö… Hát megcsókolt…
- Oké, ezt nem értem – mondta tömören Nyíl.
- Csak barátok vagyunk, de részeg volt. És ez így nem, hogy megcsókolt! Tudod, hogy én szeretem, és alapjában véve rossz, hogy csak barátok vagyunk… De most… Ááááh! – Mika idegesen megrázta a fejét.
Ekkor haladtak el a folyosó mellett, ahol én rejtőzködtem, úgyhogy gyorsan beljebb húzódtam a repedésbe, és így szerencsére nem vettek észre.
- Figyelj, te tudtad, hogy neki csak barát vagy. Akkor mire számítottál? – kérdezte értetlenkedve a kopasz herceg.
- Nem tudom, csak… - Innentől már nem hallottam, mert befordultak a sarkon.
’Miattam van ennyire rosszul?’ – gondoltam bűntudatosan magamban. – ’Nem hittem volna, hogy ennyire mélyen érintette a múltkori…’
Folytattam az utamat, és közben merengtem a hallottakon. Sajnáltam Mikát, hogy ennyire rosszul volt miattam. Gyűlöltem Tinyt, mert miatta ölték meg Darrent.
Beugrottam a vízbe, és elkezdtem úszni. A gondolataim megnyugodtak, kezdtek kitisztulni, és kezdtem egyre jobban átgondolni a helyzetem.
’Bosszú… bosszú… Állj bosszút…’ – suttogott egy hang a fejemben, ami az enyém is volt, meg nem is. – ’Hm, de ez nem lesz könnyű… De jó ötlet… Bosszút állok Tinyn!’ – gondoltam dühösen, belül kiabáltam. – ’Nem lesz könnyű, de elkapom, és megölöm! Nem menekül! Emberek milliói haltak meg miatta, és fognak is, ha nem teszek ellene! Nem csak én érezném tőle jobban magam, de a világoknak is jobb lenne! Megszabadítanám őket egy nyűgtől!’ – gondoltam elszántan, a hang pedig helyeselt.
Kimásztam a vízből, és átgondoltam mindent szép sorjában. Arra a következtetésre jutottam, hogy túl kevés dolgot tudok arról a patkányról ahhoz, hogy elkapjam. Tehát először információkat kell szereznem… Legendákat, mítoszokat, pletykákat kell szereznem ahhoz, hogy meg tudjam ölni…
Másnap amint lement a nap fogtam a hátizsákom, és elhagytam a Hegyet, hogy egy hosszú útra induljak, bele az ismeretlenbe…
Vége
Kedves Olvasó!
Ez volt az utolsó fejezet, de a történet még nem ért véget! A folytatást itt találjátok meg, a naplómban, illetve akit érdekel, Sheena Wilde élete II.: Mr. Tiny végzete címen a Merengőn!
Link: SWÉ I. : http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=47958
SWÉ II. : http://fanfic.hu/merengo/viewstory.php?sid=77245
|
