Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - II.
II. Mr. Tiny végzete
1. Fejezet: Indulás
- Evanna! Evanna! – kiáltottam, miután már fél órája ácsorogtam a barlang előtt, ugyanis Evanna sosem váratott engem tíz percnél tovább.
Végül bementem a barlangba, amit üresen találtam. Evanna biztos az „ügyeit” intézte. Ledobtam a hátizsákom a földre, bementem a szobámba és lefeküdtem az ágyra. Elterültem a hátamon, és csak pihentem, pihentem, pihentem. Sokszor megtettem már az utat a Hegyre és vissza, de mindig nagyon kimerített. Nem egy kéjutazás, az biztos!
Eszembe jutott a legutolsó utam, amikor is egy hónapig voltam távol a Hegytől. Egy hónapot pocsékoltam el abból az időből, amit még Darrennel tölthettem volna.
Darren… Az ő emléke nagyon fájt, szinte fizikailag is éreztem, hogy égetnek az emlékek. Az oldalamra fordultam, és dühösen beleütöttem az ágyba. Darren… Darren… Darren…
’Miért? Miért kellett ránk uszítania a vérszipolyokat?! Miért kellett beleavatkoznia?! Miért nem tudja elviselni a békét?! Megöllek, Tiny, nem menekülsz!’
Még egyszer belevertem az ágyba, de mivel ezután sem lett jobb, felhagytam az ágy tönkretételével. Eszembe jutott, hogy esetleg kereshetek valamit, amivel levezethetem a dühömet, de inkább ott maradtam az ágyamon. Végiggondoltam, mivel bántottam meg valaha Őt, és arra a következtetésre jutottam, hogy meg is érdemelem ezt a fájdalmat.
Elkezdtem sírni, és egyszerűen nem bírtam abbahagyni. Az elmúlt napokban annyit sírtam, hogy alapból kicsit vörös volt a szemem, de nem érdekelt. Tudtam, hogy mielőtt elindulok, úgy is töltök Evannánál egy kis időt, hogy kitaláljam, hova is akarok először menni.
Ahogy sírtam, egyszer csak azt hallottam, hogy valaki benyit a szobámba, aztán leül az ágyam szélére.
- Sheena, jól vagy? – kérdezte Evanna.
- Nem… hogy lehetnék?
- Hát, igen, nehéz elveszíteni valakit, akit szeretünk! – mondta együttérzőn.
Ezzel nem igazán segített, csak rontotta az amúgy sem túl fényes kedvemet, csak eszembe juttatta azt, amit el akartam felejteni. De a szándék a lényeg, hiszen vigasztalni akart.
- Desmond mondta, hogy… őt hibáztatod – kezdte óvatosan, ám mielőtt folytathatta volna, megszólaltam.
- Nem hibáztatom – mondtam, mire kicsit megnyugodott. – Tudom, hogy miatta halt meg, ő mondta a vérszipolyoknak, hogy támadjanak meg minket! – A végét már szinte kiabáltam, és fölültem az ágyamon.
- Nem mondta nekik, hogy támadjanak. Csak annyit tett, hogy szólt nekik, hogy vámpírok fenyegetést jelentenek rájuk nézve, de ezt mindig is tudniuk kellett volna. Az, hogy túlreagálták a dolgot, nem Desmond hibája.
- Dehogynem! Ha nem emlékezteti őket, nem önállóskodnak! – vetettem ellen, mire Evanna sóhajtott egyet.
- És, mi a szándékod? Miért hagytad el a Hegyet? Ha egy kicsit távol akarsz lenni, pihenni, akkor tudod, hogy nálam addig maradhatsz, ameddig akarsz, feltéve, hogy továbbra is tanulsz, meg segédkezel nekem…
- Tudom, Evanna, de nem maradok sokáig. Vannak bizonyos terveim, és csak addig maradok, amíg össze nem készítek mindent, és nem tudom, hova menjek elsőnek.
- Ezt hogy érted? – csodálkozott el.
- Mint mondtam, vannak bizonyos terveim, de ezeket nem hiszem, hogy megoszthatom veled. De annyit elárulok, hogy ez… eltarthat egy darabig… azt hiszem…
- Még mindig nem verted ki a fejedből? – csóválta a fejét Evanna rosszallóan.
- Mit? – kérdeztem.
- Azt, hogy meg akarod ölni Desmondot. Tudhatnád, hogy én tudok az ilyesmikről – jelentette ki.
- Nézd, nem várom el, hogy megértsd. Ne, ne szakíts félbe! – előztem meg Evannát. – Neked elvégre az apád, bár nem tudom, hogy ez érzelmileg befolyásolja-e bármelyikőtöket is. De bosszút fogok állni! És nem érdekel, hogy szerinted ez őröltség, hülyeség, vagy lehetetlen cél!
Evanna föladta, sóhajtott egyet, majd fölállt, és elindult kifelé, de én utána szóltam.
- De azért maradok még egy kicsit. Készen van a bőrvédő krém?
- Igen, már befejeztem, és működik. Húsz-huszonnégy óráig tart a hatása, de azért nem árt óvatosnak lenni.
- Egy vámpírnak mióta nem árt óvatosnak lennie a napon? – kérdeztem ironizálva, majd miután a Lady kiment a szobámból, visszasüllyedtem a gondolataim közé, melyek természetesen Darren körül forogtak.
Százszor kielemeztem a halálának körülményeit, próbáltam valamit találni az emlékeim közt, ami esetleg felment engem az alól, hogy részben az én hibám is a halála. De nem találtam semmit sem, minden világos volt: aznap nekem kellett volna meghalnom, de ő megmentett azzal, hogy föláldozta magát.
Idióta!
’Miért hitte azt, hogy ezzel nekem tesz jót? Igen, az életem megmaradt, de nélküle kell élnem, ráadásul a halála miatt bűntudattal. Ezt még az ellenségemnek se kívánnám…
…bár, ami azt illeti, pont ezt kívánom neki. Pontosan ezt, hogy szenvedjen, mert ő ugyanúgy felelős Darren haláláért, mint én. Ha nem jártatja a száját, nem jönnek el a vérszipolyok…’
Dühös voltam, de a párnát inkább hanyagoltam, mert ha tönkreteszem, Evanna rövid úton utána küld. Bár akkor és ott nem tűnt olyan rossz ötletnek…
Egy hétig tartózkodtam Evannánál. Összepakoltam mindent, amiről úgy gondoltam, hogy szükséges lehet, és felelevenítettem néhány varázslatot is, amit régen tanultam. A Lady nem örült, hogy elmegyek, az okát pedig még jobban ellenezte, de nem bírta megakadályozni. A kenőcsből adott nekem tíz tégellyel, de ahogy elnéztem a méretüket, arra a következtetésre jutottam, hogy igen csak spórolnom kell majd velük.
Úgy döntöttem, hogy mindkét kardomat elviszem magammal, ezért az egyiket a táskába raktam, a másikat pedig egyelőre a táska mellé.
Felvettem a farmeromat és a sötétkék hosszú ujjú fölsőmet, a kardot az övemre kötöttem, majd copfba fogtam hajamat. Fölvettem a táskát és elsétáltam a kijáratig, ahol Evanna várt.
- Biztos, hogy elmész? Én a helyedben átgondolnám még egyszer, mielőtt egy ilyen lehetetlen küldetésre indulnék – aggodalmaskodott a Lady. Igaz, velem ellentétben ő tudta, hogy milyen nehéz lesz végrehajtanom a tervemet, de amiről nem tudok, az nem fáj alapon nem figyeltem oda rá.
- Igen, biztos vagyok. Nem várom el, hogy megértsd, egyedül annyit kérek, hogy ne próbálj megakadályozni – válaszoltam hűvösen, majd kiléptem a barlangból, és elindultam a békák között kacskaringózva, ami lássuk be, nem épp egy drámai levonulás. – Viszlát, Evanna! Majd jövök még! – köszöntem el tőle a „békamező” túloldaláról, majd elkezdtem futni a legközelebbi város felé.
Suhanásra váltottam, miközben próbáltam nem gondolni az előttem álló nehézségekre. Viszont ez nem ment könnyen, mert nem igazán tudtam kiverni a fejemből a fejmosásokat, amit Evanna adott az utolsó két napban. Mindenesetre tudtam, hogy nem bántani akart, hanem csak aggódott, de akkor is idegesített.
Ilyenkor miért törődik velem mindenki? Mikor valami baj van, akkor rögtön mindenki az ember kedvében akar járni, és kedveskedni neki, megbeszélni a gondokat, ilyesmi… Bezzeg ha csak úgy, általában vágyik törődésre, senkit nem érdekel.
Lelassítottam, amikor megláttam a város fényeit, és szépen lassan sétába váltottam. Hűvös volt az este, ezért hogy ne legyek feltűnő egy szál hosszú ujjúba, fölvettem egy kabátkát. Tél volt, korán sötétedett, és emiatt kevés ember volt az utcán.
Kerestem egy bank automatát, előbányásztam a kártyámat, és kivettem egy kis pénzt: tudtam, hogy az utazásaim során néha szállodában fogok lakni, meg ételt is kell majd vennem, szükségem lesz pénzre.
Mikor végeztem, eszembe jutott, milyen régen ittam már embervért. Elkezdtem sétálgatni a városszéli utcákon, és mikor végre találtam egy magányosan az erdő szélén sétálgató férfit, követni kezdtem. Lekanyarodott egy parkba, én pedig a fák takarásában követtem. Néha hátra-hátranézett, mintha hallotta volna, ahogy követem, de ez persze lehetetlen volt.
Letettem a táskámat egy fa tövébe, begyorsítottam, majd az emberre vetettem magamat, és elkábítottam. Miután eleget ittam, begyógyítottam a sebét, és otthagytam. Felkaptam a táskámat, majd megkerestem a városi könyvtárat és megnéztem a nyitva tartását. Másnap reggel nyolctól délután négyig volt nyitva, tehát mindenképp világosban kellett mennem. Sóhajtottam, majd elindultam abba a szállodába, ahol jó néhányszor aludtam annak idején. Sokkal modernebb volt ahhoz képest, mint mikor utoljára ott jártam, de hát nem is vártam mást. A recepcióstól gyorsan kértem egy szobát, majd fölrohantam. Rosszul éreztem magam az emberek között, hisz tulajdonképpen mióta vámpír voltam, alig jártam köztük, ami eléggé ironikus volt, tekintve kilétemet.
A szobában ledobtam a táskámat, bezártam az ajtót, és kimásztam az ablakon. Kint az utcán kerestem egy lapos tetejű lakóházat, és annak a tetejéről szemléltem a várost. Egészen addig ott voltam, míg az óratorony reggel hatot nem mutatott, akkor visszatértem a szobámba, és aludtam egy órát.
Amikor felkeltem és felöltöztem, kezembe vettem a Lady találmányát, és gyanakodva méregettem a zöld színű trutymót, miközben csak remélni mertem, hogy nem egy darált béka vagy ilyesmi adja a színét… Aztán mély levegőt vettem, és szépen bekentem vele minden a ruha alól kilátszó bőrfelületemet. Amikor végeztem, kijelentkeztem a szállodából és elindultam második úticélom felé.
A könyvtárban megkerestem azt a mitológiás könyvet, amit még egyszer Evanna mutatott, abban ugyanis sokkal több igazság volt, mint azt az emberek gondolnák. Végigolvastam, kifénymásoltam belőle néhány lényeges oldalt, majd megnéztem a szerző nevét, és rákerestem a neten.
„Trevis Lens, a világhírű mítoszkutató nyugdíjba vonulása után egy csendes kis vidéki falucskába költözött…” – írta a cikk, majd itt feltüntette a falu nevét és a fickó címét.
’Mmm, nyugdíjas… Szuper, egy öregembert faggathatok!’ – gondoltam, majd sóhajtottam egyet. Ezután kerestem egy térképet, beazonosítottam a falut, majd távoztam a könyvtárból.
A városból aztán északra vettem az irányt, és mivel nem sokat aludtam, vonattal utaztam. Béreltem magamnak egy magánkabint a hálórészlegben, így zavartalanul utazhattam. Csak akkor ébredtem fel, mikor a vonat az én állomásomnál állt meg, négy óra múlva. Ott leszálltam, és elindultam a kis falucska felé, ami a következő falucska volt, csupán négy kilométerre onnan. Közel voltak arrafelé egymáshoz a települések…
Nem suhantam, csak az út mellett gyalogoltam, nézegettem az elhaladó kocsikat, és eltűnődtem, milyen rég nem autóztam. Emlékeztem rá, milyen kellemes volt a kocsiban ülve nézni az elsuhanó tájat, és elmélkedni mindenfélén. Olyankor szinte hipnotizálja az embert a sebesség, és akkor úgy éreztem, az életben többé nem lesz lehetőségem kocsiba ülni. A vámpírlét szép és jó, csak vannak hátulütői. Az egyik az, hogyha a Hegyen élsz, viszonylag kevésszer találkozhatsz modern technikával. Ez pedig nem éppen kellemes annak, aki ebben a században változik át.
Ahogy gyalogoltam, beborult az ég, és fülledt lett az idő. Kezdtem úgy érezni, hogy talán tanácsos lenne suhanásra váltani, ugyanis nem volt esernyőm, elázni meg nem akartam.
A falu még messze volt, a felhők meg nagyon gyűltek, úgyhogy beljebb mentem a földekre, majd az úttal párhuzamosan elkezdtem futni, és suhanásra váltottam. Közben újra közelebb mentem a főúthoz, hogy ne tévedjek el, majd lassacskán megpillantottam a falut. Kicsi volt, és a főteret, ha nincs kiírva, föl sem ismertem volna. Lelassítottam, gyaloglásra váltottam, majd elkezdtem megkeresni az adott utcát és házszámot. A gyűjtő háza azon ritka épületek közé tartozott, amiknek egy emeletük is volt, ugyanis a házak kilencven százalékának csak földszintje volt.
Úgy döntöttem, csak sötétedés után teszek nála baráti látogatást, addig pedig kerestem egy romos épületet, amibe nem süt be a nap, és bármennyire is taszított, betáboroztam az egyik helyiségébe. Estefelé pedig elkezdtem készülődni: a farmerom helyett egy barna nadrágot, a hosszú ujjú helyett pedig olyan barna inget vettem fel, amit a Hegyen is hordtam, a hajamat kiengedtem, a kardomat átfűztem annak a nadrágnak az övére, és végezetül elraktam két kést is. A kardomat igazából csak dísznek vittem el, nem akartam használni, ha nem muszáj.
Mivel csak öt óra volt, még úgy döntöttem, várok egy keveset. Leültem és előszedtem a fénymásolt oldalakat.
„…és a szöveg azt is írja, hogy a Fenséges Úr nem egyszerű halandó volt, csak köztük élt. Nagyhatalmú lény volt, aki nem mindig támogatta az embereket. Sőt, kifejezetten kedvelte a vérontást, jobban, mint akkoriban bárki” – írta a szöveg. – „De a Fenséges Úr, ahogy a szöveg nevezi, nem mindig lakott a palotájában. Olykor évekre is eltűnt, s minden ilyen alkalommal a világban valahol háború folyt, de ez nem igazolt, csak mítosz. Viszont az összefüggéseket, melyeket a legenda említ, érdemes jobban szemügyre venni…”
Itt lejjebb ugrottam pár sorral, ahhoz részhez, ami érdekelt.
„A Fenséges Úrt más szövegben is említik, akkor Nagyhatalmú mesternek nevezik, akitől rettegtek a népek, ha csak meglátták. Onnan lehet tudni, hogy egy azon személyről van szó, hogy a leírás azonos. Alacsony, pufók emberke, érdekes órával, és kegyetlen mosollyal.”
Ez az. Ez Mr. Tiny, bárki felismerheti a leírásról. Erre egyszer rá is kérdeztem Evannánál, mire annyit felelt, hogy az apjának mindig is voltak különös szeszélyei.
Pár óra múlva elindultam, hogy felkeressem végre az írót. Mikor odaértem a házához, belestem az ablakokon, és megállapítottam, hogy a nappalijában tévézik.
Először is megvártam, míg kimegy, ez pár perc múlva meg is valósult. Ekkor kinyitottam az ablakot, ami könnyű volt, mivel amerikai típusú tolóablaka volt, csak fel kellett húznom az alját. Bemásztam a szobába, elcsentem a távirányítót, elbújtam egy sötét sarokba, és elővont késsel vártam, hogy az öreg visszatérjen. Amikor ez bekövetkezett, kikapcsoltam a tévét, majd egy gyors ugrással a kanapé mögött termettem, és a torkához szorítottam a késemet. A szobában félhomály volt, így mikor az öreg felnézett, tuti, hogy nem bírta kivenni az arcom.
- Ki… ki maga? – kérdezte remegő hangon.
- A könyvének egy nagy rajongója. Ha megígéri, hogy nyugton marad, elteszem a kést, nem akarom bántani magát, csak beszélgetni akarok – mondtam, mire reszketve bólintott. – Oké, örülök, hogy lehet magával értelmesen beszélni! – Közben elraktam a késem. – Nos, az első dolog, amire kíváncsi lennék, az az, hogy honnan szedte az úgynevezett „Fenséges Úrról” az információkat?
- A kiről? – értetlenkedett.
- Pár éve kiadta az utolsó könyvér, amiben mítoszokat szedett össze, elemzett, és magyarázott.
- Jaj, tudom, nagy sikerű könyv lett! – kiáltotta vidáman, én pedig aggódni kezdtem, hogy az öreg esetleg nem teljesen százas, és csak az időmet pazarlom.
- Akkor válaszoljon! – ordítottam rá mérgesen, mire összerezzent.
- A… a legtöbb… tényt egy… barátom mesélte… nekem, James Nawberry… Ő… ő mindig is értett az ilyesmikhez… Én csak leírtam a könyvet, de egy szót sem értettem belőle. Minden tudás az övé… - dadogta, én pedig dühös lettem. Ez fickó semmit sem tud! Tényleg csak időpazarlás volt.
- Jól van. Ha beszél valakinek a látogatásomról, visszajövök… és megölöm! – mondtam drámaian, amitől Mr. Lens jól megijedt.
Csalódottan hagytam el a házát, és tértem vissza a romos épülethez.
|
