Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
26. Fejezet: Egyedül
Éhes voltam, úgyhogy muszáj volt elmennem a Khledon Lurt terembe. Először is átöltöztem tiszta és ép ruhába, majd mesterem cellája felé vettem az utat. Nem találtam ott, úgyhogy elindultam egyedül. Ahogy közeledtem a teremhez, egy csomó fájdalmas emlék jutott az eszembe, amiket igyekeztem kiverni a fejemből, nem igazán sok sikerrel.
Az ebédlőben nagy volt a hangzavar, a vámpírok izgatottan tárgyalták a harc eseményeit, de voltak olyanok, akik csak csendben meredtek maguk elé: ők is levesztettek valakit.
Próbáltam erre nem gondolni, elég volt a saját bajom, és odamentem ahhoz az asztalhoz, ahol Arra ült Sebával és Harkattal. Megjelenésemre felkapták a fejüket.
- Sheena! – csodálkozott mesterem, mikor mellé ültem. – Azt hittem, hogy nem fogsz előjönni a celládból. Örülök, hogy tévedtem, nem lenne jó, ha folyamatosan ott kuksolnál.
- Nem is akartam előjönni, de éhes vagyok, úgyhogy muszáj volt… - sóhajtottam.
Ezután jó sokáig hallgattunk mindannyian, és csendben ettünk. Ám Lartent sehol sem láttam, és ezt szóvá is tettem, mire mesterem és Seba összenézett.
- Tudod, őt is érzékenyen érintette Darren halála. Úgy tekintett rá, mint a fiára – mondta Seba.
- Nem akar most senkivel sem beszélni, hanem a cellájában van – sóhajtott Arra. – Még engem meg Sebát is elküld… Hiába próbáltunk beszélni vele…
- Én meg tudom érteni… Ha nem lettem volna ennyire éhes, engem sem láttok egy ideig – mondtam, és szorosan összecsuktam a szememet, hogy elfojtsam a sírást.
Most ez kellett a legkevésbé. Végre igazán boldog voltam, erre a sors elveszi tőlem őt. Úgy gondoltam, nekem soha nem lesz felhőtlenül boldog az életem.
Végeztem az evéssel, úgyhogy én elindultam vissza a cellámba, és Arra is velem tartott. Próbált kicsit felvidítani, nem sok sikerrel, de kitartóan elkísért egészen a cellámig.
- Figyelj, lesz egy ünneplős… buli. Tudod, mikor sört sörrel isznak… Na, azt akarom mondani, hogy gyere te is, kis alkohol után másképp látod a dolgokat, és talán nem fogod magadat hibáztatni – mondta mesterem, majd elindult a saját cellájához.
Bementem a cellámba, és ledőltem a függőágyamba. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam megnyugodni, de ezt lehetetlennek minősítettem.
Addig soha nem hittem volna, hogy valakinek a halála ennyire meg fog rázni. De Darren halálán nagyon kiakadtam, fájt az elvesztése, hogy soha többé nem ölelhet át, nem csókolhat meg… Erre a gondolatra megint elkezdtem sírni.
Aztán eszembe jutott Larten. Ő ugyanúgy szenvedett Darren halála miatt, mint én, ha nem jobban. Elvégre sokkal régebb óta ismerte, szinte a fiaként tekintett rá, és ő is összetörve ült a cellájában. Szívesen átmentem volna hozzá, kicsit beszélgetni, merengeni, de kínos lett volna nekem a múltkoriak után Darrenről beszélni vele.
Átgondoltam mesterem és Mika szavait, és úgy döntöttem, hogy elmegyek inni egy kicsit, ártani nem árthat. Úgy voltam vele, hogy szinte életemben nem ittam alkoholt, most az egyszer megkóstolom, és majd meglátom.
Kicsit rendbe szedtem magamat, majd elindultam a Khledon Lurt terembe. Két saroknyira tőle már hallottam a részeg vámpírok üvöltését és röhögését, ami kicsit elbizonytalanított.
’Kábé tíz perce isznak, és már itt tartanak?’ – gondoltam, és fontolóra vettem a megfutamodást.
Ám ekkor valaki elkapta a karomat, és elkezdett húzni. Naná, hogy Arra volt az!
- Gyere, nem lesz baj, ha egy kicsit felvidulsz! – mondta, miközben maga után vonszolt. – Lartent most cibáltam be a terembe, és azóta derűsebb a kedve!
- Igen? Hány sört nyomtál belé? – kérdeztem morogva.
- Nem kellett nagyon erőlködnöm, issza ő magától is… - mondta, majd látva a tekintetemet hozzátette. – Na jó, az első öt nem saját döntése volt…
’Úristen, hová keveredtem?’ – ez volt az utolsó gondolatom, mielőtt megláttam a választ.
- Na ne! – ennyit bírtam kinyögni, mikor bepillantottam a terembe. Már legalább húsz vámpír volt részeg, legalább egy tucat üres, összetört hordó közepén táncolt Nyíl, a még józan vámpírok pedig igyekezték elérni, hogy ne sokáig maradjanak azok.
- Arra, én elmegyek! – kiáltottam, és fordultam volna vissza Nyíl horrorisztikus látványa elől, de mesterem nem hagyta.
Ez volt az első alkalom, hogy részt vettem egy ilyen bulin, és nem indokolatlanul. Még régen, mikor még együtt voltam Mr. Crepsleyvel, már akkor is kihagytam az ilyen bulikat, és legtöbbször ő is velem maradt, és kettesben töltöttük az estét.
A hajnal folyamán egyre jobban éreztem magamat, az alkoholnak köszönhetően. Én az általam elfogyasztott hordók számolását háromnál abbahagytam, de utána még eltüntettem párat, abban biztos voltam. A Vámpírok Hegyén hatalmas volt a sörkészlet, az ezer hordót is elérte, és ebből ezután pár százat ki kellett húznia Sebának a leltárlistán, az tuti…
Az emlékeim a fent említett okok miatt eléggé ködösök a nap további eseményeit illetően, de azt tudom, hogy mikor új hordóba akartam kezdeni, valaki elrángatott onnan. Mika volt az, aki, mint később kiderült, figyelte, ahogy iszok, és a tizenegyedik hordó után úgy döntött, hogy eleget ittam, és elvonszolt a teremből.
Amit furcsának találtam, és részegségem fátylán át is észrevettem, hogy az összes többi vámpírral ellentétben ő józan maradt. Mikor erre rákérdeztem, csak annyit felelt, hogy nem volt kedve berúgni.
Valahogy sikerült egy kis értelmet találnom magamban, ugyanis a cellámba akartam menni, nem vissza a többiek közé. Viszont mikor elindultam, valahogy útban volt a saját lábam, és felpúposodott a föld.
Szerencsére Mika elkapott, és felajánlotta, hogy elkísér a cellámig, és így végül sérülésmentesen, bár némi támogatással megérkeztem oda. A biztonság kedvéért azért bekísért a függönyön túlra, én pedig megköszöntem neki, majd elindultam a függőágyam felé, hogy valamennyire stabil helyzetbe kerüljek, ám megint összeakadtak a lábaim. Esés közben próbáltam valamiben megkapaszkodni, és végül is Mika nyakában sikerült, aki időközben elkapott, így nem estem el.
Van az a mondás, hogy az alkohol beszél belőle. Na, én ugyanezt tapasztaltam, csak nem belőlem beszélt, hanem hozzám.
Ugyanis ahogy Mika elkapott, nagyon közel került az arcom az övéhez, és az alkoholnak valamiért nagyon megtetszett. Hiába tiltakozott az agyam egyik, még józan szelete, az alkohol parancsának engedelmeskedtem, és megcsókoltam Mikát.
Abban a pillanatban egyáltalán nem bántam, sőt! Nagyon jól csókolt, és igazán élveztem, nem tudtam mérlegelni az esetleges következményeket, sőt, eszembe se jutott, hogy lehetnek következmények. Teljesen át öleltük egymást, beletúrtam a hajába, csókunk pedig óvatosból átment egyre szenvedélyesebbe, simogattuk egymást, ahol csak értük.
A falig hátráltunk, teljesen a falnak préselt, de nem érdekelt. A dereka köré fontam a lábaim, egyre hevesebbek lettünk, és lassan elkezdte lefejteni rólam a pólót, erre mintegy válaszul, az alkohol biztatására én is elkezdtem kigombolni az ingét.
Mikor rólam lekerült a fölső, a herceg lehúzva az útból a melltartóm pántját, a nyakamat kezdte csókolgatni, majd visszafele haladt, és belemélyültünk egy újabb csókba.
Ekkora végeztem az ingjével, és épp le akartam húzni róla, mikor hirtelen elhúzódott tőlem. Sóhajtott egyet, lerakott a földre, lefejtette magáról a karjaimat, és hátrébb lépett. Fejét elfordítva visszahúzta magára az ingét és begombolt pár gombot. Odalépett az eldobott pólómhoz, majd úgy nyomta a kezembe, hogy eltakarjon ott, ahol el kell, és megint sóhajtva rám nézett. Szomorúan mosolygott, majd kiment a cellámból.
Másnap reggel iszonyatos fejfájással ébredtem, és az előző nap első két hordóig volt meg bár haloványan rémlett, hogy ittam még… négyet-ötöt? Talán még többet is…
Azonnal átöltöztem, és elindultam a Perta Vin-Grahl terembe, hogy vegyek egy alapos zuhanyt, ami talán javít valamit a másnaposságomon. Hulla fáradt voltam, és kettőt láttam mindenből, szóval nem volt éppen egy könnyű reggel. Egy vámpírnak nehéz berúgni… Francokat nehéz! Legalább tíz teremben csak sörrel teli hordók vannak!
Miután eltámolyogtam a Perta Vin-Grahl terembe, és belemerültem a jéghideg vízbe, valamelyest kitisztult a látásom és a tudatom is. Ráültem a szikla egyik kiszögellésére, nekidőltöttem a hátamat a sziklafalnak és behunytam a szemem.
Eszembe jutott, miért voltam hajlandó elmenni tegnap este. Felejteni… de nem sikerült… Pont fordítva: sokkal élesebben láttam Darren halott arcát, a vértócsát a holtteste körül, az üveges, semmibe meredő tekintetét…
Ezekre a gondolatokra elkezdtem sírni, bár igyekeztem visszafogni. Nem zokoghatok valahányszor az eszembe jut Darren!
Mikor végre sikerült lenyugodnom, kimásztam a vízből, megtörölköztem, és felöltöztem. Mivel fáztam, a ruhámra felkaptam a köntösömet, majd a hajamat törölgetve elindultam visszafele a cellámba. Út közben összefutottam Mikával, aki ugyancsak eléggé lehangolt volt.
- Szia! Te is másnapos vagy? – kérdeztem tőle, és megpróbáltam egy mosolyt produkálni, nem sok sikerrel.
- Nem, én… nem ittam annyit – mondta a herceg, és én azonnal észrevettem, hogy valami nem stimmel vele, úgyhogy rá is kérdeztem:
- Mika, valami baj van? – Aggódtam érte, ugyanis nem tudtam, hogy én vagyok a rosszkedvének okozója. Az előző estét totális homály fedte a második hordótól. Még az sem rémlett, hogyan jutottam vissza a cellámba.
- Nem emlékszel semmire?! – fakadt ki a herceg, inkább csalódottan, mint dühösen.
- Ne-em igazán… - kezdtem vontatottan. – Mire… kéne?
- Szóval nem… Hát, igen, túl részeg voltál… Annyi hordó sör után mondjuk nem csoda…
- Miért? Mika, az istenit, mondd már mi történt? Dühös vagy rám? - fakadtam ki, ugyanis nem voltam activityzős kedvemben, viszont mielőtt felelhetett volna, minden eszembe jutott.
’Én hülye idióta…!’ - ordítottam magamban. – Mika, sajnálom, én… Nem akartalak megbántani… Én csak… Részeg voltam, nem akartam… - mentegetőztem.
- Igen, ez a baj… Részeg voltál… - húzta el a száját szomorúan, majd sietve távozott.
Ekkor jöttem rá, hogy a mentegetőzésemmel csak még jobban megbántottam őt. Miközben folyamatosan átkoztam magamat, visszamentem a cellámba, ahol belevetettem magamat a függőágyamba.
’Nem, nem, NEM!!! Ez nem történhetett velem! Az életem romokban hever! Darren meghalt, Lartent és Mikát pedig megbántottam! Az a csoda, ha egyáltalán szóba állnak velem ezután. Miért?! Miért velem történik ez velem?’ – gondolataimban hol az életet, hol magamat átkoztam, de volt egy olyan érzésem, hogy az igazi kegyetlenséget és könyörtelenséget csak ez után fogja rám szórni a sors.
Aznap nem igyekeztem kimozdulni a cellámból, az egész éjszakát ott töltöttem, hiába akart Arra kivonszolni, nem hagytam magam. Mikor rátért a kicibálásra, beláttam, hogy itt már nem sokra megyek, hisz a mesterem erősebb nálam, ezért varázslatot alkalmaztam a békém érdekében. Mikor belátta, hogy nem tehet semmit, föladta, hogy kivigyen a cellámból. Én pedig végre nyugton pihenhettem és emészthettem magam egészen addig, míg el nem aludtam. Másnap reggel azonban kénytelen voltam elmenni enni valamit, de ezt még „hivatalos” reggeli előtt a konyhára belopózva tettem meg. Miután magamhoz vettem egy kis tápanyagot és embervért, visszatértem a cellámba. Ám két óra múlva kimenekültem, és a hegy körül kezdtem sétálni: mintha klausztrofóbiás lettem volna, nem bírtam a négy fal között. Kaotikus érzések szabadultak el bennem, valahogy mintha már nem éltem volna.
’Darren… hiányzik Darren… bár itt lenne… bárcsak itt lenne! Bár élne még… Bár itt lenne, átölelne, megcsókolna…’ – gondoltam sétálás közben, és felidéztem magamban az első csókunkat, ami nagyon, nagyon régen történt. – ’Több évtizede volt… Gyűlöltelek érte!’ – mondtam képzeletben neki. – ’Nem is igazán azért, mert megcsókoltál, hanem mert te csókoltál meg először… Nagyon nem veled terveztem az első csókomat…’ – erre a gondolatra legördült egy könnycsepp az arcomon, amit a képzeletemben Darren letörölt, úgy, mint mikor még élt. – ’És mégis tőled kaptam, és mégis örülök neki… Utólag nagyon örülök neki… Azóta felnőttem, nem vagyok már az a hisztis, fiatal vámpír, aki nem veszi észre a fától az erdőt! Bárcsak visszapörgethetném az időt, bárcsak lenne hozzá hatalmam… Nem’ – sóhajtottam fáradtan, és letelepedtem a hóba egy szikla mellé. – ’Ha lenne hatalmam, akkor sem tenném meg. Nem merném… Elvégre, ki tudja, hisz lehet, hogy ez eleve elrendeltetett. Nem hiszek istenben, de ki tudja, lehet, hogy van valami felsőbb hatalom… Tinynél is felsőbb…’
Elterültem a szikla tövében, és csak sírtam, zokogtam, miközben hó teljesen átáztatta a ruhámat. Vacogtam a hidegtől, a hólé kezdett belefagyni a ruhámba, de nem érdekelt. Hagytam, hogy a hideg elzsibbassza a végtagjaimat, amíg egyáltalán nem éreztem, és csak ezután keltem föl, ugyanis megfagyni azért nem akartam. Varázslattal megszárítkoztam, majd bementem a Hegybe, egyenesen a cellámba. Ott ledobtam magam a függőágyamba, és nem gondoltam semmire, csak bámultam a plafont. Számoltam a kiszögelléseket, fejben osztottam, szoroztam őket, csakhogy lefoglaljam a gondolataimat. A matematika mindig közel állt hozzám, imádtam a számokat, az összetett gondolkodásmódom miatt azonban nem mindig törődtem vele. Aznap számolás közben aludtam el, mint az idióta filmekben a gyerekek. Mikor felébredtem, természetesen minden gondom azonnal eszembe jutott, úgyhogy nem volt könnyű reggel. A gyomromnak tíz perc alatt sikerült csak meggyőznie, hogy menjek reggelizni, a vámpírok közé. Arra valósággal a nyakamba ugrott, mikor meglátott.
- Úgy örülök, hogy végre előjöttél! Tegnap nem találtalak a celládban egész nap, kezdtem attól tartani, hogy valami butaságot csináltál, vagy esetleg elmentél a Hegyről, de mikor napkelte után benéztem hozzád, már ott voltál, de nem tudom, aggódtam… Elvégre a mestered vagyok… - Olyan lelkesen mondta mindezt, hogy akaratlanul is elmosolyodtam egy kicsit.
- Mr. Crepsley hogy van? – kérdeztem tőle, ami elég váratlanul érte őt.
- Larten? Hát, tegnap végre hajlandó volt beengedni a cellájába, úgyhogy egész éjszaka ott ültem, próbáltam belé lelket önteni. Nem sok sikerrel… - sóhajtott. – Majdnem olyan lehetetlen alak, mint te. Hiába beszéltem neki, nem volt hajlandó elmenni az ebédlőbe, és most sem volt hajlandó velem tartani.
- Ti együtt töltöttétek az éjszakát? – csodálkoztam.
- Nem úgy, ahogy te gondolod – mondta Arra, enyhén elpirulva. – Nem bír aludni, úgyhogy végigbeszélgettük majdnem az egész nappalt.
- Majdnem? – kérdeztem értetlenül.
- Olyan dél körül, vagy talán pár órával később elaludtam egy kicsit, nem bírtam ki…
Közben megérkeztünk a Khledon Lurt terembe, és leültünk az asztalhoz. Csodálkoztam magamon, ugyanis egy kicsit élveztem, hogy társaságban vagyok, a magány nem nekem való.
Reggeli után úgy döntöttem, hogy a mesteremmel együtt elmegyek Lartenhez. Ezer éve nem beszéltem vele, de akkor jónak láttam, hisz vele osztozhattam a bánatomban.
Arra nem állt meg kopogni Mr. Crepsley cellája előtt, hanem egyenesen besétált, én pedig kicsit félszegen a nyomában. Meglepődött, mikor meglátott engem is belépni a mesterem után, de azért örült nekem.
Egy ideig hármasban beszélgettünk, vagy csak csendben ültünk. Aztán ebédidőben Arrával elmentünk ebédelni, Larten nem volt hajlandó velünk tartani, így mesterem az ebéd tán vitt neki ételt.
Én visszamentem a cellámba, és megint önsajnálatba süllyedtem volna, mint az előző nap, ám ekkor belépett a cellámba Desmond Tiny.
|
