Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
22. Fejezet: Darren
Mikor kibontakoztam az öleléséből, rávigyorogtam.
- Mindenkit így köszöntesz?
- Csak aki megérdemli!
- Ó, hogy oda ne rohanjak! – gúnyolódtam. – Mindenesetre úgy látom, én megérdemlem.
Komiszul rám vigyorgott. Tudtam, hogy ez nem jelent jót.
- Tudod, veled ellentétben én ebben nem vagyok olyan biztos – kezdte. – Be kéne inkább bizonyítanod!
- Hát, ha te így gondolod, akkor viszlát! – mondtam, és neki hátat fordítva elindultam kifele.
Elkapta a derekamat, megfordított, és magához szorított.
- Én nem épp erre gondoltam… - morogta, majd megcsókolt.
Egyre szenvedélyesebben csókoltuk egymást, a másik karjába simultunk. Lecsúsztatta a kezét a derekamra, én pedig beletúrtam a hajába. Az egyik kezét becsúsztatta a pólóm alá, és óvatosan elkezdte lehúzni rólam.
Miután lekerült rólam a fölső, én is leszedtem Darrenről az ő pólóját. Elkezdte a nyakamat csókolgatni, majd lefele haladva vállamat, aztán megint a nyakamat.
Az állánál fogva felemeltem a fejét, és megcsókoltam, közben ő a függőágy felé húzott, én pedig hagytam. Óvatosan ledöntött a függőágyába…
Másnap reggel Darren karjaiban ébredtem. Ő még aludt, én meg nem akartam felébreszteni őt, úgyhogy csendben és nyugton maradtam. Pár perc múlva viszont mocorogni kezdett, ebből tudtam, hogy felébredt.
- Jó reggelt! – mondtam.
Ő is elmotyogott egy „jó reggelt”-et, de még ne igazán fogta fel, hogy hol van. Megdörzsölte a szemét, majd rám nézett. Kábé ekkor tisztázódott neki minden. Adtam egy gyors csókot a szájára, mire elmosolyodott egy olyan Darren-féle mosollyal. (Ami mellesleg nekem nagyon tetszett!)
- Régóta vagy ébren? – kérdezte tőlem.
- Nem, nem sokkal előtted ébredtem én is, csak nem akartalak felébreszteni.
Megpróbáltam felállni, viszont Darren nem hagyta. Vigyorogva visszahúzott maga mellé, és felém gördült.
- Nem szöksz meg!
Ezután hosszan megcsókolt, amit én lelkesen viszonoztam. Egymáshoz simultunk, szenvedélyesen csókoltuk a másikat, és aznap kihagytuk a reggelit…
Megvártam, míg Darren is felöltözik, és együtt indultunk ebédelni. Fogtuk egymás kezét, miközben sétáltunk, és így mentünk be az ebédlőbe is. Nem érdekelt, ki látja, ki nem.
Arra már bent ült, úgyhogy csatlakoztunk hozzá. A mesterem annyira bele volt merülve az evésbe, hogy csak az vette észre, mikor lehuppantunk vele szemben.
- Sziasztok! – köszönt. – Örülök, hogy visszajöttél, Sheena! Kár, hogy kihagytad a Fesztivált, nagyon jó volt! Egy vámpír sem vert meg a pallókon, bár csodálkoztam volna, ha így lesz, már nem is tudom mióta nem vertek meg! Mikor érkeztél? – hadarta egy szuszra, ami szokatlan volt, ugyanis ő nem szokott ennyit és egyszerre beszélni. Talán tőlem tanulta?
- Tegnap este, vacsora után kábé egy órával.
- Akkor hogyhogy nem láttalak eddig? Miért nem voltál reggelizni?
- Leragadtam Darrennél – válaszoltam tömören, de mesterem mindent értett, ugyanis beleröhögött a levesébe, amitől köhögőroham jött rá.
Az asztal alatt belerúgtam Arra lábába, mire ő mérgesen rám nézett, de abbahagyta a röhögést.
Darren kicsit zavarba jött, és tanácstalanul rám nézett a levese mögül. Hát, Arra tényleg hülyén viselkedett, bár inkább röhögjön, mint kiabálja világgá.
Később, miközben az ebédlőből mentünk kifele, találkoztunk Mr. Crepsleyvel. Köszöntünk neki, és ő is nekünk. Megkönnyebbültem, hogy Larten tényleg nem sértődött meg.
Mondtam Darrennek, hogy szeretném a délutánt Mikával tölteni, ha a hercegnek van rám ideje. Ő azt mondta, hogy oké, úgyhogy „elbúcsúztunk”.
Mika cellája elég messze volt onnan, ahol akkor álltam, szóval beletelt némi időbe, mire odaértem. Bekopogtam a cellájába, mire kiszólt egy fáradt hang, hogy ki az. Mondtam a nevem, és pár perc múlva egy gyűrött arcú Mika jelent meg, akin kifordítva volt a pólója.
- Mi az? – kérdezte meglepetten, mikor észrevette, hogy mosolygok.
- Rosszul vetted föl a pólódat!
- Fenébe! – kiáltotta, és eltűnt, miután rájött, hogy tényleg úgy van, ahogy mondtam.
Mikor visszatért, már normálisan volt rajta.
- Nagyon fáradt vagy? – kérdeztem, mert a herceg elfojtott egy ásítást.
- Nem, csak lustálkodtam… Mikor értél vissza?
- Tegnap, nem sokkal vacsora után.
- Akkor hogyhogy nem láttalak reggelinél? – ráncolta a homlokát.
- Nem voltam éhes – hazudtam, de éreztem, hogy elpirultam az igazi délelőtti programom emlékeinek hatására… Bár reméltem, hogy Mika nem veszi észre.
- Van valami fejlemény a vérszipolyos ügyben? – kérdeztem.
A herceg fáradtan sóhajtott egyet, majd legyintett.
- Semmit nem tudtunk meg, a gyilkosságaik pedig egyre feltűnőbbek lesznek. Félünk, hogy lebukunk. Nagyon közel állunk hozzá, de legalább tegnap nem húzódtak el a tárgyalások.
A vérszipolyok akkoriban nagy problémát okoztak a Vámpír Hercegeknek, ugyanis egyre feltűnőbbek voltak, de csak a Hegy közelében – máshol a világban nem.
Mivel Mika fáradt volt a harchoz, hegy körüli sétára indultunk. Az ég eléggé borús volt, ráadásul a hó is elkezdett szitálni, ezért hamar visszamentünk a hegybe. Utána a járatokban kóboroltunk és beszélgettünk.
Pár óra múlva találkoztunk Darrennel, mire a herceg elbúcsúzott és lelépett. Fáradtan sóhajtottam, mert annak idején Mr. Crepsley felbukkanásakor is mindig kereket oldott, bár most megvolt minden oka rá, mert Darren szeretett csókkal köszönni nekem. Mintha félt volna, hogy mindez csak egy álom, és kihasznált minden lehetőséget.
- Miért lépett le? – kérdezte Darren, miután nagysokára elengedett.
- Még kérded? – gúnyolódtam, miközben enyhe célzásként finoman megütögettem a mellkasát.
Fintorgott egyet, majd egy puszit nyomott az arcomra. Elégedetten vigyorgott, mikor válaszul hozzábújtam.
Ahogy ott álltunk, lépéseket hallottam közeledni. El akartam húzódni Darrentől, de ő nem engedte. Mérgesen néztem rá, de nem hatotta meg.
Közben a ’titokzatos’ lépkedő odaért hozzánk. Sam volt az, egy fiatal vámpír, csak pár éve erősítette sorainkat. Nem voltunk barátok, de bírtuk egymást. Igazából onnan ismertem, hogy nem sokkal korábban négyszer próbált meg legyőzni a pallókon, de eredménytelenül. Aztán az utolsó leesése olyan látványos fenékre tottyanás volt, hogy a nagy röhögésben leszédültem mellé a földre én is.
Mosolyoga köszönt nekem, mire Darren látványosan szorosabban magához húzott. Sam zavarodottan mondott neki is egy ’helló’-t, és gyorsan lelépett.
Mikor látó- és hallótávolságon kívül került, fejbevágtam Darrent.
- Aú! Ezt most mért? – nyavalygott fejét dörzsölegtve.
- Mert röhejes vagy! – puffogtam. – Ő egy haverom. Belehalsz, ha köszön nekem?!
Erre kicsit elszégyellte magát. Már kibékülve elmentünk a cellámba, és leültünk, ő a függőágymaba, én pedig vele szemben az asztalom szélére.
- Egyébként sincs okod a féltékenységre, téged szeretlek.
- Tudom – mondta halkan, a padlót fürkészve. – De nem bírom elhinni. Annyi éven át volt ez reménytelen…! Attól félek, ez csak egy álom, és bármelyik percben vége lehet…
- Ez lehetetlen, hogy álom legyen. Álmodban azonnal a karodba vetettem volna magam, mint a nyálas sorozatokban! – próbáltam picit felvidítani.
- Igazad van. Meg ha ez az álmom lenne, kicsit lengébben lennél öltözve… - vigyorgott, mire finoman fejbe vágtam. – Hé, ez bosszúért kiált!
Azzal elkapta a derekam, maga mellé rántott, leterített a függőágyba, és elkezdett csikizni.
- Na, hagyd abba! – préseltem ki magamból két röhögőroham közt.
- Győzz meg!
- Így… nem megy! - mondtam, mire abbahagyta a „kínzásom”, de nem engedett el.
Megcsókoltam, ő pedig azonnal visszacsókolt, szóval én nyertem. A dereka köré fontam a lábam, mire hevesebben csókolt.
Átfordultunk úgy, hogy most Darrenen feküdtem. A hajam függönyként omlott le, amit ő óvatosan kisimított az arcomból. Közben egy percre sem szakadtunk el egymástól.
Már kezdtünk egészen belemelegedni, mikor valaki belépett a cellámba.
- Arra! Legközelebb kopogj! – kiáltottam dühösen, elvörösödve.
- Bocs a zavarásért! – mondta, és kihátrált.
Darrennel zavarban voltunk amiatt, hogy a mesterem „ránk nyitott”. Mondjuk, én azért dühös is voltam, ugyanis Arra mindig kérdezés nélkül jött be a cellámba, pedig nekem mindig kopognom kellett, mielőtt belépek az övébe.
Darrennel feküdtünk egymás karjaiban egy ideig és beszélgettünk, majd elindultunk vacsorázni. Útközben találkoztunk a mesteremmel, aminek én egyáltalán nem örültem. Ha már rajtunk röhög, legalább ne lássam! De akkor egész normális volt, ugyanis unatkozott. Senki nem volt hajlandó kiállni vele a pallókon, mert nem vágytak a megaláztatásra. Ezzel piszkáltam is egész úton, miután elárulta.
Vacsoránál főképp Arra és én beszélgettünk, Darren inkább csöndben volt. Még evett, mikor én már végeztem, úgyhogy elbúcsúztam tőlük, és szegényt otthagytam a mesteremmel. A cellám felé vettem az irányt, mert szerettem volna úszni egyet, mielőtt aludni megyek.
Átöltöztem fürdőruhába, rávettem a köntösöm, kezembe kaptam a ruháim és a törülközőim, és elindultam. Mikor odaértem a Perta Vin-Grahl terembe, magamra zártam az ajtót, és lehajítottam a cuccaimat a földre. Beleugrottam a jéghideg vízbe, amit kellemesen hűvösnek éreztem.
Miután kiúszkáltam magam, megszárítkoztam, fölöltöztem, és elindultam a cellámba. Bent mászkált valaki, de hirtelen nem ismertem föl, hogy ki.
Beléptem, és megláttam titokzatos vendégemet. Mr. Tiny volt az, amitől nagyon dühös lettem, és épp ráordítottam volna, mikor észrevettem a komor arckifejezését.
- Valami… baj van? – kérdeztem ijedten.
- Sötét idők közelednek. Meg kell tanulnod uralkodni magadon és az érzelmeiden, mert a magad vesztét fogod okozni, ami egyben a világot is tönkre teheti. Nem minden csatát kell fegyverrel vívni. Olykor az agyban dől el minden, ami a világ sorsáról dönt. Ne értékeld többre a puszta erőt az észnél. A primitív gondolkodásmód okozza majd egyszer a vámpírok vesztét. Figyelj! A szíved és az agyad nem ért mindig egyet! Ne hagyd, hogy kettészakítsanak! Ha szembe fordulnak egymással, döntsenek az ösztöneid! Azok a bírák, a fő-fő irányítók, a legjobb tanácsadóid! Ezt jól jegyezd meg. Többet nem mondom el, és ha emiatt pusztulsz el, nem foglak se megmenteni, se sajnálni.
Amikor befejezte mondókáját, kiment a cellámból.
’Miféle sötét idők? Milyen csata?’ – a gondolataim sebesen cikáztak a fejemben. – ’Ezt vegyem szó szerint, vagy csak allegória? Elpusztulok? Ezt meg hogy érti? Vajon ez egy rejtvény, vagy egy figyelmeztetés? Vagy pusztán egy tanács? Az ösztöneim? Azok segítenek harc közben, de a való életben az agyam legyőzi és elfojtja őket! Ezzel nem fogok sokra menni. Mit akart ezzel Des?’ – ezek jártak a fejemben egész este, és ezekkel a gondolatokkal aludtam el.
|
