Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
25. Fejezet: A harc
Elérkezett a harc előtti nappal. Már csak alig hét óra, és támadnak. A hercegek úgy döntöttek, hogy nem lehet ma aludni, hanem mindenki ébren várja a napfelkeltét. Ezért ebéd után mindenki elment aludni, hogy friss, éber és harcra kész legyen. Én is elvonultam a cellámba Darrennel, és egymás karjaiban aludtunk, ugyanis nem mondtuk ki, de mindketten nagyon féltünk, hogy esetleg utoljára látjuk a másikat.
Ott álltunk a kijelölt barlangban, ahonnan a kémek szerint támadni fognak. Csak az egyik csapatot osztották ide, a másik csoport azt várta egy közeli kijáratnál, hogy besötétedjen, jöjjenek a vérszipolyok, és kintről, hátulról támadjanak. A harmadik csapat utánunk fog bejönni, hogy leromboljuk a vérszipolyok önbizalmát.
A létszámunk, hála az égnek, megnőtt. Negyvennyolcan voltunk a hercegekkel együtt, de utána ideért négy tábornok, majd hat közvámpír. Két emberrel többen vagyunk, de ez semmit nem jelent. Ettől az elenyésző különbségtől még simán veszthetünk.
Darrennel egy csoportban voltunk, és egymás kezét fogva, a falnak támaszkodva, csöndben vártuk a naplementét. Mivel november volt, már olyan öt-hat óra fele sötétedni kezdett. Tudtuk, hogy nem kell sokat várnunk, és megjelennek a vérszipolyok.
Körülöttünk a vámpírok izgatottan várták a harcot, míg én inkább féltem, hogy mi lesz, ha veszítünk. Akkor vajon én is túlélem? Nem igazán akartam megtudni a választ. Biztos voltam benne, hogy én leszek a legbénább. A többi vámpír közül mindenki harcolt már élesben, egyedül én nem. Egyébként sem értettem, hogy minek örülnek ennyire, mikor veszélyben vagyunk.
Sajnáltam, hogy Mika másik csoportot vezet, mert szívesen kérdezgettem volna, hátha adott volna valamilyen tanácsot. De ő a kinti csapatot vezette, az enyémet pedig Nyíl. Paris Skyle hozza majd utánunk a harmadik csoportot, amiben a mesterem is volt, és ami miatt idegbajt kapott, mivel ez azt jelentette, hogy nem lehet benne a harcban a legelejétől. Larten a kinti csapatban van Harkattal együtt, Seba pedig az enyémben.
Kezdett sötétebb lenni odakint, én pedig idegesen megmarkoltam a kardomat. Darren ezt észrevette, és nyugtatólag átölelt.
- Ne félj, olyan, mint amikor a teremben gyakorolsz, csak most kárt is teszel az ellenfeledben – mondta.
- Hú, de megnyugtattál – morogtam idegesen.
- Ugyan már, szétverjük őket, és kész! – vigyorgott.
Én nem igazán tudtam osztozni az örömében, de azért egy mosolyt én is kipréseltem magamból. A vámpírok egyre izgatottabbak lettek, ahogy egyre jobban sötétedett. Tudtuk, hogy a vérszipolyok két óra alatt érnek ide, és amint elkezdett szürkülni, ők már el is indultak. Ez azt jelentette, hogy egy óránk volt körülbelül.
Később az őrszem berohant, és elmondta, hogy jönnek. Mindenki fölpattant, előkapta a kardját, és harcállásba ugrott. Nyíl, az őr, és még két tábornok előrement, és mikor a vérszipolyok feltűntek a bejáratnál, megadták a jelet a támadásra.
A terv szerint támadtunk: először a kiválasztott tíz vámpír
lendült támadásba, majd a maradék hat is, ezek közt voltunk mi is Darrennel. Mikor beléptem a terembe, és rögtön belefutottam egy vérszipolyba, megijedtem, de elkezdtem védekezni, támadni, majd legyőztem. Gyorsan átszúrtam a szívét, és elmentem onnan, ugyanis nem lettem volna képes végignézni a halálát, és amúgy sem volt rá idő. Tovább rohantam, és a következő utamba kerülő vérszipolyt is megtámadtam, az előző felett aratott győzelmemen felbátorodva.
Ez már keményebb dió volt, és teljesen más stílusban vívott, mint bárki a Hegyen. Viszont vagy két fejjel magasabb volt nálam, ezért könnyen kiütöttem alóla a lábát, és ő elegánsan seggre esett, kiszolgáltatva ezzel magát nekem. Gyorsan megöltem, mert nem leltem örömöm a kínzásban, mint vámpírtársaim.
Ekkor vonult be a másik csapat, a kintiek, és azonnal támadásba is lendültek a minket aprító vérszipolyok ellen, akik meglepődtek a hirtelen erősítésen, mire bevonult a harmadik csapat.
Mivel közülünk csak négyen estek el, ellentétben a sok vérszipoly-holttesttel, mi voltunk létszámfölényben. Mesterem kiszúrta magának a legnagyobb vérszipolyt, és persze rögtön meg is támadta. Miközben egy újabb vérszipollyal viaskodtam, néha oda-odapillantottam, és láttam, ahogy Arra egy kevés játszadozás után úgy csapta le az ellenfelét, mint ahogy mások a legyeket szokták, holott az vagy ötször nagyobb volt nála.
Eközben az ellenfelem kezdett felém kerekedni, ezért jobban oda kellett figyelnem. Kemény ellenfél volt, az biztos. Ha támadtam, azonnal kivédte, és szinte rögtön támadott is, alig bírtam kivédeni. Megpróbáltam a háta mögé kerülni, hogy úgy fordulok, hogy pont olyan szögben érkezzek, hogy mögé tudjak lépni. De rájött, mit akarok, és elejét véve ennek, hátrált két lépést, majd csúfondáros vigyorral nézett rám. A lenéző tekintetétől bepipultam, de nem hagytam eluralkodni a dühöt, mert az sosem vezet semmi jóra. Utána ugrottam hát, és a pallókon alkalmazott technikámmal végül úgy csusszantam el mindig a kardja elől, hogy mikor egyet lépett, a szíve a kardommal került egy vonalba, és semmi akadály nem volt a kettő között. Vége.
Tovább mentem a teremben, és csatlakoztam Arrához, aki két vérszipollyal küzdött. Gyorsan odaugrottam mellé, és eltereltem az egyik vérszipolyt, aki ezután nekem esett. Elég primitív módon, két hosszú késsel küzdött. De olyan vékonyakkal, amilyeneket az én kardom eszik reggelire. Ráadásul hadonászott, nem célzott, bár a védekezésnél nem volt ilyen ügyetlen. Eltalálni ugyan nem talált el, de minden próbálkozásomat kivédte. Egyre elkeseredettebbé váltak a mozdulataim, amitől még rosszul is céloztam.
- Nyugi, Sheena, csak lazán! – kiáltotta nekem a mesterem, látva szenvedésemet.
- Most nem érek rá megnyugodni! – válaszoltam.
- Nem meditációs órát kell tartanod, csak lehiggadnod! – vetette oda, majd leszúrta az ellenfelét, aki arccal előre a kőre zuhant.
Mélyeket lélegeztem, hogy visszanyerjem az önuralmam, ám
ez nem volt könnyű folyamatos védekezés közben. Főleg, mikor az egyik késének a pengéje úgy suhant el mellettem, hogy a bal vállamat megkarcolta. Nem volt súlyos, még csak nem is fájt, de kiszakította az egyik legjobb fölsőmet. De akkor ez mindegy volt, sikerült lenyugodnom, és kicsavartam az egyik tőrt a kezéből, mire kétségbeesetten hátrálni kezdett. Én utána mentem, és a másik tőr is kirepült a kezéből. Hirtelen a kétségbeesést felváltotta a szemében a dac, és méltóságteljesen várta a halált. Meg is kapta…
Bár meglepett, hogy mennyire könnyen gyilkolok, nem volt időm rágódni rajta, viszont a fel-felcsapó bűntudat ellen nem tudtam sokat tenni. A harcban nem akadályozott, ám azért nehezebb volt így koncentrálni. Szerencsére gyorsan kapcsoltam, és rájöttem, hogy Des tanácsa nem volt hülyeség, az ösztöneimmel többre mentem, mint az agyammal. Utóbbit ugyanis befolyásolták az érzelmeim, míg az ösztöneim szabadok maradtak.
Mikor újabb ellenfélbe akadtam, Mika mellé táncoltunk, aki a saját ellenségének válla fölött küldött felém egy mosolyt.
Ez a vérszipoly is nagydarab volt, mint a többi, de egy újabb harcstílusa volt, és kezdett elegem lenni ebből a fajta változatosságból. Mire kitapasztalom az egyiknél, hogy mire hogyan reagál, a másiknál kezdhetem előről. De mivel zsörtölődéssel nem mentem sokra, hagytam az ilyen gondolatokat, és újra a harcba vetettem magam.
Örömmel tapasztaltam, hogy nem vagyok olyan béna, mint ahogy azelőtt gondoltam. Élesben is ugyan úgy hoztam a formám, mint a gyakorlásnál. Nem hiába kardoztam annyit Mikával, és harcoltam annyit a pallókon Arrával, meg lett a haszna, és még tetszett is ez a harc. De az ölést kihagytam volna belőle.
Miután legyőztem az ellenfelem, bosszúsan vettem észre, hogy a pólóm ujjai cafatokban lógnak a vállamtól a könyökömig terjedő sávban. Nem volt időm dühöngeni, rohantam előre, pedig szívesen kiabáltam volna. Mika is folyton tönkretette a fölsőim ujjait.
Ekkor Darren mellé értem, és egymás mellett kezdtünk küzdeni.
Két vérszipoly jött velünk szembe: egy magas vézna, és egy alacsonyabb izompacsirta.
- Tiéd a piszkafa! – kiáltottam Darrennek, ugyanis kezdtem unni, hogy csak olyanok ellen küzdök, akik legalább egy fejjel magasabbak nálam, de általában felfele néztem az ellenfeleim állára. A másik legalább csak pár centivel tűnt magasabbnak, mint én.
Elkezdtünk velük kardozni, és egész jól ment, kellő távolságra voltunk egymástól ahhoz, hogy csak ellenfeleinket tudjuk megsérteni. Darren egy perc alatt kiterítette az ellenfelét, majd hátulról lefejezte az enyémet, mire nekem erős hányingerem támadt.
- Legközelebb légy szíves ettől megkímélni! – mondtam neki elfúló hangon, mire bocsánatkérő pillantást vetett rám, és átlépte a hatalmas vértócsát.
De most sem volt sok időnk, mert bár mi álltunk nyerésre, még sok vérszipoly élt. És akik éltek, elszántan küzdöttek, de már biztos volt a vereségük.
Ám ekkor minden vámpír legnagyobb rémületére tíz újabb, izmos, és meglehetősen nagydarab vérszipoly lépett be a barlangba a bejáraton keresztül.
Mika diszkréten intett annak, aki őrszemnek volt kinevezve,
hogy menjen körbe, és nézze meg van-e még több vérszipoly. Az azonnal elhagyta a termet, hogy teljesítse a parancsot.
Mi Darrennel eközben belevetettük magunkat a frissen érkezett miniseregbe, és kettőt rögtön le is kaszaboltunk. Természetesen erre nekünk esett volna a többi, de már ott voltak a vámpírok, így nem a megmaradt nyolc ellen kellett védekeznünk, hanem csak hárommal szemben. Az egyikkel Darren azonnal végzett, így a maradékból az egyiket én kaptam meg, a másikat pedig ő. Ezek valami elit sereg tagjai lehettek, mert egyezett a kardozási stílusuk. Ugyanakkor nem voltak könnyű ellenfelek, sőt, alig bírtam kivédeni az ellenfelem csapásait. Próbáltam visszaemlékezni arra, mikor még Vancha March és Evanna tanított, ők magyaráztak valamit az ellenfél erejének saját maga ellen fordításáról, de csak ennyi jutott eszembe. Ezzel nem sokra mentem, úgyhogy inkább a harcra koncentráltam.
A szemem sarkából láttam, hogy Darren sem boldogul könnyen. Ezek most feladták nekünk a leckét. Mint később megtudtam, ők „Zsoldosok” voltak. A vérszipolyokon belül egy olyan szervezet, ami, úgymond, a törvényen kívül és felül áll, de nem fedik fel magukat, a saját érdekükben. Külön toboroznak tagokat, és csak a legmegfelelőbbek kerülhetnek be közéjük. Tulajdonképpen ez egy szekta, ami nem kommunikál fajtársaival, csak ha baj van. Viszont erre az alkalomra felbérelte őket ez a kis csoport, hogy segítsenek legyőzni minket. Nem tudom, mivel üzleteltek, de azt mondták, hogy magas árat kértek.
Elestem. Hátrálni kényszerültem, és elestem. Bevertem a fejem, a kardom pedig messzire csúszott. Érte nyúltam és felkaptam, majd ezzel a lendülettel felpattantam és elvágtam az én és Darren ellenfelének a torkát. Legyőztem őket!
Ám ekkor vettem észre, hogy Darren a földön fekszik, hatalmas vértócsában. Szeme üresen és hidegen meredt a távolba, mellkasából pedig egy kard állt ki. Nem akartam elhinni. Nem halhatott meg! Lehetetlen! Nem igaz! Nem lehet igaz!
Elhalkult a külvilág, és lelassult minden. Szinte sokkos állapotba kerültem. Nem tudta elhinni, nem akartam elhinni, hogy ez tényleg valódi, hogy tényleg megtörtént…
Kiejtettem a kardomat a kezemből, ami élesen csattant a kövön. Lerogytam a földre, nem érdekelt, hogy a vértócsától így véres lett a ruhám, már semmi sem érdekelt. Meghalt. Erre az egyre tudtam csak gondolni. A szemeim megteltek könnyel, és elkezdtem sírni, ott a csata közepén, körülöttem mindenfele harcoló vámpírok és vérszipolyok, de ebből engem már senki sem érdekelt. Csak ültem ott a földön, és zokogtam…
Hirtelen a könnyeimen keresztül egy fekete valami suhant elegáns ívben nem messze tőlem. Valaki leguggolt mellém, de nem érdekelt. Még azt sem bántam volna, ha megöl.
- Sheena, nem a legjobb ötlet a harctér közepén sírni! – hallottam Mika hangját.
- Nem érdekel… Meghalt...! – préseltem ki magamból, és tovább zokogtam.
Ekkor hirtelen örömkiáltások törtek ki a teremben, ugyanis nyertünk. Két vérszipolyt életben hagytak és megkötöztek, de a többi mind meghalt, és ez az jelentette, hogy vége.
Én azonban nem tudtam örülni a győzelmünknek. Még mindig Darren elvesztése miatt szipogtam a földön ülve. Mika még mindig ott guggolt mellettem, és most óvatosan átkarolt. A vállára hajtottam a fejem, és tovább zokogtam.
- Sheena – szólalt meg egy kis idő múlva. – Gyere, menjünk innen! – mondta, és gyengéden, de határozottan felhúzott a földről.
Lenéztem a ruhámra: a nadrágom a bokámtól a térdemig fekete volt az alvadt vértől, ráadásul pár helyen még ki is volt szakadva, a ruhám ujja darabokban, a cipőm pedig a nadrágomhoz hasonlóan lucskos a vértől. Gyönyörű látvány lehettem, az biztos.
Nem messze tőlem megpillantottam a kardomat, és érte mentem. Felvettem a földről, majd a tokjába raktam. Megtöröltem a szemem, és a hercegre néztem, aki aggódva figyelt engem.
- Tudom, hogy nem épp ide való kérdés, de jól vagy? – kérdezte Mika.
- Hát… nem sebesültem meg… - szipogtam, miközben próbáltam megnyugodni, vagy legalábbis nem sírni.
Ekkor tűnt fel Larten és Arra, mögöttük pedig ott sétált Seba és Harkat. Legelsőnek mesterem vette észre, hogy valami nem stimmel. Csak amikor odajött hozzám, akkor vette észre a holttestet a földön, és amint felismerte, hogy ki is az, a szája elé kapta a kezét, és együttérzőn rám nézett. Körülbelül ekkor vette észre Darrent Mr. Crepsley is, mert teljesen elsápadt.
- De hát… olyan jó harcos volt! Hogy… hogyan halt meg? – kérdezte.
Erre minden szempár rám szegeződött.
- Én… én… nem tudom… - dadogtam. – Harcoltunk, én pedig elestem, a kardomat is elvesztettem, és mire felálltam… ő… már… - innen nem bírtam folytatni, mert próbáltam leküzdeni a fel-feltörő zokogást.
Mika ezt látva rögtön odalépett hozzám, és átkarolta a vállamat, Arra pedig figyelmeztető pillantást küldött a többiek felé, hogy ne erőltessék a témát. Pedig én is tudni akartam, hogy mi történt, és már volt is egy teóriám.
Visszagondoltam az eseményekre, és azt tartottam valószínűnek, hogy mikor elestem, Darren nem hagyta, hogy az ellenfelem megöljön, így őt a másik vérszipoly közben leszúrta, én viszont ezt azért nem láttam, mert a kardomat halásztam. Minden az én hibám…
- Minden az én hibám… - dünnyögtem, mire a mesterem és Mika is kérdőn nézett rám.
- Tessék? Mit mondtál? – kérdezte óvatosan a herceg.
- Az én hibám volt… Miattam halt meg…
- Ugyan, Sheena, nem tehetsz róla! Sokan haltak ma meg, és… - próbált nyugtatni Arra, de közbevágtam.
- De tényleg én tehetek róla! Mikor elestem, egymás mellett harcoltunk, és ő nyilván megpróbált megvédeni engem. Csak azzal nem számolt, hogy attól még az ő ellenfele ott van… és… a többit tudjátok…
- Ez valószínű – mondta Arra. – De lehetett bármi más is! Legalább száz variációt ki lehetne találni, ne okold magad! Inkább menj vissza a celládba, és pihenj egy kicsit! – tanácsolta.
- Ez jó ötlet, pihenésre van szükséged! Gyere, elkísérlek – mondta Mika, mire a mesterem nagy ártatlanul megkérdezte.
- A hercegeknek most nem a Hercegek Termében kellene lenniük?
Mika erre enyhén elvörösödött, és hebegett valamit arról, hogy nem kell mindenkinek ott lennie, meg hogy mégis csak fontosabb, hogy én rosszul vagyok, mint egy unalmas megbeszélésen kushadni.
Mika elkísért a cellámig, és közben folyamatosan beszélt hozzám, próbált nyugtatni, vigasztalni, de nem ért el vele sok mindent. Végig sírtam, míg odaértünk a cellámhoz, és nem bírtam abbahagyni. Utolsónak még hozzátette:
- Majd vacsora után… Lesz egy, hát, buli. Tudod, olyan, ami részegedési versenybe szokott átmenni. Ha esetleg van kedved, vagy csakle akarod magadat foglalni valamivel, gyere el!
Miután a herceg elbúcsúzott tőlem, lerogytam a függőágyamba, és vacsoráig sírtam.
|
