Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - II.
II. Mr. Tiny végzete
2. Fejezet: Nawberry
Csalódottan hagytam el a házát, és tértem vissza a romos épülethez.
Aznap nem vártam meg a hajnalt, hanem csak átöltöztem, és indultam tovább. Átmentem a legközelebbi városba, és ott is megkerestem a könyvtárat, hogy nyitás után meg tudjam keresni az interneten annak a bizonyos James Nawberrynek a lakcímét.
Másnap ezt gyorsan el is intéztem, és Evanna krémének hála, tényleg nem lett bajom a napon sem aznap, sem előtte lévő nap. Ráadásul jól esett egy kis napfény.
Nawberry nem lakott olyan messze, de azért egy napomba így is beletelt, mire odaértem, és mivel dél volt, várnom kellett. Szerencsére ő egy nagyvárosban lakott, forgalmas utcák, turisták, és hotelek, így kivettem egy szobát, és aludtam egyet. Nagyon jó volt újra rendes ágyban aludni, ezt a Ladynél is díjaztam, mikor néha nála voltam.
Pár óra múlva felébredtem, és ugyanúgy átöltöztem, mint előző „látogatásomnál” is, és megint vittem magammal kardot és késeket. Hajamat megint kiengedtem, majd sötétedés után kimásztam az ablakon.
Nagyon jó helyen kaptam szobát: a szomszédban egy lapos tetejű ház volt, és csak pár méterrel volt alacsonyabb. Kimásztam a párkányra, egyszerűen átugrottam, majd lemásztam az utcára. Nagyon hideg volt, esett a hó, és csak néhány tetőtől talpig bebugyolált ember sétált az utcákon, akik észre se vettek.
Megkerestem a címet, fölmásztam ahhoz az ablakhoz, ahol egy kis fényt láttam, hátha ott lesz. És valóban, a gyenge fényt egy TV adta, bár a szoba üres volt, ám mivel egy másik szobából erősebb fény szűrődött be, gyanítottam, ott lesz. Kinyitottam az ablakot, ami nyikordult egy hatalmasat, mire én ijedten húztam le fejemet, nehogy lebukjak. Mikor nem hallottam mozgást, felültem a párkányra, belógattam a lábam a szobába, majd elővettem a késeimet, és elindultam afelé a szoba felé, ahonnan a fény jött.
Mikor nagyjából a szoba közepére értem, hirtelen valaki elkapott, és valami hideget szorított a nyakamhoz.
- Dobd el a késeket! - szólt rám az, aki elkapott, én pedig engedelmeskedtem neki.
’Várjunk csak!’ – gondoltam ijedten, mikor valami szokatlan illatot éreztem. – ’Ez… nem ember! Ez egy vámpír, vagy ha nincs szerencsém, akkor vérszipoly!’
- Mi maga? – kérdeztem elcsukló hanggal, ugyanis erre nem számítottam.
- Csak szép sorjában, kicsikém! – dörrent rám. – Kezdjük először azzal, hogy te ki vagy, és hogy miért törtél be hozzám?
- Én… én… A nevem Sheena Wilde… És gondolom, azt kitalálta, hogy vámpír – nyertem vissza a lélekjelenlétem.
- Igen, azt kitaláltam. Csak a vámpíroknak van pofájuk betörni másokhoz… - itt köpött egyet a padlóra, én pedig undorodva elfordítottam a fejem. – Szemét banda!
- Szóval maga vérszipoly – jegyeztem meg halkan.
- Igen, fantasztikus a logikád, cukorfalat! – gúnyolódott, nekem pedig kezdett elegem lenni belőle. – De még mindig nem derült ki, miért vagy itt? – kérdezte, majd kicsit szorosabban a torkomra nyomta a kését.
- Egy bizonyos James Nawberryt kerestem. Fontos beszélni valóm lett volna vele, de biztos elköltözött már innen…
- Nem, nem költözött el innen.
- Maga az? – hüledeztem. Mindenre számítottam, csak erre nem.
- Igen, én. Komolyan mondom, ti vámpírok egyre okosabbak vagytok! – ironizált. – Tehát mit is akartál tőlem, kicsike?
- Először is, ne hívjon így! Másodszorra, megtenné, hogy elenged? – mondtam élesen, de csak azt értem el, hogy még erősebben szorította a kését a torkomra.
- Te nem parancsolgatsz nekem, felfogtad? És most válaszolj szépen!
- Ismer ön egy bizonyos Trevis Lenst?
- Igen, régen jó barátok voltunk, még mikor ember voltam – mesélte kicsit elkomorulva. – Mit akarsz tőle?
- Jártam nála, ő vezetett el önhöz…
- Megölted?! – kérdezte dühösen ordítva.
- Nem, dehogyis! – tiltakoztam. – Nem szeretek gyilkolni, és amúgy sem tettem volna meg, hisz csak egy öregember!
- Jó… És tőlem mit akarsz? – nyugodott meg egy kicsit.
- A könyv, amit írtak… Szóval olvastam, és vannak benne dolgok, amik engem részletesebben is érdekelnének… - hagytam félbe mondatot, mivel elkezdett röhögni.
- Úristen, az a szemét érdekel? Az a könyv egy vacak!
- De vannak benne valós dolgok, amik értékesek, és ha jobban kifejtené nekem, megköszönném – kérleltem.
Nevetve elvette a kést a torkomtól, és még mindig röhögve lerogyott a fotelba.
- És mégis mi érdekelne téged? Hogy hogyan ámította a jó népet az a kalucsnis az olcsó bűvész trükkjeivel? – gúnyolódott.
- Nem éppen – válaszoltam élesen, miközben összeszedtem a saját késeimet, és leültem a másik fotelbe. – Én arra vagyok kíváncsi, hogy mit tud Desmond Tiny erejéről, arról az óráról, és úgy általában róla. Persze a mindenki számára nyilvánvalón kívül.
Elkomolyodott, és látszott rajta, hogy gondolkodik.
- Tudod, kislány, nem biztos, hogy jót tenne neked, ha megtudnád ezeket a dolgokat, még a végén bajod esne – szórakozott, és már nagyon idegesített.
- Abbahagyná ezt végre?! Én eleve azt hittem, hogy egy vén trottyot fogok itt találni, erre maga elkapott, azt sem tudom önről, hogy kicsoda! Ráadásul maga sem tud rólam semmit, de azért gúnyolódik! A minimális tiszteletet azért megadhatná nekem, ha már én is megteszem ezt! – ordítottam, mire meglepődött, és kábé egy percre lefagyott, mint a számítógépek.
- Rendben, mondja, mit szeretne – váltott udvariasabb hangnemre.
- Mint már említettem, szeretnék megtudni néhány dolgot Tinyről - ismételtem.
- Például?
- Bármit, amit pluszba tud mondani. Bármilyen olyan információ, ami esetleg egy gyengeségéről árulkodik, valami, ami különlegesen erőssé teszi – mondtam neki.
- Hát… Igazából nem ismerem olyan behatóan, mint gondolhatod. De az az óra… Arról tudok mesélni. Nem csak egy sima óra, de gondolom, ezt már tudod. Hogy pontosan mire kell neki, azt nem tudom, de mindig magánál hordja, és néha emlékeket helyez bele. Mágikusan tudja így tárolni benne, soha nem veszíti el, vagy ha el akarja felejteni, csak átteszi belé és máris megszabadult tőle. Rengeteg fontos dolgot tudhat meg róla az, aki megkaparintja az óráját, és megtanulja kezelni – mondta, én pedig mindent megjegyeztem.
- Többet nem tud mesélni? – kérdeztem érdeklődve.
- Sajnálom, de a többit mindenki tudja. Azok csak általános pletykák, melyekkel te is tisztában lehetsz, pláne ha olvastad a könyvet – mondta, de a végén nem bírt elfojtani egy gúnyos mosolyt.
- Értem, köszönöm. Bocsánat, hogy betörtem – mondtam, majd felálltam, és az ablakhoz sétáltam.
- Tudod, mindig gyűlöltem a vámpírokat – szólt utánam, miközben felállt, felkattintott egy kislámpát és közelebb jött.
Akkor láttam meg először az arcát. Kicsit hosszabb fazonú, fekete, enyhén pirosas haja volt, amit vérszipoly létének lehetett tulajdonítani. Az arca kissé szögletes volt, de ennek ellenére egészen jóképűnek találtam. Izmos volt, de nem túlzottan, még a normális értéken belül. A ruhája katonás, ami jól ment az egész megjelenéséhez, és a bőre sem volt vészesen lila.
- Igen, erre rájöttem a finom kis célzásaiból – ironizáltam, bár nem értettem, miért hozta fel a témát, mert nem illett oda.
- Megvan rá az okom. Higgye el, nagyon nyomós ok – mondta komoly arccal.
- Én meg a vérszipolyokat gyűlölöm, és nekem is van rá okom. Szervezkednek, hülyeségeket csinálnak, és gyilkolnak! – mondtam egyre dühösebben.
- A vámpírok meg betörnek mások otthonába, és semmi sem szent nekik! – vágott vissza.
- Ha nem tudná, a múltkor a vérszipolyok törtek be a Hegybe! – vetettem ellen. – Ezek után mondja, hogy nekünk semmi sem szent!
- Biztos volt rá okuk! – jelentette ki nyugodtan.
- Hát akkor tudja meg, hogy sem okuk, sem joguk nem volt arra, hogy támadást indítsanak ellenünk! – ordítottam rá. – Csak úgy önállóskodtak, és megöltek egy csomó ártatlan vámpírt!
- Viszont úgy látszik, maguk győztek…
- Csak azért, mert számítottunk rájuk, és megfelelő stratégiát alkalmaztunk – csendesedtem el, majd lehajtottam a fejem, és próbáltam nem Darrenre gondolni. Darren… Darren… Darren…
- Hé, mi a baj? – kérdezte.
- Semmi – ráztam meg a fejem, majd újra ránéztem.
- Kérhetek valamit? – kérdezte, mire bólintottam. – Hagyhatnánk a magázódást? Idegesít!
- Felőlem! – rántottam egyet a vállamon.
- Oké, így jobb lesz. Na… Szóval… Ó, igen, azt akartam mondani, hogy te jófej vagy a többi vámpírhoz képest.
- Kösz, ez nagy bók volt… - forgattam meg a szemem. – Te meg egész normális vagy a vérszipolyokhoz képest.
Ő is megforgatta a szemét, majd egy ideig csöndben álltunk egymással szemben. Ez a fickó tényleg normális volt, bírtam.
- Miért gyűlölöd a vámpírokat? – kérdeztem óvatosan.
- Hosszú és bonyolult történet. De röviden: miattuk halt meg a feleségem… Rögtön azután lettem ez – mondta lehajtott fejjel.
Mindent megértettem, és nem faggatóztam tovább. Jobban tudtam, mit érez, mint ő maga. Friss emlék volt, és fájdalmas. Darren… hiányzol…
- Én megyek, bocs a zavarásért és a betörésért – mondtam, és már másztam volna ki a párkányra, mikor utánam szólt:
- Amúgy minek érdekel téged Desmond Tiny?
Megtámaszkodtam a párkányon és egy pillanatra lehunytam a szemem, hogy megnyugodjak, majd ez után szembefordultam vele.
- Tudod, ez eléggé magánjellegű ügy – hárítottam el a kérdést udvariasan, bár ő is megosztotta velem egy ilyesmi ügyét, de nem akartam erről beszélni. Értette a célzást, nem kíváncsiskodott tovább. – De nem igazán barátkozni akarok vele…
- Azt gondoltam! – vigyorodott el, mire piruettezni kezdett a világ. Ugyan úgy vigyorgott, mint Darren! – Jól vagy? – lépett közelebb aggódva.
- Persze. De most már tényleg megyek – szóltam, és kiültem a párkányra. – Viszlát!
Leugrottam, majd visszanéztem az ablakra, amit James éppen becsukott, és eszembe jutott, hogy valószínűleg soha többé nem látom őt. Visszamentem a szállodába, és aludtam reggelig.
Másnap reggel egy farmerba és egy hosszú ujjúba bújva összepakoltam a cuccaimat, majd bekentem az arcomat Evanna krémjével, és lementem az étterem részébe. Ugyan volt még nálam étel, de most valami frissre vágytam. Miután jóllaktam, visszamentem a szobámba, fölvettem a dzsekimet, és kijelentkeztem.
Az utcán sétálva a következő úti célomról gondolkodtam, ugyanis az utolsó tervem Nawberry volt, nem igazán volt ötletem arról, hogy hova menjek. Persze az általános pletykák alapján sok település szóba jöhetne, de… Ki tudja, hogy mennyi igaz ezekből.
Nem voltam biztos benne, hogy hamar találnék következő úti célt, ezért megint egy könyvtárat céloztam meg, remélve, hogy találok valami kapaszkodót. Útban odafelé, megláttam egy ismerős alakot.
’Ha az, akinek gondolom, akkor jobb, ha eltűnik!’ – gondoltam, miközben futni kezdtem felé, és közben előkaptam a két késemet.
- Tiny! – kiáltottam, mikor megérkeztem hozzá. Épp nagy nyugodtan sétált az utcán.
- Tedd el a késeket, túl feltűnő vagy vele – mondta lazán, miközben elsétált mellettem.
- Nem érdekel – morogtam dühösen.
- Nézd, ha meg akarsz támadni, ne ilyen feltűnően tedd – fordult vissza egy pillanatra, majd ment tovább, én pedig csak álltam a járda szélén.
Tisztában voltam azzal, hogy tudta, hogy abban a városban vagyok. Nem véletlenül mászkált arra, csak azt nem értettem, hogy miért akarta ezt tudatni velem.
Talán Evanna mondta neki, hogy mit tervezek. Talán magától jött rá, elvégre neki nagy a hatalma. Mindegy. A lényeg, hogy tudja, mit tervezek, és ez nem jó.
Aztán úgy döntöttem, követem. Lemaradva mentem mögötte, nem is igazán a szememre hagyatkoztam, sokkal inkább az Evannától tanult varázslattal, így nem láthatott meg. Aztán egyszer csak eltűnt, én pedig mérgesen jöttem rá, hogy nyilván átkelt egy másik világba.
Bosszúsan néztem szét, hogy merre is vagyok. Egy igen csak elegáns kerületben voltam, magas irodaházak, luxusvillák, drága plázák és éttermek között. Mit kereshetett erre?
Nekem nem volt arrafelé dolgom, ezért a legrövidebb úton kimentem a városból, és elindultam a következő felé.
Kicsit tanácstalan voltam azt illetően, merre kéne mennem, ezért mikor a legközelebbi városba, elővettem a fénymásolatokat, és kikerestem belőlük azt a mutáns városnevet, amit említett. Addig nem hittem volna, hogy az igazi, de ki tudja, és különben is, amennyire tanácstalan voltam akkor, bármilyen információnak örültem volna.
’Jaj, istenem, miért kell ennyire bonyolultan fogalmazni!’ – dühöngtem magamban, majd megint kerestem egy könyvtárat, hogy el tudjam érni az internetet.
Fél óra neten való keresgélés után végül megtaláltam a város mai nevét, és ki is kerestem a térképen. Nagyon messze volt tőlem, jobb esetben is több napnyi utazásra.
Kicsit fellelkesültem, ugyanakkor kicsit elszontyolodtam is. Szerettem utazni, viszont minél távolabb kell utaznom, annál több időt vesztek, és annál később kaphatom el azt a férget, aki ráadásul még tudja is, mit csinálok.
Igazságtalan.
De nem tehettem mást, el kellett fogadnom ezt a tényt. Miután beletörődtem, elindultam kifelé. Fáradt voltam, sokat kellett gyalogolnom, vagy négy-öt órát, mire oda érkeztem, de nem volt időm pihenni.
Siettem, hogy vegyek egy vonatjegyet, és mielőbb el tudjak indulni, egyetlen percet sem akartam veszteni. Minél előbb érek oda, annál előbb jutok még több információhoz Tinyről, és megtudom, hogy mi a gyengesége. Mert kell, hogy legyen gyengesége. Muszáj.
Viszont a vonat előtt innom kellett, mert kezdtem gyengülni, és ez világosban bonyolult. De kénytelen voltam, úgyhogy föl kellett találnom magamat. Elkezdtem a város kihaltabb részei felé kóvályogni, és kerestem egy egyedül mászkáló, ám megfelelő higiéniával rendelkező embert. Mikor befordult a sarkon egy sikátorba, elkaptam, és elkábítottam. Később gyorsan leléptem onnan, mintha semmi sem történt volna.
A vonat, amire jegyet vettem, negyven perccel azután indult, mint ahogy én megvettem a jegyet, és a kiírásról tudtam, hogy három órán át fog majd tartani az út.
Féltem, mivel egy teljesen idegen országba kellett utaznom, ahol senkit sem ismerek, és még csak a nyelvüket sem beszéltem.
Idegesen szálltam fel a vonatra, mikor befutott. Kerestem egy alvós kabint, és ledőltem az ágyra. A gondolataim szanaszét szaladtak, ám végül is kivétel nélkül egy pontban álltak meg mind: Darren… Darren… Darren…
Nem tudtam tőle szabadulni, belülről kezdett emészteni a fájdalom, a szívemtől indult, és végigsöpört az egész lényemen. Ezzel a fájdalommal aludtam el.
|
