Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
15. Fejezet: Érzelmek játéka
- Hova tűntél el? Ebédig még csak nem is láttalak! – kérdezte Mr. Crepsley, miközben magunk mögött hagytuk az ebédlőt.
- Mikával volt megbeszélnivalóm.
- Hogyhogy? – kérdezte és közben megfogta a kezem.
- Keresztülnézett rajtam az utóbbi pár napban – feleltem.
- És mi lett? Kibékültetek?
- Igen, kibékültünk. Csak tudod, kiderült, hogy Mika el akart menni a hegyről, és azt akarta felhasználni indoknak, hogy most Nyíl van távol, de ő vissza akar jönni. Mondjuk ez igaz is, de ettől függetlenül tudom, hogy ő meg maradni akar. Miattam akart elmenni! Képes lett volna elmenni azért, mert nekem ő csak barát! Megpróbálta tagadni, de nem sikerült. Én pedig neki estem, kiabáltam vele. Aztán sírva fakadtam. Ő pedig megvigasztalt, és megígérte, hogy marad.
- És azután?
Itt elérkeztünk egy fordulóhoz, ahol jobbra kell fordulni a cellámhoz, de ő balra indult el.
- Erre kell menni! – szóltam neki.
- Ó, azt hittem, hogy már megkérdeztem! Nem megyünk inkább ki sétálni?
- De, mehetünk. Mit is kérdeztél?
- Hogy mi történt az után, hogy a herceg megígérte, hogy marad.
- Ja, igen – kicsit húztam az időt, nem tudtam eldönteni, elmondjam-e, hogy Mika meg akart csókolni. – Én el akartam indulni, de mivel Mika épp akkor akart elmenni, mikor betoppantam, elkísért a cellámig.
Nem tudtam, milyen reakcióra számíthatnék Mr. Crepsleytől, ha elmondanám neki, úgyhogy inkább nem mondtam el neki.
Közben viszont kiértünk a Hegy belsejéből, és a nyári levegőt langyos fuvallat hozta felénk. A csillagok gyönyörűen ragyogtak a felhőtlen égen és a csillagképek s tökéletesen kivehetőek voltak.
Lementünk a hegy lábához és elsétáltunk a folyóhoz. A sziklás résznél eszembe jutott a lapos kő a folyó közepén. Elengedtem Larten kezét, odafutottam, leraktam a deszkalapot és átszaladtam rajta a kőre.
- Sheena! – hallottam a szerelmem hangját.
- Itt vagyok! Gyere át a sziklák közt! – kiáltottam neki.
Pár pillanat múlva ő is ott állt velem a lapos kövön.
- Mindig ide szoktál jönni?
- Nem, most vagyok itt másodszor – válaszoltam, majd leültem.
Ő mellém telepedett és átkarolt, aztán egymásra pillantottunk. Mintha olvastunk volna egymás gondolataiban, egyszerre vetettük magunkat a másikra.
Hosszú percek után levegőért kapkodva elengedtük egymást. Rámosolyogtam, ő pedig viszonozta, bár kicsit halványan. Látszott, hogy gondolkodik valamin, de inkább nem kérdeztem meg tőle, hogy min.
- Te tartod nem furcsának, hogy ezen a helyen minden túl nyugodt? – fordult hozzám.
- Nem. Szerintem a csend és a sziklák miatt van. Miért?
- Nem tudom, csak… olyan furcsa ez a hely.
- Téged nem nyugtat meg? – kérdeztem tőle.
- Nem igazán.
Ezt mondjuk meg tudtam érteni. Engem, mikor még suliba jártam például egy csöndes helység, ahol halkan szól a zene, mindig fölidegesített, holott az akkori barátaim nagytöbbsége szerint ez megnyugtató volt. Mindenkinek más az ízlése, az tény.
- Sheena – hallottam a hangját.
- Igen? – mosolyogtam rá.
- Sétálunk?
- Persze! – válaszoltam.
Sokat sétáltunk, egészen reggelig, közben hol fogtuk egymás kezét, hol nem. Ilyenkor éreztem olyan boldogságot, teljeset és végtelent, ami emberként soha. Még az után sem, hogy Evannához kerültem. Hisz akkor is el kellett rejtenem ezeket az érzéseket, bár ebben jó vagyok. Emberként rengetegszer gondoltam rá, hogy meg kéne tanulnom teljesen érzésmentes arcot vágni. Emberkoromban minden érzést el kellett rejtenem a nyilvánosság elől: bánatot, szerelmet, néha még az örömöt is.
Mikor felfedeztük az első napsugarakat, gyorsan berohantunk a hegybe, hátha még elérjük a vacsorát. Szerencsénk volt, hogy nyáron előbb világosodik: télen aztán rohanhattunk volna napfelkeltekor! De így időben értünk a Khledon Lurt terembe, ahol egy asztalnál megláttam Arrát.
- Figyelj, te ülj oda Arrához, én pedig csatlakozom Sebához – fordult hozzám Larten.
- Rendben – mondtam, miközben a szememmel a termet fürkésztem Sebát kutatva. Végül a terem túlsó végében láttam meg.
Elindultam ahhoz az asztalhoz, ahol a mesterem ült.
- Szia! – huppantam le vele szemben.
- Szia! Egész délután nem láttalak, hol voltál?
- Kint sétálgattam.
Aprót bólintott, majd úgy tett, mintha újra a vacsorája kötné le a figyelmét, de láttam, hogy lopva körülnéz a teremben. A tekintete megállapodott Mr. Crepsleyn, aki akkor ült le, majd megint az ételére pillantott..
Vacsora után a Perta Vin-Grahl terembe mentem. Ahogy onnan tartottam a cellám felé, Arra és Larten hangját hallottam meg. A folyosó balra kanyarodott, és ők a sarkon túl veszekedtek.
- …és amúgy sem nézhetsz át rajtam örökre! Ez gyerekes viselkedés! – így Mr. Crepsley.
- Nem nézek át rajtad mindig! Most is épp veled ordítozok! – vágott vissza a mesterem.
- Ne forgasd ki a szavaimat, tudod, hogy értettem!
Arra reakciója csak hümmögés volt.
- Arra, miért nem tudsz megbocsátani nekem? – hallottam ismételten Lartent.
Valami csattant, majd mesterem dühösen válaszolt neki, de olyan hangerővel, hogy majd’ szétment a fülem.
- Ezt még mered kérdezni?! Meg mered kérdezni?! Lenne csak nálam a kardom…!
- De nincs nálad a kardod – jelentette ki Mr. Crepsley higgadtan.
- Ez a te szerencséd!
Csöndben maradtak egy ideig, én pedig óvatosan megnéztem, mit csinálnak. Larten az arcát dörzsölgette, nekem pedig leesett, mi csattant: Arra pofon vágta. Az utóbb említett vele szemben állt és olyan dühvel meredt rá, hogy ha rám nézne így valaki, kimenekülnék a világból.
- Akkor nem állsz szóba velem? – kérdezte meg megint a szerelmem, amire válaszul nemes egyszerűséggel Arra csak pofon vágta és elsétált. Szerencsére nem felém jött, hanem tovább, amerre én is menni akartam.
- Legalább megpróbáltam kibékülni vele… - motyogta alig hallhatóan Mr. Crepsley.
Ekkor én odasétáltam és megálltam vele szemben. Megint az arcát dörzsölgette, én pedig nem tudtam, sírjak vagy nevessek-e.
- Szia – köszöntem neki. – Jól pofon vágott.
- Mennyit hallottál a beszélgetésünkből? – kérdezte tőlem.
- Eleget. Onnan, hogy gyerekesnek nevezted.
- Megpróbáltam kibékülni vele, de tudtam, hogy csak időpocsékolás lesz. Arra nagyon makacs.
- Még szerencse, hogy nem volt nála a kardja… - tettem hozzá mosolyogva.
- Hidd el, képes lett volna felnyársalni – mondta Larten, de azért már ő is mosolygott.
Elbúcsúztam tőle, majd a cellámba mentem.
|
