Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - I.
I. Vámpírvilág
13. Fejezet: Mégsem megbocsátás
Arra ébredtem, hogy fújja a szél a hajamat. Aztán rájöttem, hogy a Hegy belsejében vagyok, tehát nem lehet a szél. Úgyhogy rávettem magamat, hogy elindítsam az agyamat, és kinyissam a szememet.
Mikor mindez sikerült, egy vörös foltot láttam, és beletelt néhány percbe, míg rájöttem, hogy az Mr. Crepsley pólója.
- Jól aludtál? – kérdezte, tehát észrevette, hogy fölébredtem.
- Igen. És te?
- Én is, de nem annyit, mint te.
Enyhén elpirultam, de megfejtettem a nagy rejtélyt: Larten simogatja a hajamat. Hozzáláttam, hogy arra is gyűjtsek energiát, hogy föl tudjak kelni és amint ezzel megvoltam, rögtön le is teszteltem, hogy sikerült-e.
- Föl bírtam ülni, ez az! – motyogtam magam elé.
Amint én fölültem, Mr. Crepsley is. Mellém csúszott és átölelt.
- Már van reggeli, szerinted?
- Nem tudom, nemrég ébredtem föl én is. Miért, éhes vagy?
- Nem, csak nagyjából tudni szeretném, hány óra. De inkább megnézem az órámon.
Fölálltam, odasétáltam az asztalhoz, kihúztam a fölső fiókját és megkerestem a digitális karórát. Szerencsére gyorsan megtaláltam, és rákukkantottam.
’Fél óra van a reggeliig, tehát a Nap úgy kábé egy óra múlva megy le’ – számoltam ki magamban.
Visszaültem Mr. Crepsley mellé.
- Álmodtál valamit? – kérdeztem tőle, ugyanis az álmok mindig is foglalkoztattak.
- Nem.
Viszont rajtam kívül nem sok mindenkit, és ez kicsit zavart. De nem tehettem ellene semmit, úgyhogy amikor ilyen helyzetek adódtak, inkább hagytam a témát.
Hirtelen nem volt semmi, amire gondoljak, hisz akkor ébredtem, és semmi különös nem történt még velem.
Larten átölelt. Szerettem, mikor átölel, mert olyankor volt számomra egy biztos pont a világban. Mindig ez az érzésem támadt, mikor átölelt.
Rámosolyogtam és ő visszamosolygott. A szemébe néztem és úgy éreztem, elveszek benne.
Ahogy ott ültünk, kellemes lassúsággal reggeli-idő lett. Így tehát elindultunk a Khledon Lurt terembe, de amikor beléptünk a helységbe, elszállt a jókedvem. Darren és Arra is bent voltak a teremben, ráadásul egy asztalnál ültek, egymással szemben. A felénk eső oldalukon volt csak hely, a másikat Harkat (Darren mellett) és Seba (Arra mellett) foglalta el. Mr. Crepsleyre néztem, mire ő halványan elmosolyodott. Elindultunk az asztal felé, és én azon voltam, hogy nyugodt maradjak.
’Ha életben hagynak, én már akkor boldog leszek!’ – gondoltam magamban.
Odaértünk az asztalhoz, én egy erőltetett mosoly közepette kinyögtem egy ’helló’-t, majd leültem Arra mellé. Mr. Crepsley Darren mellett foglalt helyet. Mindenki csendben evett és így kínos csönd ereszkedett az asztalra.
- Harkat, látom te is végeztél, nincs kedved segíteni nekem elpakolni ezt-azt? – fordult az említetthez Seba.
- De, szívesen! – válaszolt Harkat, majd gyorsan távoztak.
Ha lehet, most még kínosabb csend ereszkedett ránk, de szerencsére Arra sem bírta, úgyhogy hozzám fordult:
- Tegnap nem jelentél meg a vacsorán.
- Igen, tudod úsztam egy keveset, aztán meg elaludtam a cellámban. Amikor meg fölébredtem, már lekéstem a vacsorát, meg nem s voltam éhes.
- Aha. És utána mit csináltál?
- Aludtam.
- Te jó ég, mennyit tudsz te aludni? – nevetett a mesterem.
Mérgesen néztem rá, de nem hatotta meg.
- És mikor keltél?
- Fél órája.
- Rekordot akarsz dönteni?
- Hagyj már békén! – Idegesített ez a téma.
Egy ideig csendben ettünk tovább, de már közel sem volt olyan feszült a hangulat.
- Mit akarsz ma csinálni? – szólalt meg megint Arra.
- Nem tudom. Úgy terveztem, hogy azt, amit itt mindig is csináltam: bármit, ami nap közben eszembe jut. És persze lehetséges. Lehet, hogy úszok.
- Harcolhatnánk délután a pallókon.
- Miért nem most?
- Azt mondtad úszni mész.
- Azt mondtam lehet.
Ez volt az a pont, mikor Darrenből és Mr. Crepsleyből kirobbant a röhögés. Mi ketten Arrával a dühtől vörös arcszínt öltöttünk, de ők ezt észre se vették. Óvatosan megböktem Arrát és gyorsan elmutogattam neki a tervemet. Ördögi vigyorral az arcán bólintott, hogy benne van.
- Most! – kiáltottam és a röhögőkre borítottuk a levest a tálból. Rögtön nem volt olyan jó kedvük. Mi ketten fölálltunk és azt mondtuk a szemükbe folyó levest törölgetőknek, hogy:
- Hát, fiúk, rátok férne egy alapos fürdő!
És ott hagytuk őket.
Nevetve sétáltunk be a tornatermekbe, aztán mikor már nem rázott minket a röhögés, harcoltunk.
Fél óra múlva, az immár tiszta Larten és Darren együtt jelentek meg az ajtóban, és ebből számomra az jött le, hogy kibékültek ők is.
Két nap telt el. Darren, bár kicsit hűvösebben viselkedett velünk, de legalább hozzánk szólt. Viszont Mika nem. Mikor a folyosón a hercegek jöttek velem szembe és köszöntem nekik, ő volt az egyetlen, aki nem köszönt vissza, pedig elvileg megbocsátott. Elvileg. De meg tudtam érteni. Bár nem volt teljesen jogos, azért meg tudtam érteni.
- Beszélnem kell vele! – dünnyögtem az orrom alá, amikor beléptem a cellámba.
- Kivel?
- Régóta nem láttalak, Des. El is felejtettem, milyen idegesítő, mikor a semmiből fölbukkansz.
- Azért a három nap nem olyan sok.
- Sajnos egyet kell veled értenem. Tényleg nem elég sok. – Na, Des, pimaszságban versenytársra találtál!
- Neked tanították a szarkazmust?
- Csak úgy, mint neked.
- Ezt bóknak veszem.
- Oké – feleltem, aztán mindketten elkezdtünk nevetni.
- Miről beszéltél, mikor bejöttél?
- Ja, az… Mika keresztülnéz rajtam.
- Azt hittem a múltkor megbocsátott.
- Én is.
- És most mit fogsz csinálni?
- Nem tudom – feleltem tanácstalanul – Beszélnem kell vele. Megértetnem vele az álláspontomat.
- Álláspontodat? Mi vagy te, ügyvéd? – kérdezte értetlenkedve.
Gyilkos pillantást vetettem rá.
Elköszönt, majd kiment a cellámból, magamra hagyva gondolataimmal.
Nem tudtam, hogy mitévő legyek. Ledőltem a függőágyamba és csak gondolkodtam.
|
