Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/106271
|
Sheena Wilde élete - II.
II. Mr. Tiny végzete
3. Fejezet: A por
Mikor felébredtem, még félórányira voltam a megállómtól. Már vártam, hogy végre leszállhassak, viszont mivel nappal volt, vékonyan újra bekentem az arcomat Evanna krémjével.
Barátságos, napfényes kisvárosban szálltam le, egy nyüzsgő állomáson. Friss szellő fújt, és egy kevés havat sodort az arcomba. A táj kissé kopár volt, a fák ágai csupaszon ágaskodtak, koronájukat rég lehullatták.
Elhagytam az állomást, és magamban szidtam egy kicsit a tömeget, amiért nem lehetett tőlük haladni. Első utam az emlékműhez vezetett, amit könnyedén megtaláltam a térképemmel. Ott álltam előtte, „gyönyörködtem” kicsit a művészi ábrázolásban, majd megkerestem a vésett feliratot a talpazaton, és lekapartam róla a ráfagyott havat. Elkezdtem olvasni, de csak alig a felét értettem, ugyanis latinul volt, azt a nyelvet pedig nem tanulhattam soha, mivel nem volt rá lehetőségem. Annyit tudtam latinul, amennyi tudást egy zsebszótárból ki lehet hámozni. De erre való az internet és a könyvtár: leírtam egy papírra a szöveget, és rögtön el is indultam a városi könyvtár felé, ahol reménykedtem, hogy beszélnek a nyelvemen.
A legtöbb könyvtáros nem értette, mit akarok, de végül kerítettek egy gyereket, akin keresztül tudtunk kommunikálni, úgyhogy végül is csak sikerült megbeszélnünk mindent. A szöveg fordítása nem volt nehéz feladat, elég volt hozzá tíz perc.
Nem volt valami nagy szöveg, a lényege csak a két nagybetűvel írt szó, és egy mondat volt, „A szív a kulcs.”. Nem mondhatnám, hogy ennek jelentése ismeretlen volt előttem. Az alapján, amit Nawberry mondott, több titkot is rejthet még, és nem csak emlékraktározó.
Kimentem a könyvtárból, és szétnéztem a főtéren. Akkoriban többet voltam könyvtárban, mint az előtte lévő húsz évben…
Délután öt fele volt, a napfény már narancssárgás volt. Álltam a könyvtár előtt, és eszembe jutott, hogy vadásznom kellene. A Hegyen nagyon kényelmes az élet, naponta ihat az ember (vagyis vámpír) vért, és így eléggé megszoktam, hogy mindig megfelelő mennyiség volt belőle. Viszont a Hegyen kívül mindig ügyeltem arra, hogy keveset, de gyakran igyak, úgyhogy végül is arra jutottam, hogy megvárom a városban az éjszakát.
Mivel nem találtam szállodát, egy régi épületben vertem tanyát. Lehangoló volt, hogy kettőt léptem a városban, és rögtön találtam nyolc ilyen épületet is, de végül a legkevésbé roskatagot választottam, és mikor senki nem járt arra, belopóztam.
Ez az egy gyűlöletes volt az állandó vándorlásban: régi, büdös, koszos, elhagyott épületekben kell megszállni, ha nincs más, márpedig a kisvárosok nem a hoteleikről híresek. Arra is ezért marad a Hegyen, bár ezt rajtam kívül soha senkinek nem volt hajlandó beismerni… Még Lartennek sem…
Megvártam, míg besötétedett, és akkor elkezdtem róni az utcákat. Barátságos környék volt, mit ne mondjak. Lepukkant, ezeréves épületek, gazos udvarok, mocskos házak. Pedig az a negyede, ahol leszálltam a vonatról, igazán szép volt, de ez!
Nem sokára szembe találtam magam egy bandával, akik részegen támolyogtak. Szerettem volna az ilyeneket elkerülni, ezért hátat fordítottam nekik, és betértem egy mellékutcába, és így sikerült megszabadulnom tőlük.
Végül elsétált mellettem egy kicsit ideges fickó, olyan harmincöt körüli. Látszott rajta, hogy csak átsiet ezen a területen, és nem ott lakik. Feltűnés nélkül elkezdtem követni, de együttérzésből megvártam, míg kiérünk a „balhés” környékről.
Mikor ittam egy keveset a véréből, visszatértem a romos épületbe, és aludtam reggelig, amikor is a szokásos arcbekenés után azonnal a pályaudvarra indultam. Vettem magamnak jegyet vissza, a saját országomba.
Végre megérkeztem. Jó érzés volt újra érteni a táblák szövegét, az emberek beszédét, még akkor is, ha egyáltalán nem érdekeltek. Örültem, hogy „otthon” voltam, még akkor is, ha ez a kis boldogság csak pár percig tartott. Mivel már délután volt, mikor visszaértem, gyorsan kerestem egy hotelt, ahol lepakolhatok.
Mikor ezzel végeztem, sétálni indultam, egyszerűen nem bírtam egyhelyben maradni, ennek ellenére nem úgy sétáltam, mint egy ember. Korán sötétedett, ezért a tetőkön ugrálva jártam be a várost, csak ez elhagyatottabb részekben mentem az utcán, nem volt kedvem az emberekhez.
- Miért melózunk neki? – hallottam egy morgolódó hangot, bár ebben a negyedben nem lepett meg ez a kérdés, ahogy az erre adott válasz sem.
- Mert az életünk múlik ezen!
Hát igen, ez egy gyakori probléma a bűnözőknél…
- De ha teljesítjük, az sem egy életbiztosítás…! – suttogta a másik idegesen. – Még a végén kaja lesz belőlünk!
Ennél a mondatnál megdermedtem, majd gyorsan bekanyarodtam egy sikátorba, ahol felmásztam a tetőre, és visszamentem hallgatózni.
- Nézd, még azok a vérszívó… lila izék is félnek tőle, akkor nekünk sem kéne ellenszegülni…
’Vérszívó, lila izék? Vérszipolyok. Na ne… Ebben a világban mióta vannak vémberek? Nem lehet, ez nem létezhet itt!’
- Nem félek attól a fickótól! Ijesztő, de nagyon alacsony, egy mozdulattal leverem! – mondta a kétkedő, miközben megpróbált magabiztosnak hatni, de látszott rajta, hogy nagyon remeg, és nem a hidegtől… De ez az „alacsony” illető engem nagyon emlékeztetett valakire.
- Nézd, a köpenyes kiadott egy feladatot, nem olyan nehéz, csak segédkeznünk kell a lilabizéknek, és ennyi! – vettette ellen idegesen a másik, miközben próbálta leplezni, hogy igazából ő is fél, ezért akar szót fogadni.
A másik erre valami olyasmit morgott, hogy a „lilák primitívek és undorítóak”, amivel többnyire egyet értettem, nem minden vérszipoly figyel oda a higiéniára, ahogy a vámpírok sem, ez az egy közös van bennünk, bennük.
Nem sok újat tudtam meg ezen kívül, de azt igen, hogy az alacsony - Mr. Tiny – parancsára segíteniük kell a vérszipolyoknak, például ruhát szerezni. De nem a vérszipolyokra voltam kíváncsi, hanem arra a kalucsnis patkányra, hogy mit akar, de a két férfi beszélgetéséből ítélve csak a vérszipolyoknak tett egy kis szívességet, vagy éppenséggel törlesztett egy tartozást. De azért hallgatózás közben reménykedtem, hogy említenek valami fontos információt is, ám ez nem jött be.
A következő napokban és éjjelekben bejártam a rosszhírű környékeket, hallgatóztam a sikátorokban, és közben próbáltam elkerülni a vámpírokat és a vérszipolyokat, ám ez nem mindig sikerült, főleg vérszipolyok esetében. Sokan élnek hajléktalanokon, hogy ne keltsenek feltűnést. Ez gyakori taktika mindenhol, könyvekben, filmekben, valóságban…
Csak információmorzsákat csíptem el, ezek sem voltak valami hasznosak, és a legtöbbet ismertem is, sajnos. Tinyvel ugyan nem futottam össze, de volt, hogy találkoztam a munkájával.
Egy nagyon fontos dolgot azért megtudtam: ahhoz, hogy közlekedjen a világok között, egyaránt kell a porostasak és az óra is. Biztos voltam benne, hogy ennek egyszer majd hasznát veszem.
Viszont mikor a szállodában voltam, és az ágyban feküdtem elalvás előtt, mindig eszembe jutott az, ami miatt elindultam. Pontosabban, aki miatt…
Nem volt nap, óra, perc, másodperc, mikor nem gondoltam volna rá, mikor nem jutott volna eszembe az arca, a mosolya, az ölelése, a csókja… És ez az egész úgy fájt, kínzott, hogy már szinte égetett belülről. Darren… Darren… Darren…
Nem lett volna szabad beleszeretnem, mindig erre jutottam. És hogy erről is Tiny tehet. Ha akkor a saját cellámba küld vissza… Akkor sosem ölel át úgy, hogy minden porcikámmal a csókját kívánjam, és sosem csókol meg… És én nem szeretek bele… Olyan szép lett volna, ha Lartennel maradok.
Larten… Rá már egyáltalán nem bírtam úgy gondolni, mint egykori szerelmemre. Pedig tudtam, hogy régen mennyire szerettem, hogy nem akartam soha elengedni, hogy mikor először megcsókolt, azt kívántam, álljon meg az idő… De mindez csak szárazon, minden szerelmes érzelemtől mentesen maradt meg bennem, Larten már csak egy barát volt.
Igen, ennek az egésznek nem kellett volna így történnie, nem szabadott volna így történnie, hisz mi lett az eredmény?! Egy megbántott férfi, egy összetört lány, és a halott szerelme.
Gyönyörű. Nagyon szívderítő volt ebbe belegondolni, abba, hogy milyen szánalmas lehetek külső szemmel, és az is, hogy ez úgy igazából nem zavart. Az a bosszúvágy és düh, amit Tiny iránt éreztem, meggátolt abban, hogy csak egy percig is józanul észrevegyem, hogy ez az egész bosszú – hülyeség. Utólag persze rájöttem, de akkor helyesnek tűnt…
És ez éltetett. Legszívesebben ugyanis Darren után mentem volna, de Mr. Tiny puszta létezése annyira feldühített, hogy életben kellett maradnom.
’Ezt a játszmát most ketten játsszák…!’ – gondoltam mindig.
Mikor már egy hete nyomozgattam, végre elegendő dolgot tudtam meg, hogy legyen úticélom, és kivételesen nem egy könyvtár. A következő hely egy város volt, ahol Tiny a forrásom szerint a következő néhány napot tölti. Itt volt az alkalom, hogy egy világra koncentráljam a tartózkodási helyét.
Nem a saját utamon mentem, hanem azokat a vérszipolyokat követtem, akik Desmondhoz igyekeztek. Nem volt valami könnyű utánuk lopakodni, ugyanis rejtőzködnöm kellett, hogy ne vegyenek észre és kellően távol maradnom tőlük, hogy ne érezzék meg a vámpírillatomat, ugyanakkor nem téveszthettem őket szem elől, mert nagyon is fürgén haladtak.
Négy városon át követtem őket, ez egy éjjel volt az ő tempójukkal, mikor először megálltak pihenni. Ők egy régi templom alagsorába húzódtak be, én pedig a földszinten kerestem egy helyet, ahol fedve vagyok, de azért kilátok, és este, mikor tovább indultak, olyan csendben voltak, mint egy elefántcsorda, úgyhogy időben felébredtem, és követtem őket.
Pár napig tartott ez a kis üldözősdi, amikor is megérkeztünk az úticélhoz. Egy csöndes, hétköznapi városkában voltunk, de sejtette, hogy ez csak az emberi oldal. A vérszipolyok céltudatosan haladtak előre, én pedig utánuk, átmentünk az egész városon, egy folyón, át egy gazdag környéken, majd egy kertvárosi részbe, és csak ekkor tértek be egy házba. Itt már nehezebb volt utánuk mennem, mert szűk volt a tér, de vártam, és végül is le tudtam lopózni utánuk a pincébe addig, hogy halljam őket.
Fél órán át csak beszélgettek, mondjuk, nem nagyon figyeltem, mert eléggé érdekes témákat dolgoztak föl, amik engem nem nagyon fogtak meg. Ebben egyrészt közrejátszott az, hogy hozzájuk képest nagyon fiatal voltam, másrészt az is, hogy ők mind férfiak voltak. Hát…
Ám egyszer csak hirtelen megszűnt a röhögcsélés és csönd lett. Megérkezett Tiny, csak ő egy rövidebb úton. A beszélgetésük számomra lényegtelen volt, nem is érdekeltek a vérszipolyok ügyei, de hirtelen eszembe jutott valami. Tiny csak a por segítségével tud a világok között, nekem pedig az lenne a jó, ha a tartózkodási helye legalább egy világra koncentrálódna. Kész a terv. Megszerezni a tasakot!
Kicsit elhalkult Desmond és a vérszipolyok hangja, én pedig megijedtem, hogy észrevettek, ugyanis a rejtekhelyemről nem bírtam volna menekülni. De szerencsére nem erről volt szó, csak Tiny hagyott egy kis hatásszünetet, hogy ráhozza a frászt a vérszipolyokra. Én pedig készülődtem: felmértem a terepet, a legbiztonságosabb útvonalat Tinyig, és vissza a kijáratig, a valószínűségét annak, hogy elkapnak, mikor menekülök, és az esélyét, hogy sikerülne nyernem kardozás közben, bár csak néhánynál láttam kardot.
Őrültség volt, és nagyon kockázatos, mivel nyolc vérszipoly volt, de meg kellett próbálnom, ugyanis úgy vettem észre, hogy Desmond igyekszik csak olyan helyen összefutni velem, ahol többen vannak, így vagy túl sokat kockáztatok, vagy leleplezhetem a vámpírokat, ha támadok, de ekkor elég jók voltak az esélyeim. Ha jól számoltam, már felkelt a nap, rajtam volt védőkrém, a vérszipolyok pedig még csak nem is ismerték. Mire egyáltalán utánam indulhatnának, én akár másik országban is lehetnék, ha akarnék.
Lépnem kellett, ha nem akartam megvárni, míg mindenki hazamegy. Úgy néztem, hogy ha Des lép egyet jobbra, akkor csak előugrom, letépem az övéről, és egyenesen futhatok kifelé, nem kell problémáznom. Viszont ha a helyén marad, akkor biztos, hogy elkapnak támadás közben. De kockáztatnom kellett.
Vártam egy keveset, és szerencsém volt: Tiny magyarázás közben odébb táncikált, egész jó helyre. Így is nagy volt a kockázat, de nem akkora, mint az előbb.
Óvatosan előhúztam a kardomat, miközben ügyeltem, hogy ne adjon hangot, és ne csillanjon meg rajta a lámpák fénye. Kinéztem a tökéletes útvonalat, bemértem a távot, majd cselekedtem. Kiugrottam, egyenes a megdöbbent vérszipolyok közé, és elkezdtem az elképedt Desmond felé szaladni, aki meglepetésében elejtette az óráját. Levágtam a kardommal az övéről a tasakot, és fölszaladtam az emeletre, viszont ekkor mindenki magához tért, és a vérszipolyok elkezdtek utánam szaladni. Az egyik utolért, és megragadta a karomat, de a kard nem csak dísznek volt nálam, úgyhogy beleszúrtam vele a karjába. Felordított, és a karjához kapott, így eleresztette a karomat, én pedig futottam tovább.
Még egy emeletet kellett felfelé futnom, hogyha ki akartam jutni, a vérszipolyok pedig ott voltak szorosan mögöttem, bár sérült társuk kikerülése kicsit lassította őket. Szeltem a lépcsőfokokat, és igyekeztem nem elesni.
Szerencsére bevált, amiben nagyon bíztam, és odakint eközben feljött a nap, a fényre pedig üldözőim már nem jöhettek utánam, hacsak nem akartak meghalni.
Mikor elég messzire kerültem a várostól, megszálltam egy hotelben, hogy megvizsgáljam azt a port, amit a táska tartalmazott. Fönt, a szobában letelepedtem az asztalhoz, rátettem egy tálcát, előszedtem a tasakot, és a tartalmának egy részét a tálcára öntöttem. Még sosem láttam ilyen közelről, úgyhogy meglepett, mikor a távolról szürkén csillogó por átlátszó volt, és gyémántként ragyogott, ha fény esett rá. Döbbenten tekintettem le a szék lábánál lévő zacskó tartalmára, ami ugyanolyan szürke volt, mint az emlékeimben, majd vissza a tálcára. Fogtam egy kanalat, fölvettem egy keveset a tasakban lévőből, és a fényre tartottam. Úgy nézett ki, mint a tálcán lévő. Ekkor már nagyon kíváncsi voltam, hogy a tálcáról visszaraktam a zacsiba egy kanállal, és az szürke volt.
- Fényjáték volna?- morogtam halkan, majd felraktam a zacskót is az asztalra, hogy érje a fény, de a tartalma így is szürke maradt.
Ekkor valami az eszembe jutott, úgyhogy próbaként fogtam egy papírlapot, és egy keveset rácsúsztattam a tálcán lévő porból, majd felemeltem: most gyöngyházfényű volt.
’Tehát ezért ilyen furcsa a színed’ – gondoltam magamban, picit elmosolyodva. – ’Mindig a környezetedhez alkalmazkodsz! Vajon ez az erejéből adódik, vagy az ereje adódik ebből?’
Mikor ezt felfedeztem, visszapakoltam az összes port a tasakba, és azt elzártam egy fiókba, a kulcsot pedig zsebre vágtam.
Ledőltem az ágyra, és gondolkoztam. Tudtam, hogy ez után Desmond nagyon pipa lehet rám, és hogy ezzel tényleg rájött, hogy én az ellenségének tekintem magam. Ezzel csak az volt a gond, hogy én viszont nem tudtam, hogy ő is ezt gondolja-e, vagy hogy mit szándékozik tenni. Des ugyanis ijesztő is tudott lenni, ha akart, és bár én soha nem féltem tőle, be kellett látnom, hogy vigyáznom kell. Az órája még nála van, és azzal ki tudja, mit nem bír megcsinálni. Ha Nawberry szavaira gondolok, az óra nagyobb fegyver bárminél.
Felálltam, és elmentem zuhanyozni. Miközben engedtem a hátamra a vizet, eszembe jutott, mennyivel kellemesebb volt a Hegyen a fürdés, ahol bár hideg volt a víz, és nem volt szappan vagy tusfürdő, mégis jobb volt. Eszembe jutott a kellemes érzés, mikor belecsobbantam a folyóba, és a hideg hullámok selymesen örvénylettek körülöttem.
Hiányzott a Hegy, de nem bírtam volna visszamenni, és már nem is tehettem meg ezt. Azzal, hogy elloptam Tiny tasakját, szó szerint kihívtam magam ellen a Sorsot.
|
