Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/244860
|
2007-07-04
Várakozás
Sokszor olyan nehéz a várakozás.
Mert ez alatt a gondolatok nem pihennek. Ha egy szituáció elég komplex, akkor annyi szempont, összefüggés, apró kis elem keveredik egybe, hogy átláthatatlan gombolyagként áll előtted az egész.
És vívódsz: hogyan értelmezd eme furcsa tekervényt...?
A lelkiállapotodtól függ, hogyan kezdesz a szálak kisimításához.
Mert ugye létezik az optimista látószög, és általában ez jelenik meg először. Ilyenkor még bízol. Azt gondolod: "biztosan ez, meg az van a háttérben, és ezért késik a felelet". Lelked belecsimpaszkodik e hitbe, és ez erőt ad. Ám az idő telik, és még mindig semmi. Magadban ekkor a változás hajszálrepedései szaladnak szét, mert értelmed megszokja azt a gondolatot, hogy "biztosan ez, meg az van...". Megszokja, és már nem ad erőt, nem nyújt vigaszt. Zavarba jössz, és vívódni kezdesz. Felmerül benned, hátha tévedsz, és több van a késedelem mögött, mint gondolod, talán valami szándék, vagy jelzés. Elgyöngülsz és elbizonytalanodsz; hirtelen minden összefüggés színe-veszett lesz. Ugyanazok a jelenségek, melyek az előbb még derűlátó színben pompáztak, most tompa-szürke fénytelen hártya mögé bújnak. A lét stabil sugárútján kihunynak a jelzőfények. Várakozol és tapogatózol. A zavar kiveszi lelkierőd legjavát és hangulatod borúba csap át. Újraszövöd az összefüggéseket és új következtetésre jutsz. Majd másképp szövöd újra, és megint másra. Egészen megterhel már ez a bizonytalanság. Tovább vársz, de semmi. Az önvád is gyötörni kezd és így szólsz magadhoz: "Miért nem tudsz egy kicsit türelmesebb lenni?", de a felelet gyorsan jön: "Mert a bizonytalanság felégeti belső erőimet, de nem csak ezért. Cselekvésem további kimenetele éppen attól függene, amit nem értek. Ha érteném, így, vagy úgy tennék, de éppen az a bajom, hogy nem értem, s így nem teszek semmit, hanem csak állok, mint szamár a hegyen". Ahogy ezeket végiggondolod, egyetemessé szélesül a probléma. Minden várakozás talányát, félelmét és kínját magadba szívod. Már rég nem a várakozás személye, vagy tárgya aggaszt csupán. Az fáj, hogy ócska kis bohóc vagy, kit a sors űz-hajt... Fáj, hogy cselekedni szeretnél, ám lényed és tettre vágyásod üres térbe zökkent. Most a lét egy másik személyétől függsz, akiben tárgyiasult a sors gúnya.
Vajon milyen sorsot szán majd néked? Vajon mit felel, s felel-e egyáltalán? Már szenvedsz, igazán szenvedsz. Újabb gondolatokhoz menekülsz, de másokhoz, mint az előbb, mert látod helyzeted nyomorúságát, hiszen a szemed már felnyílt. "Jó neked a szenvedés, mert érlel és nemesít" – ez jut eszedbe. "Így tisztul jellemed, az ezer sebből vérző, gyönge, ego-forgácsoktól összekarcolt lényed. Tudom, vágyod a belső békét, de csak önmagad harcaiban tisztulhatsz meg." – gondolod. Felismered e szavak igazságát, de új támadást intéz az ész: "Ha így van, akkor meghalok. Nem most, de hamarosan. Mert minden belső háború gyilkos tőrszúrás, melytől sorvad és kopik az idegrendszer, nő a daganat, feszül az ér, gyöngül a szív, és csak idő kérdése, hogy bevégezzem." Ekkor valódi vigaszt kapsz: "Mindenki meghal egyszer, ez közös. De nem mindenki él igazán, nem mindenki él Emberül". Új erőt ad e gondolat, és megteremti benned a pillanatnyi ataraxiát. Ha elég ügyes vagy, és vigyázol rá, akkor hosszú ideig maradsz ebben az állapotban, és nem vársz, nem kérsz és nem remélsz semmit, helyette inkább adsz, alkotsz, és megtanulsz Emberhez méltón élni és halni...
|
