Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/244860
|
2007-10-14
Angyali üdvözletek
AZ ANGYALOM OLYAN,
mint egy hatalmas tölgyfa:
erős és rendíthetetlen,
hű és megbízható.
Az angyalom olyan,
akár a viharos szél:
merész és bátor,
rettenthetetlen és szabad.
A tölgyfa:
Állt a mezőn egy vastagtörzsű, büszke, magányos tölgyfa. Sok nyarat megért már, dúslombú koronája hatalmas árnyékot adott, akik arra jártak, megfáradt vándorok, mind örömmel pihentek meg alatta, mielőtt tovább indultak volna. Az árnyékhoz még egy kis halk susogást is adott, csak ennyi telt tőle. Nem tudta senki, hogy került oda, és mitől nőtt oly nagyra, hisz körülötte csak csenevész gazok teremtek, de ezzel senki nem foglalkozott. Hozzátartozott a tájhoz, a madarak szívesen fészkeltek rajta, mert sűrű ágai a legvadabb szélviharnak is ellenálltak, és elrejtették őket az égető nap sugarai elől...
Egyik nap hirtelen elsötétült az ég, szinte a semmiből gomolygó, fekete felhők kerekedtek, aztán egy szörnyű csattanással egy hatalmas villám csapott a fába, kettéhasítva a törzsét, egészen a gyökeréig. Messziről is látszott, ahogy lángrakapott, majd a vihar két marokra fogta, és egy hirtelen mozdulattal kifordította a földből. Reggelre már csak egy pár elszenesedett tuskó hevert a felperzselt gyomok között, széttört gyökerei kuszán meredeztek az ég felé. Ennyi maradt a tölgyfából...
Évekig hevert ott, mozdulatlanul. Kérge lemállott, fája szétkorhadt, apró darabkáit a szél lassan elhordta. A madarak még a tájékát is elkerülték...
Egyszer egy fiatal pár sétált át a mezőn. Szomorúan megálltak az elenyészett fa maradványainál, rugdosták az üszkös ágakat, mikor egyikük valamit észrevett. Lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegye, mert alig volt látható. De OTT volt! Egy kődarab árnyékából, szinte csak jelezve a világnak, hogy "itt vagyok", egy aprócska, halványzöld friss hajtás bújt elő. Vékony szára még alig bírta megtartani a leveleit, de már vidáman szaladgáltak rajta a katicák, buzgón tisztogatva őket a levéltetvektől, néha egy-egy darázs is megpihent rajtuk, és apró árnyékukban már néhány bogár is ott hűsölt. A lány óvatosan félregörgette a követ, a kis növény felegyenesedett, és leveleit dacosan a Nap felé fordította...
A fáradt Nap lassan aludni tér.
Fejét felhőpárnára fekteti,
Fülébe altatót dúdol a szél
s a Hold esti mesét suttog neki.
Hunyd hát le te is két álmos szemed!
Vállam legyen altató vánkosod,
hallgasd csak amit dúdolok neked!
Meglátod: a legszebbet álmodod....
|
