Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/244860
|
2007-11-02
Angyali üdvözletek
MINT AZ ÉLET
kanyargós útjait járjuk,
angyalok világítanak nekünk,
hogy könnyítsenek
terhünkön.
Birtalan Ferenc
Halottak Napja, Élők Napja
Gyújtanak-e gyertyát értünk az ÖRÖKLÉTŰEK?
Van-e ÉLŐK NAPJA?
Átutaznak-e a SEMMI VIZÉN letekinteni ránk?
Mi elmegyünk.
Mi megyünk, míg lábunkból kifogy a lépés,
míg van út NINCSEINK felé.
Elmegyünk, áldjuk az őszi
napfényt, ha eső, ha köd, mert áldhatunk.
Fenyőág, krizantém, fagyöngy. És a mécsesek...
Reszketnek a léleknyi fények. Reszketünk.
Jönnek-e hozzánk így, szeretettel, lesz-e ki jöjjön,
lesz-e hová?
Hát óvjuk, tesszük szélvédett helyekre, lángjon, segítse
haza, segítse az éppen-élőt, mert minden mi van,
milliomodszor is újravirágzik innen, hol már nincs joga
a szónak, s csillagokra szóródnak a miértek.
Ezek a tisztaság percei.
Ma, itt, HALOTTAK NAPJA VAN.
Látjátok feleim... s voltunk bár Istentől bármi távol,
itt reszketünk mind, miként a sok kis mécs világol,
...por és hamu...
Ne sírj hát
Sírtál minden éjjel,
Könnyeid tengerével
Visszahozni nem tudod már, ki messze jár...
Próbáld gondolatban,
Lassan láthatatlan leszel,
És követed az ég felé, hív egy új világ
Távolból, hozzád szól,
Amíg a Földön élsz, oda tartozol!
Várj még, s ha jó leszel,
Hidd el, Te is oda érkezel!
Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azért, ki útra kel a fénnyel,
Ne félj, a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...
Újból átölelnéd,
Lennél aki megvédenéd,
Mindentől, mindenkitől...
Némán elkísérnéd, felhőkön át,
De az ég kapuját nem lépheted át...
Engedd el, mennie kell,
Hiszen ő a Földnél jobbat érdemel!
Így jó, nem éred el,
De átölel majd, ha jó leszel!
Ne sírj hát, hiszen hálát ad az ég,
Azért, ki útra kel a fénnyel,
Ne félj, a lelke él,
Csak elbújt egy felhő mögé...
Hidd el, nincs vége még, ha meghalunk,
Egy új világba indulunk...
A Földről elszökünk, de az ég kapuját,
Csak lelkünk lépi át...
Gyertyát gyujtok: Édesapám emlékére
Bársonypuhán átölel az este.
Sírkertekben ezernyi gyertya ég,
lángujjaival az égre festve
kedves halottak kósza emlékét.
Parányi lángjuk tánca elvakít,
árnyékot írnak titkokat közénk,
s édes-bús emlékhálót felszakít
a bánatpók, majd újat fon körénk...
Dús virágillat tölti be tüdőm
az emlékezés szent imái...
borús álmainkat messze űzőn
tündökölnek színpompás szirmai.
Egy-egy gyertyát gyujtok mindenkiért
akiket a sors már távolra vitt,
de apám sírhantján leteszem még
nézd, kedvenc hófehér virágait.
Titkon szívemre béke száll
amint sírjánál lehajtom fejem,
Nem ragadta el végleg a halál,
hisz bennem él, míg rá emlékezem.
|
