Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/26829
|
2018-07-27
A gyász 2. fázisa
Teltek a napok, mintha mi sem történt volna.
Hétköznapi gondolatok töltötték ki az ürességet, olykor furcsák, helyzethez képest ellentmondásosak. Izgatottság, vágyakozás... Mintha nem tudnék többet sírni. Valami baj van velem? Miért vagyok megkönnyebbült?
Aztán egyszer csak utazom a buszon hazafelé, már nem a saját otthonomba, és elkapott a felismerés. A pillanat, mely az eddig elutasított valóságot szembesíti velem. Mely egyszer csak kopogtat a szekrény legmélyéről, hogy, hé, figyelj, valamit elfelejtettél... Olyan rég beszéltem vele... Fel akarom hívni, hallani akarom a hangját. Látni akarom a mosolyát. De nem tudom. Nem tudom többé. Mert... Nincs többé. Nincs. Soha. Örökké. Az emlékek feltörnek a mélyről. Eddig hiába jutottak eszembe, nem éreztem semmit. De most valamiért már fájdalom, kétségbeesés és bűntudat kíséri őket. Miért történt ez? Miért nem voltam vele többet, miért nem adtam neki többet? Miért néztem el mellette, mikor ő a szomorúságát akarta megosztani? Jobb életet érdemelt volna... Úgy érzem, nem tettem meg mindent, sőt, még sokszor rosszat is tettem. Ő várta, hogy majd megváltozom, hogy majd többet leszünk együtt. Nem tudtunk elmenni utoljára, ahova szeretett volna. Nem tudtam megkönnyíteni a szenvedését. Inkább elmenekültem, csak hogy ne lássam, hogy szenved. Úgy tettem, mint aki közömbös, mint akinek nincsenek érzései iránta. Pedig nagyon is voltak... De tétlen voltam. Végignéztem, ahogy a betegség eluralkodik rajta, ahogy évről évre leépül. Lattam, ahogy napról napra tűnik el az étvágya, S bár még küzd, értünk, magáért... A teste feladta a harcot. Mindvégig tudtam, hogy ez lesz. Csak azt nem, hogy melyik nap lesz az utolsó... Egyik nap még vígan sétált a parkban, másik nap az ágyról felkelés közben zuhant le a földre, mint aki utolsó erejével próbál felállni, de már esetlen, kiszolgáltatott, mint egy beteg kismadár, aki annyira gyenge, hogy eldől, mert már nem bírja tartani magát. Még az utolsó szakaszaiban is próbált méltóságteljes maradni, amíg bírta a lába, főzött, mosogatott, festett. Annyira élni akart... Nem tudtam elmondani neki, mennyit jelentett nekem. Nem tudtam vele éreztetni. Szánalmas vagyok. Magányos volt, mert nem voltam ott vele annyit, amennyit kellett volna. Nem foglalkoztam vele annyit, amennyit érdemelt volna. Nem töröltem le a fájó könnyeit, amikor szüksége lett volna rá. Csak álltam és néztem rá üres tekintettel. Nem mutattam neki, mennyire fáj, hogy ez történik vele. Azt gondolta, hogy engem nem érdekel. Annyira sajnálom. És annyira fáj.
Az utolsó hajnalon, mikor otthon aludt, nagy koppanásra ébredtem, heves szívveréssel siettem le hozzá a lépcsőn. Ott feküdt a földön, gyorsan felsegítettük. Bámult maga elé, és nyöszörgött. A karja tiszta seb volt, még a bőr is felszakadt rajta. Bekötöztem. Tettem a dolgom, mint egy robot. Nyugtatgattam, hogy nincs semmi baj. Aznap hajnalban már nem aludtam, nem akartam magára hagyni. A wcre is nagyon nehezen jutottunk már el. Hirtelen rájött egy nagyon erős hasgörcs. Már hónapok óta fennállt nála ez, de most nem akart elmúlni. Olyan mértékű fájdalom lett rajta úrrá, mely az arcára is kiült. Senkinek nem kívánom, hogy lássa így az édesanyját. Nem tudtam rajta segíteni. Nem tudtam enyhíteni a fájdalmát. És akkor megkért, hogy hívjam ki a mentőket. Ekkor már éreztem, hogy valószínűleg nem fog többet hazajönni. Megjöttek, adtak neki fájdalomcsillapítót, de alig használt. Mikor tolták ki a folyosón, láttam az elváltozott, beesett arcát. Attól kezdve már alig tudott beszélni, bár még értelmes maradt. Estére bekerült az intenzívre. Mi végig csak néztük tétlenül az egészet. Le lellett vennünk a gyűrűit. Ez számomra olyan, mint amikor a zsidókat megfosztották az értékektől a munkatáborban. Amikor már csak egy darab hús vagy, akinek már nincs szüksége értékekre, mert úgyis mész a süllyesztőbe. El kellett mennünk. Másnap bementünk, a doktornő közölte, hogy napjai vannak hátra. Alig tudtam leplezni az érzéseim előtte, csak fogtam a kezét, szorítottam. Ő csak egy szál cigit akart elszívni. Nem írt búcsúlevelet, ezt mondta. S hogy már nem tud beszélni. Értesítettük a rokonokat, hogy másnap együtt meglátogatjuk. De... Másnap reggel érkezett a hír. Hogy meghalt.
...
Meghalt. Elment. Mondogattam magamban. Az nem lehet. Tudtam, hogy megtörtént, de nem bírtam felfogni. Számítottam rá, mégis olyan váratlanul ért. Meghalt az anyukám. Hiába ismételgettem, nem éreztem semmit. Mintha csak annyit mondtam volna, hogy esik az eső. De akkor, aznap, minden megváltozott. Akkor hirtelen olyan üresség érzés fogott el, mintha egy másik univerzumba kerültem volna, ahonnan valami hiányzik, és én csak egy külső megfigyelője lennék az egésznek. Hirtelen mindenre elkezdtem odafigyelni. A természetre, a különböző hangokra, pillanatokra. Mintha próbálnám betölteni azt a végeláthatatlan űrt, ami keletkezett bennem. Elveszettnek éreztem magam. Voltak terveim a jövőre nézve, de mégsem tudtam, mihez kezdjek. Az életem darabokra hullott. Aztán szépen lassan... teltek a napok, mintha mi sem történt volna.
Hétköznapi gondolatok töltötték ki az ürességet, olykor furcsák, helyzethez képest ellentmondásosak. Izgatottság, vágyakozás... Mintha nem tudnék többet sírni. Valami baj van velem? Miért vagyok megkönnyebbült?
Aztán egyszer csak utazom a buszon hazafelé, már nem a saját otthonomba, és elkapott a felismerés. A pillanat, mely az eddig elutasított valóságot szembesíti velem. Mely egyszer csak kopogtat a szekrény legmélyéről, hogy, hé, figyelj, valamit elfelejtettél...
|
