Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/26829
|
2023-08-17
Egy ház élete - halál és újjászületés
Kinyitottuk az ablakot. Autók zaja töltötte be a csendet, arrajáró emberek beszélgetéseinek halk foszlányai szűrődtek be. Édesanyám a konyhában tevékenykedett, a hangszóróból Quimby és hasonló magyar együttesek szóltak, amik talán egy szemernyi jókedvet hoztak az a hétköznapi fásultságba. Nevelőapám kártyajátékkal foglalta le magát, én pedig szokásomhoz híven bezárkóztam a szobámba, hogy figyelmen kívül hagyhassam a lenti feszültséget, ami állandó mérgező ködként szállingózott a levegőben, akárcsak a cigarettafüst. Ez tűnt a legbiztonságosabb megoldásnak - kizárni magam, messzire kerülni mindattól, ami ott zajlik.
"Mi volt a suliban?" - hangzott az ismerős kérdés anyámtól, de a "Semmi"-n kívül nem sokszor kapott bővebb választ. "Már megint elmész? Figyeld meg, bánni fogod, ha egyszer nem leszek...". Tudtam jól, hogy nem sok van már neki hátra, de nem voltam képes többet tenni. Láttam, ahogy a konyhában zsinórban a második doboz cigarettáját szívja magába roskadva, miközben nevelőapám elment a boltba, hogy hozzon még sört. Számítottam rá, hogy megint buli lesz ma este, ami már rendszeressé vált kis családunk életében. Ilyenkor mindig becsukták a konyha ajtaját, hogy ne halljam az egymás fejéhez vágott szebbnél szebb jókívánságokat. Persze nem úsztam meg én se mindig, megesett, hogy én voltam a vita tárgya, anyám pedig a két tűz közötti fal. Valójában féltettem őt, nehogy bántódása essen, mert hát tudjuk, mire képes az alkohol. Az is bántott, hogy nem tudtam rajta segíteni. De hiába gyötört a bűntudat, a vele való viselkedésem olyan üres volt, és hűvös, mint általában a megfagyott levegő, mikor veszekedés közben rájuk nyitottam.
Hosszú évek teltek el, volt jobb, volt rosszabb is. Anyám egyre betegebb lett. Akkoriban sokat sírtam miatta, a gondolattól, hogy többé nem lesz; a bűntudattól, hogy bár szüksége lenne valakire, mégis magára hagytam. Egyszerre akartam ott lenni vele, fogni a kezét, és elmenekülni a fájdalom és harag elől.
Az utolsó napján, a kórházi ágyban is az volt az utolsó kérdése, hogy kaphat-e egy cigarettát.
Ezt követően elköltöztem, amilyen gyorsan csak lehetett. Hátam mögött hagytam a lakást, ami akkor csak fájdalmat és szenvedést jelentett, és magára hagytam nevelőapám.
Ő teljesen magába temetkezett. Évekig a céltalanságban tengődött, miközben egyre többet ivott. Azt folytatta, ami tönkretette az előző családját, és a miénket is. Mégis sajnáltam - egy megtört, magányos embert láttam, aki elvesztette utolsó reményét. Felragasztotta anyám képét a falra. Semmit sem dobott ki, mindent a helyén hagyott. Régi történeteket mesélt fiatalkorából. Én maradtam az egyetlen, aki néha ellátogatott hozzá, mert a gyermekei már rég elpártoltak tőle. Nem tudtam rajta segíteni. Az útja lefelé vezetett, a magány kísérte, míg végül feladta.
A lakás hónapokig üresen állt. Néha ellátogattam, hogy a kötelező dolgokat elintézzem. Anyámék néztek rám a képekről, a hamutálban ott hevertek a rég elnyomott cigicsikkek, a fal bebarnult az évek óta rárakódott füsttől. A kosz mindent belepett, a bútorokon foltok sötétlettek, az edények még mindig mosatlanul álltak a mosogatóban. A vízforraló a tűzhelyen porosodott, egy kevés vízzel az alján, az asztalon pedig egy üres bögre beleszáradt kávémaradványokkal reménytelenül várta, hogy elmossák.
Olyan volt, mintha megállt volna az idő. Akárhányszor beléptem azon az ajtón, mindig ugyanez fogadott. A múltam egy darabja, ami minden apró részletét megőrizte, a tárgyak, amik évek óta hordozták magukban az emlékeket, a képek, amiken a múlt alakjai tovább élnek, mintha minden csak arra várna, hogy újra feléledjen. De nem maradt más, csak a hiány, azoknak a személynek az emlékei, akik ennek egyszer részesei voltak. Köztük én is, mert bennem is meghalt ott valami. Az életem azon része, ami már csak bennem él, amivel már nem osztozom senkivel, ami már csak képzelet.
Kellemetlen, bár kevésbé váratlan vendégek túrták fel a lakást, amíg hosszú ideig távol voltam. Értéket kerestek, de kereshették, már rég nem maradt számukra hasznos dolog. A földön hevert százféle tárgy, kiürített dobozok, ruhák egymás hegyén-hátán, borítójától megfosztott könyv, leszakított vezetékek, kiöntött lisztes zacskó... a fotók szanaszét, különös bántódás nélkül. Nem éreztem haragot, vagy gyűlöletet. Egy dolog miatt viszont hálás voltam - a számomra eszmei értékkel rendelkező holmik sértetlenek maradtak. Más talán úgy érezné, hogy meggyalázták szerettei emlékeit, de nekem ez a puszta idő múlását jelképezte. Az otthon, ami oly sokáig a gyerekkoromat szimbolizálta, az enyészeté lett. Mint amikor a koporsóban a férgek megtalálják a holttestet, amire már nem vár semmi, csak a megsemmisülés. Ez várt az ottani cuccokra is: amik éveken át tették szolgálatukat, akár használati tárgyként, akár díszként, már nem kellettek senkinek többé. Eljött az idő megválni tőlük, ezzel is továbbszakítva a múlthoz fűződő láthatatlan szálakat.
Egymásra pakolt zsákok halmaza várta, hogy elszállítsák valahova messze, s ki tudja mi lesz a benne lévő holmikkal, hová kerülnek, valaki megnézi-e őket valaha. Bár másnak ezek csak olcsó kacatok, de nekem a fél életem.
A kiüresedett szobákban ott maradt szekrényeket, bútorokat lemostuk, a dohányfüst szinte feketére színezte a lefolyó vízet - talán ilyenek a halál könnycsepjei is. A méreg, amely bevonta a falakat, megfertőzte a levegőt, beivódott a tárgyakba. Ez a kapocs, ami összekötött minket az otthonnal, egymással, az életet a halállal.
Minden szennyeződés eltűnik, mintha nyoma sem lett volna. Van, amit nem lehet eltüntetni, mely talán soha nem felejtődik el.
|
