Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/72623
|
2006-04-24
Ma reggel nem a saját ágyamban ébredtem. Nem kell rosszra gondolni, csak 24 óráztam a mentőknél vasárnap. Nem vittek "kirándulni" egyszer sem az éjszaka, nem volt ránk senkinek se szüksége. Hat óra harminckor felpattan a szemem, felébredek. Mintha a komputer-korszak teremtménye lennék, és belém lenne építve egy óra-chip, mindig érzem, mennyi az idő, és hogy mikor kell felébrednem.
Reggeli kávé, sajtos zsemle. Kincstári koszt. A színesítő magyar szalámi, ami általában az én hozzájárulásom, sajnos tegnap délután elfogyott. Az engem váltó kolléga nem érkezik meg pontosan, vagy 100 kilométert kell levezetnie, Reméljük nem történt vele semmi. Ma a kórházban ügyelek, nem tudom átvenni a műszakát. Végül elindulok, zsebemben a mentős riasztó, szerencsére az utcai ajtónál már szembe jön váltótársam.
A kórház vagy 200 méterre áll. Tegnap 125-ös kismotoromat választottam, hogy lejussak a mentőkhöz. Általában biciklivel járok, de a napos ügyelet táskája kormányra akasztva túl nagy. Persze nem a fogkefe és a váltó zokni teszi nehézzé, hanem az olvasnivaló újságok.
Ma az osztályvezetőm szabadságra ment, nekem kell játszanom a főnököt. Nem a kedvenc szerepem. Reggeli megbeszélés, a főnök még kettőt operált az éjszaka, egyébként is mindenki gyógyul a régi betegek közül. Ma két kis műtét került kiírásra, műanyag kamrácskát építünk be a beteg bőre alá, akinek már semmilyen más vénája nincs, infúziókat adni. Az egyik a gazdasági igazgató édesanyja, őt nekem kell operálnom. A másodikat csinálhatná más. De ki? A délszláv szőkeség, osztályon egész jól működik. A közel 70 éves argentin-olasz sebész? Vagy a harmincas szakorvosjelölt? A műtősnők kérő szemének engedelmeskedve magamat választom operatőrként. A műtét helyi érzéstelenítésben történik, és az idős hölgy már a pénteki rövid viziten is elkezdett "énekelni", eléggé zavart benyomást keltett, mi lesz itt az első tűszúrás után? Jobban tudom vezetni a beteget a műtét kis kellemetlenségén át, mint az előbb említettek.
Ambuláns betegek, osztályos kis döntések, olajozottan müködik a gépezet. Déli vizit, röntgenmegbeszélés.
Hazafelé repít a kis motor. Az ebéd ponty-halászlé, Karla műve még Badacsonyból, zseniális.
Gyönyörű az idő, biciklire szállok. Gina nagyon figyeli az előkészületeket, és amikor a bicikliző cipőmet húzom, tudja már a jó hírt: irány az erdő. Fegyelmezetten fut mellettem, fel a kis kápolnáig az aszfaltos úton, és örömmel konstatálja, hogy ma tovább is megy a túra. Az erdei úton még a hóolvadás és a tegnapi zivatar nyomai, a tócsákat kikerülöm, ellentétben Ginával. Láttatok már vízszintes bob-tailt? Tudjátok, az a Jamie csodalámpás kutya, eleje fehér, hátul szürke. Nos, ugyanez vízszintesen: felül az aranyszínű kutyaszőr, lent a pocsolyák sara.
Ideje kis pihenőt venni, meg lehűlni, gondolja Gina, és belefut az út mellett robogó patakba. Ezzel a bob-tail kinézete is megszűnik.
Beérünk a szomszédos faluba, éppen temetés folyik. Hátul elóvatoskodom a biciklit tólva, a kutyát szigorú "Lábhoz" utasítással megfékezve. Egyébként odafutna az emberekhez, zavarná az ájtatosságot.
Amikor kijöttünk Ausztriába, meglepett, hogy az utcán idegenek is köszöntöttek. Ez ilyen kis helyen (6000 lakos) így szokás. Most már kevesebb az idegen, szinte mindenkit láttam már a kórházban. Aki úgy üdvözöl, "grüss Gott, Herr Doktor", az felismert, aki "Herr Oberarzt"-ot mond, azt is tudja, melyik osztályon dolgozom. Minden arc ismerős, de más civilben látni valakit, és más a kórházban. A személyekhez csak ritkán tudok betegséget- kezelést- műtétet asszociálni, Valahogy olyan az orvosi emlékezet, mint a gyóntatószék rácsa: az arc és a megbocsátott bűn, az utcán látott ember és a betegség elválnak egymástól.
Hazaérve Gina kap vizet, csemegekarikát. Irány a szemetelés.
No ez meg mi? Nem jár arra szemeteskocsi? Nos, havonta 40 liter szemetünk lehet, a többit, szétválogatva (papír, fém, joghurtos doboz, tejes doboz, karton, fehér üveg, színes üveg és még vagy 10 kategória) hetente háromszor el lehet vinni a "recikláló" intézménybe. Amikor kijöttünk, először nem értettem ezen intézményt látogató sorstársaim boldog arckifejezését a válogatott szemét leadása közben. Ma már az zavar, hogy Magyarországon minden egy zsákba kerül, majd az egyre magasodó szeméttelepre.
Délutáni könnyű vizit, szerencsére mindenki jól van az osztályon. Még a napilapot is kiolvasom. Bent alvó ügyeletes ma az előbb említett szőkeség, ha baja van, engem riaszt.
Már több éve játszunk hétfő esténként tenisz párost. Mai partnerom,a nyugdíjas bankos, alig áll a lábán, négy napja még tüdőgyulladása volt. Az eredmény már nem kétséges, vesztünk, de legalább egy jót izzadtunk.
Ma lett volna járási orvosi továbbképzés, a téma is jó, cukorbetegség megelőzése, bár sejtem, mit fog mondani az előadó. No, ez nem fért bele a mai napba, miért kell pont hétfőre tenni az okulást? Engem senki se kérdezett...
Este tíz körül már otthon is vagyok, benézek a póstámba, a teveklubos fórumba, élvezem a Lermontov-verset- de valahogy nincs mondanivalóm ma. Jó lenne egy kicsit még tekerni a szobabiciklin, ma még alig izzadtam, no, tán holnap összejön.
Nem, holnap nem, este megint mentőzni megyek, leváltom a ma reggel kissé késő kollégát.
|
