Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/72623
|
Sz.M. gyűjtése: Igaz mesék
Sz. Márton már évtizede dolgozott a Szabolcs utcai klinikán, amikor én oda érkeztem. A debreceni egyetemről érkezett Pestre. A magával hozott ízes tiszántúli beszéde, vidám szeme, férfias bája kevés ellenkező neműt hagyott (volna) érintetlenül. Én már egy nyugodtabb fázisában ismerhettem meg. Szívesen mesélt, az ő gyűjtéséből mutatnék néhány gyémántot.
A debreceni egyetem orvosi klinikái is a pavilon elv alapján, különálló épületekben üzemeltek. A sebész professzor elvállalta egy hasnyálmirigy-gyulladásos beteg kezelését, de a geográfiai távolság és a rendelkezésre álló idő szűkössége miatt a mindennapi felügyeletet átruházta egy idősebb tanársegédre. Még ellátta jó tanácsokkal a kollégát: „Adj neki, fiam, ezt is, meg azt is, no, tudod már, amit mindig szoktunk…” Öt nap múlva újra összefutottak az udvaron. „No, hogy van a betegünk?”- kérdezte a professzor. „Már jobban, csak ebből egy kicsit többet kellett adni neki, abból meg egy kicsit kevesebbet, professzor úr.”
A kandidátusi fokozat, minden egyetemi előbbreküszködés és lehetséges későbbi osztályvezetőség kulcsa, a nagy Szovjetúnió példájára létrehozott tudományos lépcső, általában az egyetemi korifeusok által kellemesen „levajazva”, minden különösebb kockázat nélkül elérhetővé vált az oda engedettek részére. És mégis… a debreceni tanársegéd a Budapesten tartott nagy vizsgán elhasalt. Sikeres védés után szokásos egy kis „mulatságot” rendezni, de így? A baráti-családi-klinikai csapat beszállt a pesti állomáson a vasúti kupéba, a sikertelen kandidáns zakózsebéhez nyúlt, előhúzott egy csomag sós ropit és egy kis üveg ásványvizet, majd így szólt:
-No, akkor ünnepeljünk!
Még egyet?
A mikrobiológus docens valamilyen baleset kapcsán elvesztette a bal hüvelykujját. Munkájában nem igazán zavarta ez az állapot, de a kollégák tanácsát követve végül mégis felkereste az ortopéd sebész professzort. A megfigyelők nagy megrőkönyödésére, tíz perc után, futólépésben elhagyta az ortopédiai pavilont.
-No, mi történt?
-Jajj, tudjátok, először elkezdte mesélni, hogy hány levágott lábszárat varrt már vissza, meg hogy képzett már alkarról fülkagylót, meg mellkasbőrből orrot, és nagyon elkezdte nézni a bal nagylábujjamat…
Még egy utolsót!
Az egyetemi sportdélutánon beetették a pingpongbolond negyedévest, lenne valaki, akit biztos le tud győzni. Csak épp azt hallgatták el, hogy az ellenfél a megyei első osztályban asztaliteniszezik. Létre is jött a meccs, húszan állták körül az asztalt, izzadt is szegény amatőrünk. Csavart, nyesett, szabálytalanul szervált… semmi esély, a profi mindent visszaadott. Tizenkilenc-null, kellett mondania az eredményt. Ebben a pillanatban magas labda érkezett a tenyeres oldalra, amatőrünk nekiveselkedett, és oldalcsuszával le is csapta a labdát. Pont! Tizenkilenc-egy! Azonnal kommentálta is az eseményt:
-Aztán erre máskor jól vigyázz!
|
