Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/72623
|
Rántotthúsleves
Negyedórával tizenegy előtt, a nagyvizit előtt lesétálunk a radiológiára, röntgenmegbeszélésre. Nem, ma nem volt sok vizsgálatunk, de fogtam nektek egy appendixet, üdvözöl a radiológus. Nem vakbél, az csak mellette van, a féregnyúlvány kerülhet gyulladásba. Tizenkét éves srác, a körorvos küldte, köhögés meg láz miatt, ha már a mellkasröntgent lövi a röntgenes, nézzen már rá a hasára is ultrahanggal, mert ott is fáj. Büszkén mutatja a kolléga a képernyőn, itt az appendix. Hét-nyolc milliméter, kérdezem, nem, van az tíz is, replikázik a radiológus.
Ugye, ez is úgy van, mint a horgászásnál. Állsz a patakparton, harapás van, kihúzod: ha a pisztráng kisebb mint 18 centi, vissza illene dobni. De hát ki hord magánál collstokot: a mérő arasz egyre zsugorodik. Az appendix négy milliméterrel ártatlan, hatnál gondolkozz, nyolc már szinte biztos gyulladt. Tíz milliméter? Huszonkét centis pisztráng!
Akkor kérnénk, hogy jöjjenek velünk, a gyereket az anyja és a nagynéni is kíséri. Nagyon fickándozik a halacskánk, nem zavarja a lépcső se, nem tűnik túl betegnek.
-Akkor, mutasd a hasadat! (Régebben úgy voltam vele, tegezem azt, aki fiatalabb, mint a gyerekeim. Mióta lányom huszonnyolc, fiam huszonegy, nem működik már ez az egyszeregy. Térjünk át a törvényi szabályozásra, tizennégy év alatt „te” vagy!)
-Már megint, hisz most néztek ultrahanggal!
-Most nekem kell döntenem, mi történik veled, meg kell vizsgálnom téged.
Míg a hasát nyomkodom, el kell terelnem a figyelmét, ne tudjon akarattal ugrani, ha nem is fáj. Olyan kérdést kell hát tennem, ami engem nem zavar a ténykedésemben, de őt leköti annyira, hogy az izomfeszítést elfelejtse. Milyen kérdést is tennék fel, ha Einstein kerülne a kezem alá?
-Milyen iskolába jársz?
-Az új középiskolába, a harmadik osztályba.
-És, milyen óráid voltak ma?
-Nem voltam.
-Már tegnap is beteges volt, köhögött- veszi át a szót a mama.
-És ki a német tanárod?- a has felpuhul, nincs már izomvédekezés, az agy nem bírta tovább.
Ha altatnunk kéne, tudnom kell, milyen tele a gyomra.
-Mit reggeliztél?
-Tojásos gombócot, jó étvággyal- mondja a mama. Appendicitis nem túl valószínű!
-És, mikor?
-Tíz után.
-No, akkor altatni nem tudnánk délután háromig, addig nézzük meg a laborokat, meg kapsz infúziót meg görcsoldót.
A délutáni vizitnél, mikor a mama-baba szobát látogatom, a hölgy fekszik az ágyban, a fiú meg a tévé irányítójával ismerkedik.
-No, hogy vagy?
-Jobban. Nem fáj már semmim. És farkaséhes vagyok.
-Hát akkor holnapig biztos nem operálunk, fel is tudunk ajánlani valami kis könnyű kosztot, víz, tea, szörp, leves éjfélig engedélyezett.
Leves, persze, tiszta húsleves. Kap majd a nővéreinktől.
Húsz perc múlva, már egyedül, vigyorogva jön szembe a folyosón betegünk. Kezében pénztárca és csokiszelet.
-A csokit még, légy szíves, ne próbáld.
-Nem is baj, a büfében már megettem a levesemet. Gulyáslevest.
-Hát, nem pont erről volt szó, abban van ugye krumpli, meg husi, meg zsír...
-De hát maga mondta, hogy levest ehetek!
-Ha egy bécsi szeletet felaprítasz, és húslevesbe szórod, akkor az is leves? Rántotthúsleves?
-Az úgy nem is lenne jó, doktor úr, nem lenne elég ropogós a panír.
|
