Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
2013-05-16
Nos, 3 hónappal és 8 nappal az után, hogy megismertem Lalát, szakított velem.
Ma, fél 5 után valamivel már tudtam, hogy nem. A csoda nem történt meg, nem változott a dolog, ő nem akarja már ezt velem.
Rohadtul fáj. Olyan, mintha kitéptek volna a szívemből egy darabot és nem tudom, hogy kaphatnám vissza. Miközben tudom, hogy sehogy.
Idővel nem is fogom majd akarni, de most még..
Sajnos úgy érzem, szeretem őt.
Mindig más akarta igazán. Persze én is, de ők jobban.
Most nem. Most mindketten akartuk. Még akkor is, ha így utólag lehet, hogy ő csak menekült..
És azt mondják, mindig téged szeressenek jobban, mert akkor nem fog fájni. Hát én most nem szorítottam magam korlátok közé, mert hittem, hogy működni fog és hogy ő is így van vele.
Hát. Tévedtem.
Ennek ellenére, nem bánom, azt hiszem. Elképesztően jó volt vele. Boldog voltam, repültem, mert i wanna fly with you, high above the clouds, i wanna feel that we're so lightweight, we can touch the sky..
Hihetetlen mennyiségű emlék és szerencsére sok itt van, belezárva ebbe a naplóba. A vívódásaim, az elbizonytalanodásaim, a leírhatatlan boldogságaim, a szép és az árnyas is..
Bár most utóbbiból egy se jut eszembe, de végül is a szépre kell emlékezni, azt mondják.
Az a baj, hogy ahogyan ültem ott mellette és pörgettem végig az emlékeket, nem bírtam abbahagyni a sírást. Ez sajnos azóta se nagyon megy..
Ahogy hazajöttem és bejutottam a házba, úgy robbant elő belőlem a sírás, mint életemben soha. Életemben soha nem volt olyan sem, hogy annyira szomorú voltam, hogy nem bírtam enni. Mindig evéssel próbáltam enyhíteni a dolgokat, de hétfő óta nem megy. Nem bírtam megenni a palacsintát, amit Brigi vett nekem, a vacsit se itthon..
És most is inkább fenn gunnyasztok a gépem előtt, mint hogy egyek, egyrészt mert nem kívánom, másrészt mert muszáj kiadnom magamból ezeket.
Máté azt mondta, ennél már csak jobb lesz. Remélem is, mert már vörös az orrom meg az egész szemem is, tök durva. Szerintem még sosem sírtam ennyit egy huzamban. És spontán jönnek az újabb rohamok, mindig a legkevésbé alkalmas pillanatban. Pl az Allee mögött..
Nevetséges, tudom, de néztem az ajkát és nem tudtam, mikor volt az utolsó csókunk, mert a múltkor mikor kiszálltam, nem csókoltam meg. Bár lehet, ha akartam volna, se történik meg. És gáz, de azt akartam, hogy hozzá bújhassak és ő azt mondja, hogy ez az egész csak egy rémálom és minden rendben velünk.
Nem vártam, hogy azt mondja, szeret. Csak hogy adjon ennek időt, jönni fog..
Persze lehet, hogy én sem bíztam volna már benne és csak egy kis időnyi együtt vegetálás lett volna a vége.
Annyira sajnálom. Sajnálom, hogy nem ismerhettem meg Marcit, cuki kis srác lehet. Sajnálom, hogy mégsem ő az én hercegem, akire vártam. We had it, we was magic.
Annyira nevetséges és mégis jó volt, hogy elbűvöltem őt egy WC-ben. És mindenki bírta, a barátaim is és legfőképp én.
És szörnyű, hogy ott a naptáramban a születésnapja. És nem féltem odarajzolni azt a szívet. Beírtam a névnapját is, mert tudtam, hogy szeretném felköszönteni.
És most üres vagyok. Egyelőre szeretném kiadni magamból ezt, nyalogatni a sebeim, kisírni a teljes vízkészletem, elhasználni az összes zsepit.. Pedig már most fáj az orrom meg a szemem. Elkenődött a szemfestékem is. Lesz*rom.
Még ráérek a "de majd újjáéledek hamvaimból, mint a főnixmadár" dumával. Egyelőre a sárban ülök. Igen mélyen.
Úgy írnék neki Skype-on. Úgy megmutatnám neki ezt a naplót is. De minek? Neki már úgysem számít mit érzek és mit nem. Meg aztán..ez az én titkom, az én világom és igen, vannak benne olyanok is, amiket nem is szeretném, ha elolvasna.
Sajnálom azt is, hogy nincs túl a feleségén és belemerült a kettőnk kapcsolatába, kiutat keresve. Közben még szerintem még mindig őt szereti.
K*rva sz*r ezt így leírni. Pláne Zsolti után, aki szintén nem volt túl az exén. Úgy látszik, azt hiszik, más a kiút meg a mentsvár. Én már nem akarok lelki szemetesláda meg expótlék lenni. Nem hiszem, hogy nem érdemlem meg, hogy valaki ENGEM szeressen. Azt, aki vagyok, ahogy vagyok. Igen, éppen így. Na jó, a szemfestékem megigazítom a kedvéért. :)
Igazából egyelőre el sem tudom képzelni a létezésem nélküle. A mindennapjaim Lala nélkül. A részemmé vált, a hétvégéim vele voltak teljesek, az ő mosolya segített át a hülye kis problémákon, mert tudtam, hogy ami fontos, megvan. Ő. Meg én. Együtt.
Két szorosan összekulcsolt kéz, a világ tőlünk lesz egész.
És most nincs. Már egy ideje Lala alul adagolásban szenvedtem, mi lesz velem most?!
Akárhogy is fájt valami, ő segített. Tudtam, este felhív és én mesélhetek neki, elmondhatom, hogy mi bánt, hogy telt a napom és tudtam, érdekli. És megpróbál segíteni. És engem is érdekel. Bár írhatnám, hogy érdekelt, de hazudnék. Szeretnék az élete része maradni, szeretnék a lány lenni, akivel dicsekszik a barátainak, szeretnék belebújni a karjaiba és azt érezni, amit mindig, a végtelen nyugalmat, azt, hogy most már minden rendben lesz, itt vagyok veled. És hogy nincsen baj, nincsenek problémák, csak MI vagyunk, ketten.
Szeretném, ha mosolyt csalna az arcomra, amikor reggel felhív. Ha jó napom lenne egy édes SMS-étől.
Tulajdonképpen az a nagy igazság, hogy rohadt mód hiányzik ő. De hiányzik az is, aki én voltam mellette. Boldog, szerelmes, csupa mosoly, gondtalan.
Büszke, mert micsoda pasinak fogom a kezét. Most meg minden vagyok, csak az előbb felsoroltak nem. És én szerettem olyan lenni. Sokkal jobb volt, mint ez a szürke egér, aki a többi egeret itatja és olyan, mint egy rakás szerencsétlenség.
És ugyanazt, tudom, már sosem fogom visszakapni, aki voltam mellette. Máshogy, máshol, máskor igen. Majd egyszer. Talán. Remélem.
Mert nem tudja tiszta szívből azt mondani, hogy szeret.
Nem kell. Nem várom.
Én nekem már nem kell.
Csak Ő.
Vissza.
Újra.
|
