Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/155884
|
Török riviéra
Mint Szedat meséli, a csopotok vezetőit kötelezik arra, hogy kézműves manufaktúrákhoz is elvigyék a turistákat. Nekünk egy szőnyeggyár és egy aranybolt jutott. A szőnyegcsomózás ősi anatóliai mesterség, bemutatják a szövőszékeket, a selyem kipöndörítését a hernyó gubójából. Általában női munka a csomózás, és ezzel a családon belüli egyenlőség kulcsa: az asszony is keres pénzt. A szőnyeg értékét a négyzetcentiméterenkénti csomószám jelzi: száz felett már elmegy. Az üzletvezető hatalmas színházat rendez harmincunknak, több segéd gurítja a csodákat egymás hegyére-hátára, végül fél méteres szőnyeghalmon járunk. Mutat hatszáz csomós szőnyeget is: megfizethetetlen. Ha vásárolunk valamit, a vidéki Törökországot segítjük vele, mondja. Kis cimke minden darab sarkán, "Made in China", nem is egyszer. Igen-igen, ki kellett helyezniük a termelést Türkmenisztánba, Kínába, mert a török bérek is lassan már túl magasak... Ki fog itt valamit is venni? Vagy fél órát várunk a buszban a megbeszélt találkozó után, Glück úr talált magának valamit...
Esti megérkezésünk Belekbe későre sikerült. Mindenki éhes lassan, az "all inclusive" is csábító. Eddig valahogy úgy alakult, hogy mindig mi ketten voltunk az első megérkezők minden múzeumban, vacsoránál, lassan szemet szúrunk Szedatnak. A szobakiosztásnál a legfelső lapot látványosan legalulra sorolja, persze hogy a miénk, utolsónak kapjuk meg a kulcsunkat. Papírkitöltés, szobakeresés, kis mosakodás, kész! Glück úr a lépcsőlejárónál még előttünk van, de az utolsó kanyarban téveszt, a karaoke-bárban köt ki. Előzés! Szedat már lenn áll a büfénél, és kis fejhajtással veszi tudomásul a tényt: ha Michael Schumachert az utolsó sorba is száműzik valamilyen mondvacsinált vétség miatt, attól még megnyeri a futamot! Különben is Glück urat később diszkvalifikálják, mert a csomagja még mindig ott állt az ajtaja előtt... Büszkék lettetek volna ránk.
Másnap reggel Antalyában suhanunk el a látványosságok mellett, szakadó esőben senkinek sincs kedve kikászálódni a buszból: Hadrianus-kapu, óratorony, csonka minaret. Húszemeletes házak sarjadnak a semmiből, hétszázezer lakos még túl kevés...
Az aranybolt már jobban tetszik, két emeleten vagy száz kuckóban ugyanannyi eladó keresi kívánságainkat. Veszünk is valamit, vissza is hívnak formaságok miatt. A csoport meg ránk vár! Végre megérkezünk, miért nem indulunk már? A választ persze mindenki tudja: Glück úr is talált valami kedvére valót. Szedat enyhe unszolására az utolsó napon meghívta a csoportot egy yeni raki-ra (oroszlántej), ugyanaz, mint az ouzo, ánizspálinka.
Még Kappadókiában jártunk, amikor felhőszakadásokat jelentettek a déli partvidékről, elsodort autók, halottak, elmosott utak szerepeltek a híradóban és az újságokban. Menjünk oda, még tovább fokozni a bajt? Mire leérünk, egy napos enyhe őszi esőn kívül más nem maradt már az istenítéletből. A város mellett patak zuhan a tengerbe ötven méter magasból, ennyi vizet rég nem látott már a vízesés.
Utolsó állomásunk, Alanya felé megállunk még Aszpendosznál, ahol Kisázsia legépebben megmaradt római kori színháza áll. A színpad mögötti fal és a széksorok fölötti kerengő is egészben maradt. Busztársunk, énekkari tag, kipróbálja a hangját, a legfelső sorokig betölti a teret az ének.
|
