Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/155884
|
Fez
Fez a kézművesek városa, a foglalkoztatottak öthatoda valamilyen ipart gyakorol. Kezdjük akkor mi is a látogatást egy cserépüzemmel! Hogyan készülnek az edények, míg zománcos, festett késztermékké válnak- kiváló előkészítés, hogy vásároljunk is valamit az üzemi boltban. Ki is tud ellenállni, gyönyörűen csomagolják az ajándékba szánt darabokat, ugye repülővel vagyunk, akkor még egy réteget rá! (Később, az óvárosi boltocskákban a kifizetett ár harmadáért megkapnánk ugyanezeket a darabokat.) Méteres, mozaikkal berakott asztallapokat, díszkutakat raknak ügyes kezek (és agyak, mivel a munkás nem látja, eddig mit rakott ki a “szép” oldalra), majd betonba öntve konzerválódik az összerakott kép. Az üzem melletti dombról már látni az óvárost. Fezt Mohamed egyenes ági leszármazottja, Moulay Idriss alapította a nyolcadik században. Néhány évvel később már állt a fezi egyetem, tehát az első európai univerzitások előtt kétszáz évvel!
A Medinát, az óvárost ötven kilométeres fal övezi. A kacskaringós, keskeny utcácskákban nem nehéz eltévedni. Személygépkocsi, teherautó nem fér be, a motorozás tiltott (akkor meg miért áll minden kapu előtt két robogó?). Kézikocsikat húznak öreg (harmincas-negyvenes?), lesoványodott férfiak, ez a fajta munka nem a foglalkoztatási hierarchia csúcsán áll. Valahogy mégis el kell látni a műhelyeket, boltocskákat alapanyaggal, áruval, erre való a szamártaxi: bérelhető, nagykosaras állatok állnak minden utcasarkon.
Az egyes utcákban csak egyféle mesterséget gyakorolnak, a műhelyek mellett már a boltok állnak, a tulajdonos az emeleten lakik általában. A szövőüzemben áll és működik még a fa szövőszék, Veronikát beöltöztetik berber asszonyságnak. A textil- és bőrfestő utcákban vigyázni kell, merre lépünk, színes patakocskák jelzik az aznapi éppen aktuális árnyalatot. A bőrfestőknél hatalmas boltba irányít helyi idegenvezetőnk, az emeletről csodás a kilátás a szabadtéri műhelyre. Ha fényképen látod, azt hinnéd, hogy a vagy száz, legkülönbözőbb színű medence levesestál méretű, de most tudatosul: térdig-derékig állnak benne a munkások, forgatják a festendő bőröket. No, estére senkinek se kell sokat mesélnie arról, épp milyen színben dolgozott, az élő bőr is megfestődik pirosra, kékre, zöldre.
Irány a bazár! Ez lesz aztán Frau Müller igazi terepe! Két könyökkel furakodik, nagy hangon alkudozik, bár a nyelvet nem ismeri, lekicsinylő gesztusait nem lehet félreérteni. Aztán büszkén mutatja a zsákmányt, milyen olcsón is jutott hozzá! Mi inkább csak nézelődünk, trikót, cipőt minek vegyünk, hisz van már rajtunk. A fűszeres standon mégis elcsábulunk, csili paprika, kuszkusz-fűszer, sáfrány, ha többet veszel, jobban tudsz tárgyalni az árról. A húsos utcában tehénfej szomorkodik, belsőséget, fél bárányt, vágott baromfit kínálnak, hűtőt ne keress. Milyen “illat” lesz még itt júliusban! A halas utcában fiatal fiú emel cápafejet, házimacskák rágódnak a maradványokon. Vesszőketrecekben élő baromfi csivitel, ha kéred, még a nyakát is elvágja az árus.
Külön produkció a vízárus: csengőcskékkel díszített kalapban viszi réz amfóráját, és a két poharát váltogatva szolgálja ki a szomjas helyieket. Fényképezkedésért fizetni kell. Sok a koldus is, kis gyerekét szorongató mama, testi fogyatékos keresi kegyünket. Több mecset mellett is elvonulunk, belépni tilos, kintről fényképezni lehet, a csoporthajcsár, hátsó biztosító jól végzi a dolgát, senki se vész el.
A város volt zsidó negyede még ötven éve is negyedmillió embernek adott otthont. Az utcák szélesebben, egyenesek, de az emeletes házak lakói elköltöztek: Marokkó volt az ötvenes-hatvanas években az egyik legnagyobb forrása Izrael jelenlegi (szefárd zsidó) lakosságnövekedésének. Csak nyolcezren maradtak az országban, de az eltávozottak gyakran visszalátogatnak, az ősök sírját ápolni és az emlékekben fürödni. Magukkal vitték viszont a fűszereket, a konyhaművészetet: egy askenázi (európai származású) zsidó másként főz.
Az óvárost a Bab Boujeloud kapun keresztül hagyjuk el. Külső részét kékre festették, Fez színére, ha meg távozol a városból, zöld a felület, Allah színe: Insallah, Allah vezessen utadon.
Szinte minden nagyobb marokkói városban áll királyi palota. A fezit tízméteres fal veszi körül, belül paloták, kertek kizárólag királyi használatra. A kétszárnyas rézzel kivert hatalmas kapu nem nyílik meg előttünk sem, a több bejáratot négyféle egyenruhás kvartett őrzi: rendőr, csendőr, katona és titkosrendőr (és még csak a szemük se volt kitakarva, hogy ne ismerhessük fel őket később!).
Különleges vacsorát tartogat még a nap, az óvárosban egy volt karavánszerájban vendégelnek meg, meg műsoros esttel szórakoztatnak. Kezdjük a kajával! Tizes asztalokhoz ültetnek, az esti étkezés tradicionálisan közös a nagycsaládban. Nyolc előétel kínálgatja magát, csicseriborsókrém, olajbogyó, párolt zöldség, padlizsán nagy közös tálon. Hariri leves, mint a kölesleves Magyarországon, az otthoni jobb. Az ország konyhai szokásait berber, arab, spanyol, francia hatások alakították. Kebab- sült hús, kuszkusz- búzadarás párolt hús és zöldségek, tazsin- cserépedényben párolt hús és zöldség, és… pastilla. Tortácska formára szabott tészta, rétegezetten darált hússal, benne mazsola és… az egész leöntve mézzel. Karla itt kiszállt, Veronika és Tamás élvezték. Gyümölcs és édesség kerekítette ki az étkezést. Közös asztal, nagycsaládi étkezés, közös a fizetés is: háncs kosárkába kellett helyezni (az előre kihirdetett) összeget. Müllerné nem a mi asztalunknál étkezett, szerencsénkre. Hozza vissza a személyzet a kosárkát a szomszédhoz, itt valami nem stimmel, kevesebb a pénz a megadottnál. Persze, ki más is érthette volna “félre” az összeget: csak egynek fizetett, kettejük helyett. Egy próbálkozást megért, árulja el Müllerné ravaszdi mosolya az affér után.
A karavánszeráj hatvan éve még az eredeti funkcióját látta el: a sivatagi vándorok biztonságos éjszakai nyugalmát és étkezését szolgálta. A nagy közös terem három emelet magas, mozaikokkal borított falakkal. Az emeleten rácsos fa ablakocskák, a női utazók megfigyelőhelye.
Gyomrunk megbékítve, figyeljük a műsort. Zenészcsoport, dob, vonós és pengetős hangszer, értik a dolgukat. Hastáncosnő? Hát persze. Mi is lenne egy karavánszeráj nélkülük! Az első táncosnő fején négyágú égő gyertyatartót egyensúlyoz, nagyon vigyáz a lépéseire, és arra is, nehogy egy kis mosolyra húzódjon a szája. Hátát zárt ruha fedi, lehet, hogy egy korábbi előadáson a pirotechnika leborult, és az égési sérüléseket takarja a mez? Varázsló próbálkozik, egy hölgyre van szüksége, mutatja-mondja kézzel-lábbal. Osztrák idegenvezetőnk Müllernét tuszkolja ki a parkettre. Le is varázsolódik róla- a melltartója.
Professzionálisabb a következő három hastáncosnő, délceg mosoly, pattogó lépések, arányos hasriszálás. Zenebohóc, tánczene, össztánc, egyszer véget ér a műsor is. Az óvárosból a személyzet segítségével jutunk ki, biztosítják a csoport végét a buszhoz vezető sikátoron.
|
