Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/155884
|
Kszárok útja
Az Atlasz vonulatától keletre-délre szinte sohasem esik, a házak építőanyaga az agyag, vályog. A nagycsaládok, nemzetségek a védelmükre hatalmas vályogvárakat, kszárokat állítottak. A több emeletes, négyszögletes alaprajzú épületek belső udvart fognak közre. Meglátogathatunk egy már nem lakott vályogvárat. A tulajdonos család korábban, a francia protektorátus idején, a marrakeshi pasa, Thami el-Glaoui adószedője volt, aki még marokkói mértékkel is túlzott kegyetlenséggel végeztette a pénzbehajtást. A család aztán a francia hódoltság után szétszéledt, a vályogvár üresen maradt. Korábban hotellé építették, de kevés volt a vendég, a család rossz hírét a szomszédok terjesztették a vendégek közt is. A három emeletes épület tetejéről csodás a kilátás a Magas-Atlasz felé, a vörös sziklák egységes színét csak néhol töri meg egy oázis pálmazöldje.
Francia protektorátus? A huszadik század elején csökkent az Észak-Afrikát is regnáló Török Birodalom ereje, a széteső politika hatalmi vákuumot hagyott hátra. Marokkó fenyegettetve érezte magát keleti szomszédjától, Algériától. A franciák meg olyan szívesen segítettek… 1912-ben protektorátusi szerződést kötöttek, beköltöztek katonasággal, kaszárnyákkat, kereskedelmi (kizsákmányló) lerakatokkal. A királysághoz nem nyúltak, meghagyták az Alaouita-dinasztia uralmát. Dél-Marokkó ura, a marrakeshi pasa, a fent már említett Thami el-Glaoui elő-középkori kegyetlenséggel érvényesítette uralmát, ő maga azonban európai elvek alapján élt: nem igazán igazította életét a vallási előírásokhoz, amit alattvalóival keményen betarttatott. A legismertebb európai művészeket hívta Marrakeshbe, egész párizsi revűszínházakat látott hetekre vendégül, hatalmas fogadásokat rendezett külföldi vendégeinek. A protektorátus végével, 1956-tal az általa felépített rendszer és ő maga is eltűnt. A franciák tehát 44 éven keresztül biztosították a békét és fejlődést az országban, (és a maguk gazdasági és katonapolitikai hasznát), Magyarország rosszabbul járt a keletről jött segítséggel, 46 évmegszállás 1944 és 1990 között.
Ha jobbról látjuk a távoli, részben még hóval fedett csúcsokat, jó irányban haladunk. Balra sivatag, távolabb már homokbuckák, egy-egy tengődő kóró az út mellett. A Szahara tizenkét millió négyzetkilométeres, így kétmillióval nagyobb, mint egész Európa. Ötezer évvel ezelőtt még inkább szavannás jellege volt, gyérebb erdők borították, antilopok éltek csapatostul, amit az Almássy gróf által felfedezett barlangrajzok is alátámasztanak. Igazán sivataggá 1500 éve lett, azóta gyakorlatilag nincs csapadék. Területének csak húsz százaléka homokdűnés, a többi kősivatag. A föld alatt, néhány száz méteres mélységben, hatalmas természetes víztározók rejlenek, Líbia többet megtalált és meg is csapolt, egész oázisvárosokat telepített a sivatag kellős közepére az olajáért kapott pénzen. Az út mellett ötméteres homokkúpok, a 11. században perzsa mérnökök által épített, több száz kilométer hosszú földalatti csatornarendszer szellőző- és tisztítónyílásai. Az Atlasz hegyégből vezette a vizet a sivatagi városok felé évszázadokon keresztül, mára teljesen elzárta a homok, nem tisztogatták elég szorgalmasan a levezényelt rabszolgák.
A Szahara lakói a nomádok, vízhez az ismert kutakból jutnak saját maguk és állataik számára. Egy teve napi 150 kilométert is meg tud tenni, egy hétig vízre, két hétig élelemre nincs szüksége. A birka válogat, megnézi, mit legel, és lerágja a növényi zöldet. A kecske mindent felfal, és a növényeket gyökerestül tépi ki: ez a végső döfés a sivatagi vegetációnak. A szegény ember állata még nagyobb szegénységet generál.
Az Atlasz hegyláncát néhol völgyek törik meg, a Todra folyó két-háromszáz méter mélyre vájta magát a kőbe, spanyol sziklamászók gyakorlatoznak a meredeken. Két hotel, sok útszéli árus mellett sétálhatunk néhány kilométert, a szurdokban autóút halad az Atlasz-fennsík felé, a mi túránk megmarad a hegység déli oldalán.
Szállásunk Tinerhirben lesz, százezres városka, a lakói már kiköltöztek a vályog házaikból, helyette téglaépületekben laknak. Alig van munkalehetőség, a férfiak főleg Franciaországban vendégmunkáskodnak. Évente kétszer járnak haza, három napos-éjszakás buszutazással, Párizs-Tinerhir. Az elhagyott vályog házakat-várakat messziről is könnyű felismerni, nincs rajtuk parabolaantenna. Milyen egyszerű is a dolga Marokkóban a népszámlálónak, csak az antennákat kell összeszámolnia!
A Dadesz folyó völgyét 2800 méter magasan hágó zárja le, mi csak kétezer méterig jutunk. Az utat itt elöntötte a még mindig áradó folyó. Még szerencse, hogy nem is arra akartunk tovább buszozni! Toyota terepjárók visznek fel egy lélegzetelállító szerpentinen, a busz úgyse vinné a szűk kanyarokat. A kilátást is, meg a kúpos edényes tazsinban párolt (mazsolás) bárányhúst is élveztük. Ahol kiszélesedik a folyóvölgy, oázisokat telepítettek. Van kedvünk egy kis sétára, tíz perc, ebéd utáni mozgás? Persze, miért ne, Veronikán műanyag papucs, Karla lába is kibír ennyit. A téglából épített háromemeletes lakóházak az öntözött terület felett sorakoznak, szinte járhatatlan szamárösvény vezet alattuk. Hogy juttatták fel az építőanyagot? No jó, fürdőkád tán nem kellett, a víz úgy sincs bevezetve. Gyerekcsapat kísér, baksisra várna, nem szabad adni, csak megrontja őket. Vasárnapi iskola mellett haladunk el (persze pénteken), a tanár gyorsan bezárja az ajtót látva közeledésünket, nehogy már elrontsuk ötéves, előiskolás gyerekeit. Már lépegetünk harminc perce, és még nem is értünk le a mezőgazdasági területre: Karla egyre mérgesebb.
Az oázis itt csak kétszintes, a datolyapálma nem érik be 1500 méter felett. Gyümölcsfa az első szint, alatta gabona, zöldség. Ügyeskedni kell a csatornák felett, nehogy vízbe lépjünk. A diófa még csak most rügyezik, persze, 1700 méteren vagyunk. A termést majd öt részre kell osztani, föld(bérlet), a munka ellenértéke, a víz, a mezőgazdasági szerszámok és a vetőmag értéke húsz-húsz százalék. Bevétel gyakran csak a munka értéke, egy ötöd, ebből nem lehet megélni. Másfél óra után újra a busznál vagyunk, az ígért tíz perc helyett. Tán mégiscsak túlzottan elmarokkóisodott bécsi vezetőnőnk?
A folyóoázis ötven kilométer hosszan kísér, lassan feltűnnek újra a datolyapálmák is. Ouarzazate a déli országrész legnagyobb városa, hatalmas víztározó biztosítja létét. A Szahara felé persze kiszáradt oázisok sorozata jelzi a víz hiányát. Szállásunk egy volt Club Med-hotel, jelenleg a Mercure láncban. A város a szaharai túrák legfontosabb kiindulópontja. Lakosztály, vezetéknélküli Internet, kiváló vacsora, a tetőteraszról, az úszómedence mellől csodás kilátás a városra és a sivatagra. Csak hogy lássuk, ilyen is van- jókora zápor zúdul a városra.
Reggel irány nyugatnak, a hágónk majd 2260 méter magasan lesz. Az út mellett birkanyájat legeltető nomádok. Ha megél az állattartásból, nem is keres más foglalatosságot, szeretik a szabadságot, függetlenséget. Ha nem, félnomád: kézműipar, szőnyegszövés a bevételi forrás. A csapat már úton van az Atlasz lejtői felé, a Szahara peremén már áprilisra elfogy a növényzet. A hegység lejtőin bonyolult területi elosztás és útjog, áthaladási szerződések alapján több tízezer pásztor osztozik. Ilyenkor nem is könnyű megmondani, melyik birka kié is. A kommunikáció megkönnyítésére a berberben hatvanféle kifejezés létezik a barna birkaszín meghatározására.
Ait-Ben Haddou a világörökség része, dombon épült vályogváros. Mára csak két lakója maradt, a többiek elköltöztek. Most belga segítséggel újraépítik a részben leomlott házakat. A folyó út felőli oldalán kőből épült turistaváros, kávézók, hotelek, mütyürárusok. Az attrakció a másik oldalon áll, híd persze nincs. Vedd le a cipőd és tekerd fel a nadrágot térdig, a gázlónál a víz csak harminc centi mély. Lehetne szamárháton is átkelni, de ezt a módszert választotta sajnos már Müllerné. A városban rengeteg építőmunkás, csatornát vájnak, falakat erősítenek. Látjuk az egyik őslakót is, a háza előtti padon üldögél. Hogy mennyit észlel a körülötte történő eseményekből, nem tudni, mennyi lát, hall, szagol… Persze, öregecske már, lehet vagy hatvan éves.
A kszár nélküli falvakban is áll egy többemeletes épület, az agadir. Közösségi gabonatároló, ahol a család többi értékét is el lehet helyezni. Minden családnak jut egy kis elzárt terület, olyan ez, mint a lakótelepen a közös-külön pincerész. Ha a falut elfoglalta az ellenség, első dolga mindig az agadir felgyújtása volt: az élethez szükséges dolgok megsemmisítése után nem volt várható, hogy viszonttámadás érkezik. A jól biztosított kapu mellet kicsi nyílás, macskalyuk: a gabonát veszélyeztető egerek réme szabad utat kapott.
|
