Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/155884
|
Sivatag
Tovább, keletre! A Középső-Atlasz háromezer méterig emelkedő csúcsai és a Magas-Atlasz még keletebbre fekvő vonulata közel kétezer méter magasságban fekvő fennsíkot határolnak. 2100 méteres hágó után érjük el a völgyet, itt még márciusban is hó fedi a mezőket az út mellett. Sílift is áll az egyik dombon, már leállították, csak egy gyalogos viszi a hátán a léceket, hogy még egyszer lesíelhessen a pályán. Franciás alpesies kisvárosban tartunk pihenőt, a cukrászda akár Bécsben is lehetne, a neve is erre utal, Schnecke, azaz kakaós csiga. A fennsíkot tölgyerdők borítják, elfogyott a vizet jobban szerető, az Atlasz nyugati lejtőit fedő cédrus.
Egyre kevesebb a zöld folt, félsivatag jelzi, hogy csökkent a csapadékmennyiség. A mezőn egy férfi sétál, időnként csákányszerű szerszámával egyet csap. Csak nem kapálni szeretne? A választ a következő pihenőnknél, az útmenti kisvárosban kapjuk, üreges köveket kínál több árus, kettétörve, rajta a csákánynyom. A kis vendéglőben mentateával öblítjük le az út porát. A főutca vagy ötven méter széles, a gyerekét vezető mama, a biciklista körülnézés nélkül keresztezi, illeszkedik a sebességkorlátozás is: negyven kilométer óránként.
1900 méteres hágón jutunk át a Magas-Atlasz vonalán, innen már Dél-Marokkóban járunk. Igazából nem földrajzilag dél, keletre fekszik a fejlettebb országrésztől. A csapadék elfogyott, víz csak annyi van, amit a télen lezúdoló, nyáron csordogáló patakok hoznak. Az országrészt szinte kizárólag berberek lakják, a foglalkozásuk miatt ide helyezett arabok büntetésnek veszik az ittlétet. Sok a kaszárnya, közel az algériai határ. A vonalát szerződés biztosítja, de hogy pontosan hol húzódik, nem tudja senki. A szegény nomád csempészek se tudják, hogy most valami törvényellenest tettek. A határt hivatalosan tizenöt éve lezárták, akkoriban algériai terroristák robbantottak Marrakeshben, túristák is haltak a merényletben. De ki tud egy háromezer kilométer hosszú területet kontrollálni?
Az Atlasz keleti lejtőjén lefolyó patakok folyó-oázisokat látnak el vízzel. Hogy mennyit vehetnek az éltető anyagból, állami bizottság határozza meg, hogy a sivataghoz legközelebb eső, utolsó oázis se maradjon víz nélkül. Itt véget is ér a patak útja, elenyészik a sivatagban. Néhány víztározót is építettek az utóbbi évtizedben, hogy az aszályosabb éveket is átvészelhessék a parasztok.
Száz méter magasból látjuk meg az első folyó-oázist, ötszáz méter szélességben zöldbe borul a víz melletti völgy, egész addig,amíg öntözik a földet. A lakóházak már szárazon állnak, nem pocsékolják a mezőgazdasági termőterületet. A növényzet hármas tagozódást mutat, méghozzá vertikálisan. Legmagasabbak a datolyapálmák, alattuk gyümölcsfák, legalul gabona és zöldségek. Sok a gyerek, a családi birtok elaprózódik, a lányok is kapnak egy fél részt. Egyre kisebb az egy gazdára jutó terület, van, akinek már csak egy ötöd datolyapálmája van. Megélni, családostul, ebből nem tud, gazdasági menekültként a városokba költöznek a gazdák. Munka, persze, ott sincs, képzettségük se: a szegénység újratermelődik.
Erfoud igazi sivatagi város, az utóbbi két évtizedben a sivatagi turizmusnak köszönhetően sokat változott. Az akkori egy hotel helyett ma vagy ötven fogadja a nemzetközi nomádokat. A mienk pavilonos rendszerű, a bejáratánál guineai zenekar fogad, a Fekete-Afrikából elhurcolt egykori rabszolgák leszármazottjai, jelenleg szabad emberek és egyenrangú állampolgárok, zseniális élményt nyújtanak egyszerű szerszámaikon. Itt működne a szabadtéri uszoda is, de hogy miért is áll pont a bár mellett, ahol csoportunk a hosszú nap fáradtságát öblögeti- no, akkor inkább zuhanyozzunk egyet.
Hajnalban, sötétben ébresztenek, ma a napfelkeltét a sivatagban élvezhetjük! Erg Chebi az algériai határon fekszik, és ugye, ki tudja, hol az a határ… Dzsipek várnak a hotelünk előtt, beszállsz valamelyikbe, reméljük, nem emberrablók. A mi kocsink óráján az áll, hogy már 340000 kilométert futott, a benzinmutató is alacsonyan jár. Karla, nem akarsz neki szólni, nálam mindig megteszed? A kezdetben aszfaltos út gyorsan elfogy, patakon hajtunk át, a kocsik párhuzamosan haladnak, mintha a Dakar Rallyn lennénk, nincs egyértelmű út, remélhetjük csak, hogy a még mindig sötét éjszakában sofőrünk kiismeri magát.
Pirkadni kezd, mire a homokdűnékhez érkezünk. Kék ruhába öltözött, önkéntes idegenvezetők ajánlkoznak, magyar beszédünk elijeszti még a legmakacsabbat is. Ők a sivatag kék emberei, berberek is lehetnének, vagy inkább tuaregek? Tudjátok, ők szoktak csoportokat elrabolni. Nem, tuareg nincs is Marokkóban, legalábbis ezt állította idegenvezetőnőnk. Tevegelhetnénk is! Nem, Müllerné már megegyezett egy berberrel, ők kényelmesen indulnak a homoksivatag felé. Mi papucsban, cipőben poroszkálunk hármasban a húsz méteres dűnék felé. Csoportunk fürgébb tagjai messze eltűntek már, kicsi pontként jelennek csak meg az egyre világosabb ég alatt. Nekik korábban fog felkelni a nap? Nem, mi is élvezhetjük a természeti csodát. Bizony, hidegecske lett a sivatagban, épp csak fagypont felett, jól esik a meleg tea a vályogfalú büfében. Mindenki megjött? Nem, Müllerék még nem, ugye, csak azt láttuk, hogy felültek a tevére… Talán már Algériában vannak. Csendesen kérdezi valaki, hát ki fizette le a tevehajcsárt, hogy ne hozza vissza Müllernét? Össze is dobhattunk valami kisebb összeget… Végül mégis összeáll a csoport.
Az út mellett nomád sátor, engedélyt kapunk, hogy belenézzünk. A homokra terítve gyönyörű szőnyegek, a vastag sátorlap sok vihart kiállt már. A visszaúton tudatosodik, merre is száguldoztunk a sötétben. A gázlót harminc centis, gyorsan igyekvő víz fedi, a gyalogosok levetik a cipőjüket, egy biciklista megpróbál áthajtani, majdnem elsodródik. A dzsip benzinmutatója még mindig azonos magasságban áll, ezek szerint csak a műszer romlott el.
Rissani jelenleg ötezres városka, de a huszadik század második évtizedéig százezres volt: az észak-afrikai rabszolgakereskedelem központja. Meglátogatunk egy kszár-t, vályogból épült nagycsaládi várat. Ma csak néhány ember lakja, egy nagy dinasztia leszármazottjai, de harminc éve még majdnem ezren éltek benne. Három körkörös fal védte a lakókat, akik az állataikkal együtt kisebb házacskákat laktak. A vár őre is a család leszármazottja, büszkén mutatja a faberakásos tetőt, mozaikokat, öntözött belső kertet. Korábban katonáskodott, nyugdíjt kap, ezt egészíti ki az időnként ide látogató csoportok beléptidíjaival. Családi múzeumot is összeállított, százéves fényképek, egy-két festmény, használati tárgyak. Bekeretezve a casablancai nagymecset részvénye: ő is adakozott, visszafizetés sohanapján. Szabad idejében javítgatja a vályogfalakat, az időnkénti esők, a szél és a napsütés hatására gondozás nélkül harminc év alatt összeomlana az épület, száz év múlva azt se lehetne már tudni, hol állt a vár. Ez az igazán környezetbarát építkezési forma!
A kisvárosban áll Moulay Ali Sherif, királyi dinasztia alapítójának mauzóleuma. A gondosan öntözött kertet mozaikokkal borított kő falak övezik. A városkát csatorna szeli át, asszonyok mosnak benne. Temető mellett sétálunk el, nem minden sír fekszik Mekka felé, helyhiány miatt keresztbe is temettek. A sírokat fedő köveken kavicsok, ha valaki ott járt, hátrahagy egyet, olyan ez, mint egy jelenléti ív.
Támogassuk a helyi ipart! Szőnyegáruda, sokszínű, sokféle, állítólag nomád mesterek lerakata. Hány csomót raktak egy négyzetcentiméterre, ami ugye a szőnyeg értékét mutatja, hát erről itt nem beszélnek. Ebédre hússal töltött egybesült kenyeret és mentateát kapunk, nomád sátorban a szőnyeges udvarán.
Hetente háromszor nomádpiacot tartanak Rissaniban. 1920-ig rabszolgapiacként is működött, a délről érkező fekete-afrikai árut itt állították szemlére, és innen került mindenfelé Észak-Afrikában. Ma már csak a sivatagi nomádok cserebere-piaca, beszerzik a mindennapi élethez szükséges élelmiszereket és ipari termékeket. Mellette hatalmas szamárparkoló: ma nincs nagy piac, csak néhány száz állat álldogál kikötözve a nyílt téren.
|
