Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/155884
|
Királyi városok
Tíznapos marokkói utunk mottója: királyi városok és természeti szépségek. Az ország önálló léte csak néhány évtizedre, talán évszázadra tehető, de szerencséjére mindig elég messze volt az éppen uralkodó csoport főhadiszállásától. Így megmaradt szelídítetlennek, kissé vadnak, mindig csak azt vette át az uralkodó kultúrából, amit a magáénak érzett. Az arab hódítás is megállt Észak-Marokkóban, a Földközi-tenger partján, az ország lakosságának vagy háromnegyede nem is arab, hanem berber. Más a nyelv, egy iraki és egy marokkói inkább csak az írásjelek alapján érti meg a másikat. Igaz, az írásnál is próbálkoztak újítással, egy régi berber ábécét aktualizáltak, sok helyen háromféle betűvel írják az információkat.
Hogy a királyi családok éppen helytartók voltak vagy önállóak, kisebb a jelentősége. Mindenesetre mindegyik máshová helyezte a fővárosát, az elsőt, Rabatot már élvezhettük. Irány Meknes, vagy száz kilométerre, a térképünk szerint autópályán. Időnkét kétszer kétsávos, néha keskenyebb, aszfaltos út vezet keletre, az Atlasz-hegység irányába. A padkán háromkerekű áruszállító biciklik, segédmotoros gépek, egész családok ülnek a platón, az enyhe emelkedő megizzasztja a családfőt. Kétkerekű biciklin ötméteres deszkát szállítanak, hogy a rakomány is biztosítva legyen, a csomagtartón a fiatalabb testvér ül, és rögzíti a fadarabot.
Az út mellett olajfaligetek, lóherétől lila mezők, eukaliptuszfák és parafa: a borosüveg dugójának alapanyaga. Kétméteres magasságig lehántott fatörzsek jelzik a gazdasági hasznosítást. Nem túl nagy a sebesség, megférnek az út mellet az árusok, szarvasgombát, (trüffel), mézet, gyümölcsöket kínálnak. Az olajfák alatt igazi party-hangulat, egész (húsz-harminc fős) nagycsaládok piknikelnek, gázsütőn ebédet, teát főznek, a gyerekek labdáznak, az öregek meg megpihennek az árnyékban. Kiszabadulni a hétvégén a városból, nagy a kísértés.
Mi is a hétvége? Az ünnepnap a péntek lenne, de a francia protektorátus alatt átálltak a vasárnap megtartására. Ha az egész világ ezt csinálja…
Meknes a legkisebb a királyi fővárosok közül, az Atlasz lábánál, ötszáz méter magasan fekszik. A jelenleg félmilliós város a tizenhatodik században élte fénykorát, de mivel az akkori király városépítészeti tervei hosszabbak voltak, mint az uralkodása, sok épület félkész állapotban maradt, vagy később a terveknél kisebb formában épült fel. Marokkó legszebb kapuja, a Bab el Mansour vezet az óvárosba, a souk-ba. Minden utca derékszögben találkozik a másikkal, Marokkóban kevés ilyet találsz máshol. Az óváros szívében hatalmas szabad tér, kávézók, étkezőhelyek szegélyezik. A placcon akrobaták szórakoztatják a turistákat, mesemondók a helyieket, csak akkor folytatják a történetüket, ha valaki pénzt dob a dobozkájukba.
(Tamás: lehet, hogy nekem is mesemondónak kellett volna inkább mennem?)
Hotelünk kis dombon áll, gyönyörűen gondozott kertben. Csalogatna az úszómedence is, mikor rákérdezünk, kiderül, hogy hónapok óta nem cseréltek benne vizet, ki is lenne oly bolond, hogy húsz fokos vacogtató hidegben csobbanni szeretne! Ilyenek ezek az európaiak, nem találják meg a dolgok mértékét! A lobbiban viszont szabad, vezetékmentes internet, jelentsünk az otthoniaknak!
A hotelben forgathatták volna a Bagdadi tolvajt vagy az Ali Baba és a negyven rablót, kissé eklektikus stílusban ötvöz mindent, amit a Kelet kitalált az építészetben és a belső terek díszítésében. A reggeli kissé álmos hangulatban egyik folyosószomszédunk (marokkóinak tűnik) atlétatrikóban és fehér alsóban üldögél a nyitott ajtaja mögött, mikor Karlát egyedül észleli a gangon, kézzel-lábbal, franciául, angolul próbálja magyarázni az asszonynak, hogy nem működik a televíziója, talán bejönne a szobájába, és varázstevő kezét rátenné… a készülékre. Később még le is térdel Karla előtt a folyosón, kapkod a keze után. Mikor Tamás kérdezi, mi is a bibi, már minden rendben, működik a gép, no, milyen gyorsan meggyógyulnak a kis technikai hibák. Még szerencséje volt az úrnak, hogy nem Veronikával hozta össze a sorsa, talán még egy monoklit is szerzett volna a szeme alá.
Ja, igen. Most hárman vágtunk neki a kalandnak, Karla, Veronika, Tamás.
A várost negyven kilométeres fal veszi körül. Moulay Ismail (a városépítő) mauzóleuma, egyben mecset is, látogatható nem muszlimok számára is. Hogy is van ez? A francia gyarmati időszak alatt és azóta is keresztények nem mehetnek mecsetbe és muszlimok templomba, sok volt a verekedés a más vallásúakkal a megszentelt helyen is. Akkor Meknesben miért szabad? Rossz nyelvek szerint a nép annyira nem szerette a szultánt, hogy így is bosszút áll rajta, ne nyugodhasson békében. A másik magyarázat szerint a város olyan kevés látnivalót ígér a látogatóknak, hogy ezen a módon is próbálkoznak, ne vegyék ki a körutak kínálatából Meknest.
A mauzóleum őre a szultán egyenes ági leszármazottja, mikor egy kanadai csoport több tagja rövid nadrágban lép be a mecsetbe, körülnéz, látja-e valaki a bután öltözötteket, majd int a fejével, csak tessék, csak ne vegye észre senki. A híres gabonatároló épp felújítás alatt áll, helyette megnézzük a középkori börtönt. A belépődíj… no, hogy is van? Maroc, 5 Dirham, Etranger 10 Dirham. Mintha Prágában vagy a keszthelyi kastélyban lennénk, más az ár a helyieknek. A börtön tíz méter magas nagytermének tetején húszcentis lukacska, itt dobálták le a rabok élelmezését és eresztették le a vizes kancsókat. Talán még be is kiáltottak időnként: “Szeretne valaki perújrafelvételt?” Minket mindenesetre újra kiengedtek a börtönből.
A medresze a középkori (és a huszadik századba is átnyúló hatású) középiskola, persze, ki tudja, mikor ért véget Marokkóban a középkor (és hogy végetért-e egyáltalán mostanra). Az alapfokú oktatás (fiúknak) a mecset melletti ünnepi iskola volt, ahol főleg a Korán tanulmányozásával az írást és olvasást sajátíthatták el a gyerekek. A legtehetségesebbek kerülhettek aztán a Medreszébe, egy felvételi vizsgát követően, ahol a Koránból kellett idézeteket citálni. Persze, csak fiúk kerülhettek ide, kis szobácskákban laktak a belső udvar körül. Az iskolában aztán már a szent szövegek tanulmányozásán kívül a természettudományokkal és a művészetekkel is foglalkozhattak.
A múlt évezred utolsó előtti évében, 1999-ben került hatalomra a jelenlegi király, VI. Mohammed. Bevezette a hat éves kötelező iskolai oktatást, amit a gyerekek kilencven százaléka (tehát lányok is!) igénybe is vesz. Utána hat év középiskola, majd egyetem, még itt is tovább tanul az adott korcsoport ötöde. A fő hangsúly a tanárképzésen van, négy év alatt végeznek a főleg városi fiatalok. Ezután kötelezően vidéki iskolába kell menniük tanítani, a hegyi falvak házat építenek a várva várt tanárnak, szatellitaantennát állítanak a tetejére, pedig gyakran még út se vezet a faluba. Meg aztán… milyen nyelven is oktasson, berber faluban, arabként, vagy viszont? A tanár néhány év után visszatérhet a városába, ott taníthat tovább, ahol akar.A falu meg kap egy újat, most végzettet.
Kilépünk a medresze tetőteraszára is, fentről rendezettnek tűnik a város, tán a derékszögű utcák teszik. A lépcsőfordulóban macskamama három cicával: jajj, van-e vizük? Mit esznek? A helyieket nem nagyon érdekli a macska, fontosabb az emberek sorsa. Szegény kutyák még rosszabbul jártak, tisztátalan állatok a Korán szerint, kővel dobálják, rúgják őket az itteniek.
|
