Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/ 		Hópihe nyuszi emlékére/1

„Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt…”
Hópihe nyuszi emlékére

A kisgyerekek szeretik az állatokat – különösen a pelyhes-bolyhos-aranyosakat, akiknek kedves-bumfordi pofácskája láttán mosolyra húzódik az ember szája.

Nem volt ezzel másképp Zsuzsi sem, akinek szíve vágya volt egy törpenyuszi – így 7. szülinapjára azt kért ajándékba. De nem ám akármilyet – egy kérése volt: lógó fülű nyuszi legyen.

De az ősz végén nem könnyű dolog lógó fülű nyuszikölyköt találni – így jó időben hozzáláttam a kereséshez, bejárván az összes utamba eső állatkereskedést a nagy Budapesten. Nyuszik voltak, mindenfélék: oroszlánfejű, álló fülű, óriásnyúl, középnyúl, ilyen nyúl, olyan nyúl – de olyan, amelyiknek lóg a füle, természetesen egy sem.

Az idő pedig már szorított, a nagy nap előtti péntek délutánjában jártunk már – Zsuzsi másnapra meghívta nyuszinézőbe a szülinapjára a fél 1. a osztályt. Vagyis másnap délután 3-kor megérkezik 12 hétéves kisgyerek, nyuszit simogatni – nyuszi pedig sehol. Jártam már Csepeltől Budáig mindenfelé, a város összes állatkereskedésében – nyuszi nincs… Elképzeltem a sok kis hétéves csöppség csalódottságát, élükön az ünnepelttel – hát betértem még egy helyre, lesz ami lesz alapon: és láss csodát, a kedves állatkereskedő hölgy megígérte, hogy másnap délre meglesz a nyuszi, kettő is lesz, hogy választhassunk. Zsuzsi annyira várta már, hogy látatlanban, ismeretlenül már nevet is adott a kis jószágnak: Hópihe.

Másnap délben kézen fogtam hát őt, és elmentünk Hópihéért, a város másik végébe. Valóban két nyuszi volt ott, két kis maroknyi, orrocskáját ijedten mozgató, holtfáradt, pihe-puha szőrgombóc. Egy bácsika hozta őket aznap hajnalban kiskosárban vonaton vidékről, tehát a nyuszik aznap már vonatoztak egy jó nagyot. Az egyik hófehér volt, a másik szürke – és egyik édesebb, mit a másik!

A felnőttek esze néha más rugóra jár, mint a hétéveseké: én a magam felnőtt fejével meg voltam róla győződve, hogy Zsuzsi a fehér nyuszit választja majd – hisz egy Hópihe mégis csak fehér. Ehelyett ő rögtön a kis szürkére bökött: őt kéri! Mikor megkérdeztem, miért, hisz még csak nincs is hópihe-színe, magától értetődően mondta: „A másik sokkal vadabbnak néz ki.” Mondta mindezt egy félmaréknyi, pelyhes, hófehér bundáról, amiben azért egy icipici nyuszi is volt, aki riadtan pislogott a nagyvilágba – az én felnőtt szememmel ő mindennek nézett ki, csak veszedelmes vadállatnak nem...

De ha már így alakult, hát legyen a gombszemű kis szürke… azaz, mint az állatkereskedő nénitől megtudtuk, ő nem szürke, hisz ő egy fajtiszta nyuszi, az árnyalata pedig bécsi kék. Azt is megtudtuk, hogy ezek a nyuszik 4-5 évig élnek, ennyi dőre számíthatunk. Ellátott még minket nyuszi-etetési és nyuszi-tartási tanácsokkal, elengedhetetlennek tartotta, hogy a ketrecen, itatón és tálkákon kívül szárított gyümölcskeveréket, szénát, forgácsot, vitaminozott nyúltápot meg még ki tudja, mi mindent vegyünk neki – de hát ő a szakember, ő tudja...

Minden esetre jól felpakoltunk tehát, és vittük a riadt kis bécsi kéket, aki akkor volt 3 hónaposka, cipős dobozban, villamoson, metrón új otthonába – ahol újabb megpróbáltatás várta: Lujzi kutya. Akit méltán illethetnék a világ legjámborabb kutyája jelzővel – de mégis csak kutya volt… Tehát mégis csak kíváncsian rontott neki a kis jövevény ketrecének, nem egyszer, nem tízszer – hisz a kutyák ősi vadászösztönén kívül a dédelgetett házikedvencek féltékenysége is felébredt benne: eddig mégis csak egyeduralkodó volt a háznál és szívünkben, 11 éven keresztül… De okos állat volt szegény (már több mint 2 éve nincs köztünk, egy szomorú februári napon hagyott itt bennünket, 16 évesen), így megértette, hogy Hópihe nem potenciális vadászzsákmány, nem is ellenség – és az ő pozíciójára sem tör. De mire idáig jutottunk, eltelt néhány nap – eleinte nem volt könnyű velük, így, kettejükkel.

Még körül sem nézhetett új otthonában a kis jószág, máris érkezett a gyereksereg szülinapot ünnepelni: 12 első osztályos kisgyerek, mind arra készülve, hogy itt most nyuszi lesz, akit lehet simogatni, húzni-nyúzni. Igyekeztem őket, az állatka védelmében arra inteni, minél szelídebben, minél óvatosabban nyúljanak hozzá – de ennyi gyerek szerető dögönyözése így is sok egy amúgy is halálosan kimerült kis nyuszigyereknek. Szívemből sajnáltam szegényt, és megmondom úgy, ahogy van: legszívesebben az egész első osztályt hazazavartam volna!

Persze, nem tettem, és Zsuzsinak remek születésnapja sikeredett – a gyerekek már nagyok, 13-14 éves kamaszok, de azt a bizonyos nyuszi-simogatós szülinapot még most is emlegetik sokan!

Végre, mikor elmentek, kisnyulakhoz nem értő lévén úgy gondoltam, tegyük őt ki kicsit a ketrecéből, hadd szaladgáljon, hadd ismerkedjen egy kicsit új környezetével… Na, itt rontottam el…

Nem tudtam én még akkor, hogy egy rágcsáló (a nyuszi márpedig az!) mindent megrág, ami az útjába kerül ,de értve a számára veszélyes dolgokat is: különböző drótokat és vezetékeket, és mivel igen kicsi, olyan helyekre is befér, ahová mi, nagyok, nem tudunk utána menni.

Így történt, hogy Hópihe első útja a szekrény mögé vezetett, ahol a TV, videó és egyéb műszaki cikkek drótjai futottak. A szekrény és a fal között olyan kicsi rés volt csak, hogy oda még Lujzi sem fért be, pont egy „nyuszinyi” volt éppen.

Órákig nem jött elő, nem mozdult, nem motoszkált – idővel kezdtünk benne egyre biztosabbak lenni, hogy megrágott valami drótot és agyonütötte az áram… De az nem lehet, hogy volt egy törpenyuszink – fél napig… Aki után heteken át mászkáltam, akinek végre lógott a füle, bécsi kék volt, pihe-puha, Hópihének hívták, és nagyon-nagyon helyes kis pofija volt… Nem lehet, hogy csak fél nap adatott belőle nekünk – és nem lehet, hogy csak 3 hónap neki a nyuszi-életből…

Este volt már, nem húztuk el a szekrényt, úgy gondoltuk, ráérünk reggel megtalálni mögötte az áram ütötte, halott nyuszit… Zsuzsi aznap sírva feküdt le, és nem tagadom, magam is meg-megtörölgettem a szemem...

Nem is igen aludtam, végig a csodában reménykedtem: hisz azt mondják, amit az ember nagyon szeretne, az teljesül… És én akkor semmit sem szerettem volna jobban, mint hogy kiderüljön: Hópihe mégis él… Annyira vágytam erre, hogy egyszer csak, az éjszaka közepén mintha kaparászást hallottam volna a szekrény mögül… Meg voltam róla győződve, hogy a képzeletem játszik velem… Hisz az nem lehet, kora este ment be, azóta semmi életjelt nem adott, nyilván nem él már szegény… De a kaparászás megismétlődött… és megint… A végén már biztos voltam benne, hogy a halvány kis neszt ő okozza, ez nem a fáradt elme tréfája…

Első ösztönöm azt diktálta, hogy éjszaka ide vagy oda, szaladjak Zsuzsi szobájába és osszam meg vele a hírt, így enyhítvén kisgyerek-szíve fájdalmán, hogy motoszkál a nyuszija – tehát életben kell, hogy legyen. Bementem hát és összefacsarodott szívvel láttam, hogy ő sem alszik: könnyáztatta arccal fekszik macis párnáján és les a sötétben. Boldogan újságoltam hát neki, mi történt – azonnal pattant is ki az ágyból, szaladt is át a másik szobába és most már együtt füleltünk. És ez az – ő is hallotta! Finom kis kaparászás a szekrény mögött – majd egyszer csak megjelent egy álmos kis szürke nyuszi-pofi, lógó fülekkel, gombszemekkel, szimatoló orrocskával!

Szegény kis kimerült jószág nem vágyott a nehéz nap után másra, csak egy kiadós alvásra egy nyugodt helyen, ahol senki nem zavarja őt. Ahol nincs zakatoló vonat és villamos, nincs cipős doboz, nincsenek kutyák és kisgyerekek – ahol végre kipihenheti magát; és ezt ő a szekrény mögött találta meg, nem is sejtvén, mekkora ribilliót okozott ezzel.

Abban a percben lett ő családtag nálunk, hisz akkor jöttünk rá, mennyit jelent ő nekünk, már most, egy fél nappal azután is, hogy hozzánk került.



(Folytatás a következő oldalon…)







© Napfolt Kft. - Médiaajánlat

 


© Napfolt Kft. - Médiaajánlat