TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

A szívdoki levelesádájából

A SZÍVDOKI LEVELESLÁDÁJÁBÓL

Válogatás a Szívdokihoz érkezett levelekből és rájuk adott válaszaiból

„Most úgy írok neked, mint szívdokinak.

Az én bajom szerintem elég sok 14-18 évesnél előfordul. Nagyon sok barátom/barátnőm megsértődik rám, és ha kérdezem, hogy mi a baj, annyi a válaszuk, hogy: „Mert bunkó vagy…”
Régóta próbálok megváltozni, de nem tudom, hogy hol kéne elkezdenem, hogy min kéne változtatni. Én nem érzem magamon, hogy bunkó vagyok. És azt mondják, hogy ez mind a legjobb barátnőm miatt van, mert hogy amikor vele vagyok, akkor utána flegma vagyok mindenkivel. És nem tudom, mit csináljak. Valakinek ez jön be, viszont a barátaimat meg sorban elvesztem emiatt.

Anyával, apával meg a tesóimmal is minden nap összeveszek, mert ha valamit kérnek tőlem, én már egyből hisztizek, hogy nem csinálom meg, és inkább bejövök a szobámba. Utána meg elgondolkodok, hogy mennyi mindent köszönhetek nekik, de akkor már késő, mert összeveszünk…
Szerinted min kéne változtatnom? Hogy szerezhetném vissza a barátaimat és a régi énemet, amikor még csendes és szerény voltam?”

(16 éves lány)

Kedves nagyszájú, flegma és kiállhatatlan 16 éves!

Vagyis kedves kamaszlány! :) A világ bármelyik kamasz gyerekétől kaphattam volna ezt a levelet – hisz amiket leírtál, bármelyikőtökre igaz. Minden kamasz kiállhatatlan – és ettől nem csak környezetük szenved, hanem ők maguk is, ahogy ezt a te példád is mutatja.

Nem véletlen, hogy az összes gyakorló- és leendő szülőknek szóló könyv azzal van tele, hogy majd jön 3 éves korban a dackorszak, az ő összes rémségeivel, majd a kamaszkor – ami még rémesebb. Amikor az ember még csak várja kisbabáját, nem hiszi ám ezeket! Hisz olyan hihetetlen, hogy egy kis háromévessel nem bírok majd el, aki amíg meg nem kapja, amit akar, toporzékol majd, a földre veti magát, torkaszakadtából üvölt – többnyire könnyek nélkül… Ám egyszer csak ott állsz egy angyalarcú aprósággal – aki bizony ezeket teszi, ráadásul bármit mondasz neki, azonnal mindenre nemet válaszol! Télen nyári ruhában menne az utcára, éjfélkor palacsintát akar és hajnali 4-kor bújócskázna. És nem-nem-nem – a nemek végtelen sorozata! Akkoriban lesznek a kicsik kisbabából „igazi gyerekekké”, akkor jönnek rá, hogy van akaratuk, amivel változtathatnak a világ folyásán – próbálgatják hát érvényesíteni. De nincs meg hozzá a kellő tapasztalatuk még, és eszközeik is igen korlátozottak: a hiszti, a sírás és az örökös ellenkezés. Ez ugyan természetes folyamat – de a szülő részéről kötél idegek kellenek hozzá. De olyan édes, olyan imádnivaló az a kis csöppség, amikor éppen „nincs rajta az ötperc” – titkon még örülsz is neki, hogy életrevaló, fogja majd tudni érvényesíteni az akaratát… Túlélitek hát a dackorszakot, megszenvedi szülő is, gyerek is - és akkor még nem tudjuk, hogy ez csak a „főpróbája” annak, ami úgy 12 éves kor körül jön: az ezerszer áldott és ezerszer átkozott kamaszkornak! Amíg nem vagyunk benne, nem hisszük ezt sem: az én jólnevelt kislányom/kisfiam hogy lenne már egyik napról a másikra egy nagyszájú, flegma, lusta „rém”? Pedig az lesz… Az ok pedig ugyanaz, mint a dackorszakban a babáknál: a kamaszból most válik felnőtt, ez is egy átmeneti időszak – és a kamasz is próbálja érvényesíteni akaratát. Ám az ő eszközeinek tárháza már jóval szélesebb, mint a kis 3 éveseké, ő már nem veti magát a földre: ő lázad. Viselkedésével, öltözködésével – minden porcikájával, és igazából minden ellen (de valójában maga sem tudja, mi ellen).

Jót nevettem, mikor írtad, hogy ha bármit kérnek tőled, azonnal nemet mondasz. Jaj, ismerek én ilyet, nekem is megvan a magam 14 évese! Ötször-hatszor képes vagyok elmondani valamit általában – de hetedszerre kiabálok. Akkor ő többnyire megsértődik, majd, mikor közlöm, hogy „de már százszor elmondtam, hogy…” ő ártatlanul rám néz és azt mondja: „nem igaz, csak hatszor…” Vagyis pontosan tudja a kis nyavalyás… Ilyenkor aztán úgy kell nevetni (vagy ordítva nekimenni – de többnyire inkább nevetés lesz belőle)! És miután jól kinevettük magunkat, megcsinálja, amiért két órája könyörgök… Nem könnyű – de neki sem… Sokszor megkérdezem, mikor már a türelmem szegény nagyon a végét járja, hogy „jaj, miért vagy te ilyen?” Angyalarccal, őzike szemekkel néz rám, és a legmélyebb meggyőződéssel közli: „Nem tudom…” És tényleg nem tudja – és nem is akar ilyen lenni… De hát miért kék az ég, miért zöld a fű? Nem tudjuk – ilyen és kész! Ilyen volt mindig is és ilyen is marad! A kamaszok is ilyenek voltak, és ilyenek is maradnak – ez van.

Sokáig nem értettem szegény nagymamám örök érvényű mondását „mielőtt megszólalsz, számolj tízig!” – de egy ideje már értem. Azt hiszem, tinikoromban értettem meg. Próbáld ki te is! Mielőtt nemet mondanál, csak úgy, zsigerből, gondolkodás nélkül, számolj tízig! Meglátod, hatnál már nem is akarsz nemet mondani – nyolcnál pedig megteszed, amit kérnek tőled!

Ugyanez vonatkozik arra is, mikor flegmán, félvállról szólnál valakihez: számolj tízig akkor is! Mert nincs igazad, mikor azt írod, van, akinek ez a stílus jön be! Én nem ismerek olyan embert, akinek tetszene, ha „bunkó” módon beszélnek vele…

Látod, barátaidnak sem jön be, ők is egyre inkább eltávolodnak tőled… És mindez amiatt az egy lány miatt, a legjobb barátnőd miatt… Dicséretes, hogy látod: nem jó, amit csinál az a lány – még szebb lenne, ha meg tudnád állni, hogy nem csinálod vele! (Olvasd csak el a karavánnaplónkban az abádszalóki táborozásunkról szóló írást – rá fogsz jönni, miért ajánlom neked!)

Leveled alapján okos, értelmes lány vagy, tehát tudsz dönteni (és jól dönteni!): eddigi barátaidat választod, vagy mindent feladsz és mész a rossz irányba…

Adatlapod alapján 16 éves vagy – tehát lassan-lassan kifelé mész már a kamaszkorból, még 2-3 év, amit „ki kell bírnod” – de menni fog, hisz úgy látom, te is akarod! Hidd el, utána ismét béke költözik a lelkedbe (és egész környezetedbe) – de a régi énedet már nem kapod vissza: kislány voltál, mikor elkezdődött ez a folyamat, és felnőtt leszel, mire véget ér! Egy okos, kulturált, jó modorú felnőtt hölgy, vonzó, szimpatikus egyéniséggel – effelől semmi kétségem. :) (Addig pedig, ha néha minden jó szándékod ellenére becsúszna néha egy-egy baleset: egy-két nem, vagy néhány pimasz megjegyzés, van egy jó módszer: a bocsánatkérés! Hidd el, nem ciki – próbáld ki, csodákra képes!)

„A problémám a fiúk terén van. Elég sok srácnak bejövök, és minden nap megkérdezik, hogy lehetne-e valami, de erre csak annyit mondok, hogy nem tudom. Igazából az a baj, hogy nagyon válogatós vagyok, és ezért senki nem elég jó nekem. Pedig nincs is önbizalmam. És tudom, hogy nem a kinézet az első. De félek, hogy ha összejövök egy sráccal, aki nem néz ki jól, de aranyos, akkor a barátaim piszkálni fognak vele. Mit csináljak? Hogy változtassam meg ezt a "válogatósságot" ?

Előre is köszi a válaszod. :)

(16 éves lány)

Kedves 16 éves!

Az, hogy eddig egyik fiú sem felelt meg kényes ízlésednek, azt jelenti, igazából egyikük sem keltette fel az érdeklődésedet. Ne félj, jön majd egyszer valaki, aki úgy lesz jó, ahogy van! Nem fog érdekelni, mások mit gondolnak róla, az sem, ha esetleg külleme alapján barátnőidnek nem tetszik majd (egyébként is: olyan fiú a világon nincs, aki mindenkinek egyformán tetszik!), az lesz a fontos: te hogy érzel! Elfogadod majd azt a fiút úgy, ahogy van – és az esetleges piszkálódókat is le tudod majd állítani. Vagyis ne akarj ezen a téren megváltozni, inkább jegyezd meg: ha egyszer szeretni fogsz valakit, azt önmagáért fogod, és nem azért, hogy a környezetednek megfelelj vele! Amíg az a fontos számodra egy fiúban, vajon tetszene-e a barátnőidnek, addig jobb, ha inkább valóban nem foglalkozol még fiúkkal! Nőj még egy kicsit, érj meg erre – aztán, meglátod, magától elmúlik majd a problémád!

„Kedves Hópi!

Vannak itt a Teveclubon olyan gyerekek és felnőttek, akiknek semmi keresni valójuk nincs itt. Nekem az egyik osztálytársam ilyen. Csak azért mondom el, mert kíváncsi vagyok hogy te mit gondolsz?

Van egy gyerek, aki már első osztálytól kezdve nem éppen az osztály kedvence. Hogy miért? Mert mindenkit ütöget de nem viccből , fenyegetőzik, pl., hogy átszúrja a torkomon a ceruzát. Egy akkor másodikos gyereket (aki az a fiú, aki tetszik ) őt kórházba kellett vinni, mert a torkába ütött az a goromba gyerek, nevezzük Sz-nek. Pár hét múlva egy lányt sikerült majdnem megsebesítenie: Sz megfogta a lány lábát és a tanári asztal felé ellökte - ha nem vagyok ott egy másik lánnyal, akkor a lány beveri az asztal sarkába a fejét. Következő évben egy másik lány hasába rúgott. Úgy kellett leszedni Sz-t az akkor harmadikos lányról. Történtek még ilyen dolgok. És nekünk egyre csak azt mondták, próbáljuk meg elviselni, adjunk neki még egy esélyt - de mi már akkor is túl soknak éreztük a még egy esélyt. De az utolsó csepp az osztály poharába az a mai napon került! Mindenki jókedvűen ment be az osztályba, nevetgéltünk beszélgettünk. Az osztályfőnökünk mondta, hogy az első óra után mindenki egyből az osztályba menjen. Ekkor gondoltuk, hogy nincs minden rendben. Jól éreztük... Előkerült előző napi eset: Sz le „hülye buzizta” B-t, akiről már olvashattál régebbi leveleimből. Azt mondta, hogy nem szeretne még több ilyen esetet. Hát ez nem jött össze. Ugyanis Sz nadrágját a fiú öltöző vécéjében találta meg. Azt mondta, a telefonja is a nadrágzsebében volt. De a telefon száraz és működőképes volt. Alig 5 perc alatt a szülei ott voltak és bementek a fiú öltözőjébe. Mikor mentek fel a lányok a terembe, köztük én is, egyik fiú osztálytáram rémült arccal fut elénk, hogy Sz szülei ott vannak az osztály előtt. Aztán már csak azt hallottuk, hogy Sz apukája üvöltözik B-el A testnevelés tanárunk fogta le a felnőtt férfit. Az azelőtt rettenthetetlen fiú zokogva futott be az osztályunkba. Hogy miért? Mert megfenyegették, hogy B apja szeme láttára tekeri ki a nyakát, kap egy nyaklevest és egyéb csupa kedves tett. Mint utána kiderült, Sz. úgy ment ki az osztályból: „ezt még megbosszulom, B!”
A reggel nevetgélő és vidáman beszélgető osztályból akkorra egy megrémült, magába zuhant csapat lett, akik még mosdóba is csak remegő lábakkal mernek kimenni. Szerinted ez normális?
És még nincs vége, holnap fogják "kihallgatni" az osztályt.

(13 éves lány)

Kedves levélíró

Ha jól értelmeztem leveledet, valami olyasmiről van szó, hogy van egy fiú az osztályotokban, aki rettegésben tartja a többieket – ráadásul szüleivel együtt, és tanáraitok nem sok mindent tesznek…

Az ilyen gyerek nem csak a Teveclubra nem való – véleményem szerint semmilyen közösségbe. Elsősorban osztályfőnökötöknek kellene ellene fellépni, de ha ő ezt nem teszi, ti magatok, az osztály többi tanulója is fordulhattok az iskola igazgatójához. Sőt, ha végképp nem történik semmi, a fiú tovább terrorizál benneteket, ez is kell, hogy tegyétek – hiszen ez így nem maradhat! Az igazgatónak hivatalból segítenie kell a problémán – ha végképp nem lehet mit kezdeni a fiúval, akár el is tanácsolhatja az iskolából. (Bár ez sem tökéletes megoldás, hisz adott esetben egy másik iskolában a gyerek nyilván ugyanígy folytatja majd az ámokfutást.) Ha ti, diákok, nem akartok (nem mertek, nem tudtok) beszélni erről az osztályfőnökkel, az igazgatóval, mindenképp mondjátok el szüleiteknek – majd ők beszélnek nevelőitekkel! Hisz az azért mégsem járja, hogy egyetlen gyerek rettegésben tartson egy egész osztályt, sőt, egy egész iskolát!

« előző bejegyzés