TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

A szívdoki levelesádájából

A SZÍVDOKI LEVELESLÁDÁJÁBÓL/2

Válogatás a szívdokihoz érkezett levelekből és a rájuk írott válaszaiból

„Kedves Hópihus!

Ne haragudj, lehet, kezdek egy kissé az agyadra menni a lánnyal, B-vel kapcsolatban, akiről már annyit írtam neked. Próbáltam egy kicsit utánajárni ennek a bizonyos kötésnek, ami köztünk van – nem sok sikerrel. Két dolgot találtam, ami felkeltette az érdeklődésemet. Az egyiket egy oldalon találtam, ahol részletes leírás volt a barátságról. Miszerint barátság választás útján jön létre, ha egyik fél nem akarja, akkor már bukta az egész. Ezzel én vitatkoznék, mert nekem tulajdonképpen össz-vissz néhány tizedmásodpercem volt, vagy még annyi sem. …

Erről eszembe jutott a lelki társ fogalom. Sok helyen rákerestem, de érdemleges válaszra sajnos nem bukkantam. Ezt mindenhol a nagy Ővel jelölik, s nem említik, hogy ez azonos neműeknél van-e. …

A lelki társ és a nagy Ő kapcsán eljutottam a plátói szerelemig. …

Nos, ez volt a másik dolog, amit érdekesnek ítéltem, még ha ezen nem is mehettem tovább.
Mint megtudtam, plátói szerelem alatt (mostanában) azt értik, mikor valaki egy fiktív személybe szerelmes. Jobban mondva egy valóságos személybe, akit nem ismer közelebbről, s ezért saját maga ruházza fel tulajdonságokkal. …

Elmeséltem ezt a kötelékes dolgot legjobb barátnőmnek, R-nek is. … Nem lepődött meg túlságosan. Neki is van ilyen kötése, amit én már régóta sejtek. És akinek irányába ez nála van, az is abból a táborból való, s szintén tanár. Csak épp férfi. Most úgy tűnhet, kissé gyermetegek vagyunk, s van is benne valami. De az tény, hogy R-rel kísértetiesen sokszor történik ugyanaz, mint velem. …
A táborban úgy éreztem, hogy ez a kapocs köztem és B közt kölcsönös. Több jele is volt ennek.
… A legemlékezetesebb számomra az volt, mikor véget ért az énekverseny. … Szóval a tavalyi énekverseny után R felnyargalt, én meg az ajtóban leálltam beszélgetni néhány emberrel. Egyszer csak kijön B és egy pillanatra megáll, rám néz, aztán odajön hozzánk, s beszélgetni kezd. Közben megkérdezi tőlem, hogy sikerült a verseny, s ilyesmi, majd a hajamat hátrahajtja a fülem mögé. Olyan szeretetteljesen nézett akkor! Persze, könnyen lehet, hogy túl naiv vagyok. De akkor tényleg az volt az érzésem. Kicsit olyan volt, mintha csak miattam jött volna oda…

Egyik nap azt hallottuk a táborban, hogy kimenő van, s kimehetünk a városba. Ennek nagyon örültünk, mert már borzasztóan éhesek voltunk. De kiderült, hogy tévedés az egész, mert bizony nem mehetünk sehová. B-be botlottam, s megérdeklődtem, van-e ma kimenő. Hát, sajnos a hírek igaznak bizonyultak, tényleg nem volt. Nem lettem elragadtatva ettől, mert tökre éhesek voltunk. Ő megígérte, hogy úgyis el kell mennie, s hoz nekem valamiféle ennivalót. Azt gondoltam, üres ígéret, s nem vettem komolyan, el is felejtettem. Néhány órával később két pogácsát találtam az ágyamon. …
A tábor utolsó napján volt, hogy indultunk a kijárat felé, s érzem, hogy valaki igazítja az ingem gallérját. Hátranézek, s ő volt az. Itt tisztán emlékszem valamiféle „érzésre”. Olyan volt, mintha nem azért cselekedné, mert ez jutott eszébe, hanem „érzelmi késztetésből”. Valami ilyesmi… ennél jobb kifejezés eddig nem jutott eszembe. …

Évközben írtam neki egyszer iwiwen, leveleztünk egy ideig, aztán ez elhalt… de születésnapomra kaptam tőle ott egy levelet. Nagyon meglepődtem, s utólagos boldog szülinapot kívántam neki is. …

A következő évben a táborban feljött a szobánkba, s megkérdezte: „Mikor beszélgetünk?” Meglepve néztem rá, aztán megbeszéltünk egy időpontot. Nem számítottam rá, hogy beszélgetni akar majd. …
A táborban vettem egy naplót, s elterveztem, hogy mint az előzőt is, megíratom ennek is az első és az utolsó oldalát két emberrel. Nem volt kérdéses, hogy kikkel. Az elsőt E-vel (az a lány, akit tisztelek), utolsót B-vel.

Megkértem, hogy írja meg az utolsó oldalt. Örült neki, de nem volt szabadideje, úgyhogy mondta, majd éjjel megírja. Aztán ment tovább.

Másnap délelőtt a naplóm a szobánk asztalán volt. Boldogan kaptam fel, s lapoztam az utolsó oldalra. Az első sort el is olvastam, de akkor megszólalt a fejemben egy kis hang, hogy ezt nekem nem szabad. Gyorsan becsuktam, s kiszaladtam a helyiségből.

Nehéz volt megállni, hogy el ne olvassam az irományát. De kibírtam.
Aztán, pontosan egy hónappal azután, hogy elkezdtem, befejeztem a naplót. Nagy levegőt vettem, majd arrébb hajítottam a szolfézsfüzetemet, amivel letakartam az utolsó oldalt biztonsági okokból. És olvastam.

Meglepődtem, mert sok hasonlóságot véltem fölfedezni kettőnkben. Másnap, hogy befejeztem, felhívtam. Megköszöntem neki, hogy írt a naplómba. …

Lenne még más kérdésem is, ami az önmegvalósítással kapcsolatos.

Anyukám azt mondta, hogy ha az ember előtt nincsen meg az a kép, hogy milyen szeretne lenni, akkor állandóan csak védekezik. Nem tudom, lehet. Csak én nem tudom, milyenné szeretnék válni. Olyannak jó lenne lenni, mint E, de tudom, hogy sose leszek.

Rájöttem, hogy ezért (mert nem találom saját magam) akarok emós lenni. A barátnőm szerint nem vagyok az. Külsőleg nem is. Hogy belsőleg igen-e vagy nem, azt nem tudom. Suliban mindig hasonló, vagy teljesen olyan akarok lenni, mint a többiek. Azért, hogy végre-valahára elfogadjanak, s be tudjak illeszkedni közéjük, meg persze, hogy ne piszkáljanak. De mikor a táborban vagyok… ott meg mindig azt érzem, hogy túlságosan olyan vagyok, mint azok az idióta osztálytársak. Nem belsőleg, hanem külsőleg. Ott nem számít, ki hogyan néz ki, mert nem azt nézik. Hanem, hogy milyen vagy belül. És elfogadnak, szeretnek. Az osztályom teljes ellentéte. …

A harmadik kérdésem az pályaválasztással és ilyesmivel kapcsolódik.

Nem tudom, hogy milyen irányban kellene továbbmennem. A barátnőmmel beszélgettünk ilyesmiről. Tudom, hogy még csak másodikos gimis vagyok, de… Ismerőseim közül úgy gondolom, hogy te ismersz a legjobban. Ezért kérdezem tőled, hogy szerinted mi az, amihez értenék?

Az a gond, hogy anyukám mindig azt mondja, nekem magyarból kell emelt szinteznem. Viszont ezt nem tudja, hogy én utálom a magyart. … Kevés dolog van, ami érdekel. Az érdeklődési köröm eléggé beszűkült, s ez sejtésem szerint amiatt van, hogy sokat gépezek, s keveset olvasok (a kötelezőket sem). Érdekel a pszichológia valamilyen szinten (testbeszéd, grafológia, álomfejtés), szeretem a földrajzot és a rajzot (a művtörit nem), s az orvostudomány (nagyon szeretnék másokat segíteni, viszont a gyomrom nem bírja az ilyeneket). Érdekelnek az emberi jogok (valamilyen szinten), a politika viszont nem. A reál tárgyakban olyan béna vagyok, mint a tyúk az iskolában. Szeretem az animéket is (Jigoku Shoujo - Pokoli Lány), bár ezzel nem mennék sokra.

Köszönöm a válaszodat: N”

(16 éves lány)

Jaj, te lány, te lány!

Ennél tipikusabb kamasz-levelet nem is kaphattam volna – iskolapéldája a tinik útkeresésének. Tehát legelőször is megnyugtatlak: nincs veled semmi gond, a lehető legátlagosabb kamasz vagy.

Most menjünk sorban a kérdéseiden:

A számodra legfontosabb, amit leghosszadalmasabban fejtettél ki: a „B-probléma”. Tudod, mi járt az eszemben végig, ahogy leveledet olvastam? Az, hogy ha B-vel nem tanár-diákként találkoztok, hanem két lányként, jó barátnők lehettetek volna. Hisz ő alig pár évvel idősebb nálad, te magad is mondtad: sokszor nem is néz ki felnőttnek. Mert tulajdonképpen nem is az még. Napjainkban a felnőtté válás egyre inkább kitolódik, egyre később lesznek felnőttek a fiatalok – a kora-huszonéves lányok még inkább tinik. De a társadalmi konvenciók (hagyományok, elvárások) őket is kötik – és a tizenéveseket is. Ezért nem barátkozik a tanár a tanítványával (ugyanúgy, mint később mondjuk a főnök a beosztottjával) – még ha még oly erős is bennük az egymás iránti vonzalom. Mert egy igazi, mély barátsághoz vonzalom kell – csak úgy, mint a szerelemhez, helyes a párhuzam.

A te korodban nekem is volt egy igazi barátnőm, Kriszta. Nagyon kicsik voltunk még, mikor a szomszédunkba költöztek, én 5 és fél éves, ő 3 – mégis mi attól a pillanattól fogva együtt voltunk éjjel-nappal, majdnem két évtizeden át. Valami elemi vonzódás volt köztünk, ami végigkísérte egész gyerek- és fiatal korunkat. Lelki társak voltunk, fél szavakból tudtuk, mit akar a másik, rezdülésekből, hogy épp mire gondol. És bár mindkettőnk útjába kerültek más-más barátnő-jelöltek is, egymás mellett hűségesen kitartottunk. Az igazi tini-barátság már-már a szerelemmel határos – persze, testi töltet nélkül. Aztán, amikor felnőttünk, elsodort bennünket az élet egymástól…

Viszont az utamba vezetett egy másik „legjobb barátnőt”, Mártit. Ő a mai napig, ha ismerőseinek bemutat, így teszi: „A jobbik felem”. Hát ez az, ettől barátság a barátság – és ettől csak haver mindenki más: egymás részei vagytok, a másik „jobbik fele”…

És ehhez kell az a vonzalom, ami köztetek megvan B-vel. Ha néha most számodra érthetetlenül viselkedik, az azért van, mert kötik őt az elvárások: ő neked tanárod, nem barátod. De ha akkor találkoznátok majd, amikor már te is elvégezted az iskolát, más lenne a viszony köztetek, biztos vagyok benne, hogy egy igazi, mély barátság alakulna ki köztetek – talán egymás „jobbik felei” is lehetnétek…

A második kérdésed az önmegvalósításról, az útkeresésről szól. Amit leírsz, hogy szeretnél hasonlítani osztálytársaidra, azért, hogy elfogadjanak, teljesen természetes 16 éves korban. Hisz minden kamaszban ott a vágy: a kamasz-közösség elfogadott tagjának lenni. És ebben a korban a legerősebb a falka-szellem: minden kamasz egyformán öltözik, egyforma frizurát visel, egyforma kifejezéseket használ és egyformán nyegle. Aki nem, azt a többiek kirekesztik. Ám vannak más közösségek is az osztályodon kívül – ilyen pl. az a tábor, amiről annyit írsz, olyan melegen, ami egy vallásos tábor. Itt értelemszerűen kicsit mások a gyerekek: szolídabbak, szerényebbek, kevésbé lázadók, kevésbé „tinik” – természetes, hogy itt azt érzed: túlságosan hasonlítasz osztálytársaidra, azoknak minden általad nem elfogadott személyiségjegyével és viselkedési jellemzőjével. Ez a közösség a neked való, itt vagy igazán otthon - ezt tudom, mert mindig nagyon szépeket írsz erről a táborról, érezni minden szavadon, hogy valóban szeretsz ott lenni. Az ötletem a következő: ne törekedj minden áron arra, hogy olyan légy, mint osztálytársaid – ha egyszer nem vagy olyan! Nem játszhatsz még éveken keresztül szerepet előttük, nem adhatod ki magad másnak, mint aki valójában vagy! Ne akard ennyire, hogy elfogadjanak! Add önmagad – meglátod, így az elfogadás is könnyebben fog menni. Hisz most nem ismernek, álarcot viselsz – mutasd meg társaidnak a valódi arcodat!

(Még ehhez a bekezdéshez egy megjegyzés: nem vagy te emos, sem külsőleg – ezt magad is tudod -, sem belsőleg. Te egy teljesen hétköznapi tinilány vagy, akik keresi a helyét a világban.)

Harmadik kérdésed a pályaválasztásra vonatkozik. Mivel még csak másodikos vagy, még nem kell feltétlenül tudnod, mi akarsz lenni. Ráérsz két év múlva eldönteni, merre tovább. Sokat beszélgettünk már, így valóban van egy-két ötletem, mi lenne a neked való irány; köszönöm a megjegyzést, miszerint én ismerlek a legjobban – de hidd el, ez nem igaz: hidd el, édesanyád az, aki legjobban ismer! Csak tudod, ahogy kamasznak lenni nehéz, nehéz ám kamasz szülőjének lenni is! Ahogy ti keresitek az utat a szüleitek felé, úgy mi is keressük az utat kamasz gyerekünk felé – aki sokszor látványosan elhárítja szeretetünket (pedig most van rá a legnagyobb szüksége), aki véletlenül sem fogadja meg tanácsainkat (mert ő „mindent jobban tud”), aki tiszteletlen, nemtörődöm, rendetlen és lusta. Gépezik egész nap, nem olvas (még kötelezőt sem), nem érdekli semmi. Ugye, ismerős? (Ha emlékezetem nem csal, ugyanezeket írtad le önmagaddal kapcsolatban.) Tehát hidd el, nekünk, szülőknek sem könnyű, úgy szeretni kamasz gyerekünket, hogy az véletlenül se vegye észre, úgy terelgetni, hogy véletlenül se jöjjön rá: mi mutattuk meg a az utat, amelyen jár.

Édesanyád azt mondja, a magyar az erősséged – te azt mondod, utálod a magyart.

Szerintem van köztes megoldás: írj! Hisz jól írsz, sokat írsz, írásaid a lelkedből jönnek! Ezt az adottságodat ne hagyd veszni, ha majd döntened kell, menj az újságírás felé. Vagy, ha nem, a pszichológia is jó lenne neked, hisz érdekel az emberi lélek, utána is olvasol (igaz, nem könyvekben, hanem a neten – de nem az a lényeg, hol; a lényeg az, hogy ha érdekel valami, abba belemélyedsz). Ezen a pályán segíthetsz embereknek – tehát ezt a késztetésedet is kiélheted. De akár taníthatnál is, mint édesanyád. Biztos vagyok benne, hogy jó pedagógus válna belőled; és segíteni itt is rengeteg alkalmad lenne – hisz mindig lesznek olyan kislányok, mint te most, akik keresik az útjukat, közben kicsit eltévednek, és nem vágynak másra, csak arra, hogy egy felnőtt kézen fogja őket és megmutassa az utat, kivezesse őket. A te képességeiddel, a te lelkeddel neked ezer lehetőséged van – de én úgy gondolom, ezek a pályák mindenképp neked valóak lennének.

« előző bejegyzés