TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Az állatok világnapjára/1

AZ ÁLLATOK VILÁGNAPJÁRA

Kutyákról, cicákról, és mindenféle más állatokról

„Abból a pénzből, amit a kutyánkra és az összes állatainkra költöttünk, egy kis jachtot vehettünk volna. Viszont hány jacht várja egész álló nap az ajtóban, hogy az ember hazamenjen? Hány jacht él azért a pillanatért, hogy az ember ölébe mászhasson, vagy hogy leszánkázhasson a domboldalon gazdája képét nyalogatva?”

Mindig is azt hittem, nem szeretem a macskákat – de rá kellett jönnöm: igenis szeretem őket. Ez akkor derült ki számomra, mikor Rozalicska, héthetes kölyökcicaként, egymaréknyi korában hozzánk került. Azonnal szeretni kellett a kis bumfordit – egyszerűen nem lehetett vele mást tenni! Minden porcikája aranyos volt - égnek álló, borzas bundácskája, hatalmas, kölyök-kék szemei, nagy fülei, ezer színe: cirmos bundájához elöl a fehér mellényke, a csíkos részben vörös foltok – annak is több árnyalatával – és ráadásul csíkos farka vége is vörös, olyan, mintha festékbe lógatta volna. Tehát igazán nem volt nehéz őt a szívembe zárni – annál is inkább, mert eszembe juttatott egy régi-régi emléket: gyerekkorom cicáját, Miskát.

Miska neve ellenére lány volt, már nem emlékszem, honnan a neve – de valahogy Miska lett. Már arra sem emlékszem, hogy került hozzánk – ott volt és kész. Két dolog maradt meg bennem vele kapcsolatban ennyi év után: az egyik, hogy ahányszor vihar volt odakint, ő mindig bejött a házba (akkoriban családi házban laktunk, Budapest kertvárosában) és riadtan bújt be a nappaliban a kanapé alá – ott is maradt aztán, semmivel nem tudtuk kicsalni, amíg ismét nyugalom nem lett. A másik, mikor meghalt… Nem tudni, hogyan, nem tudni, miért – csak arra emlékszem, hogy én találtam őt meg kint az udvaron… Zokogva rohantam be édesanyámhoz, hogy tegyen valamit – de természetesen nem tudott mit, hisz Miska már nem élt… Édesapám eltemette a kert végében, mi öcsémmel még nagyon sokáig hordtunk virágokat a sírjára – rendre édesanyám kedvenc, legdédelgetettebb virágait szedtük le a kertből erre a célra.

Még szerencse, hogy Miska után maradt két kiscica – bár nekik sem örülhetünk sokáig. Sose váltunk el tőlük ugyanis, így még a közértbe is vittük őket magunkkal – de oda, ugye, nem lehet cicát bevinni. Így azt találtuk ki öcsémmel, hogy szatyorba tesszük a két kicsit, a szatyrot felakasztjuk a közért előtti villanyoszlopra, abban majd szépen megvárják, amíg végzünk. Keserves volt csalódásunk, mikor kijöttünk, és azt láttuk: a szatyor a cicákkal együtt eltűnt! Mai eszemmel már tudom, hogy valaki azt hihette, gazdátlan cicák gazdira várnak, azért tették őket a szatyorban az oszlopra – de akkor napokig kerestük őket mindenfelé.

Utánuk nem lett több cicánk, valahogy úgy adódott, hogy mindig kutyáink lettek. Az első, akire emlékszem, harmadikos koromból, Muki volt, egy békés, csupaszőr fekete óriás, hatalmas bundával - és még hatalmasabb szívvel. Öcsém akkoriban volt első osztályos – egy alkalommal a fél osztály hazakísérte őt az iskolából, a csapat élén egy Jancsi nevű fiúval, aki egy gombszemű, fekete kutyakölyköt cipelt – és velük tartott a kiskutya mamája is. Mint kiderült, azért hozták, mert Jancsiéknál kiskutyák születtek és ő épp gazdit keresett az utolsónak. Öcsém rögtön felajánlotta, hogy hozzánk hozhatják, az ő anyukája és apukája biztosan megengedik. Elhozták hát a csöppség mamáját is, hogy elbúcsúzhasson kölykétől és még utoljára megszoptathassa. Édesanyám nagyot nézett a társaság láttán – és még nagyobbat, mikor meghallotta jövetelük okát. De a kis szőrmóknak és a seregnyi kisgyerek kérésének persze nem tudott ellenállni – a kiskutya tehát maradt. Mikor gyanútlanul én is hazaértem az iskolából, volt ám meglepetés! A kutyus a Muki nevet kapta, és nem is volt vele semmi baj – amíg hatalmas kutyává nem nőtt. Akkora lett, hogy már szó nem lehetett arról, hogy bejöjjön a házba, kint a hintánknál lett hát neki háza, amiben lakott. Szabadon szaladgált a kertben – de egyszer csak véget ért számára a jó világ. Teljes kutya-szívével szeretett bennünket, és úgy érezte, meg kell védenie portánkat mindenkitől, aki kapunk felé közelít. Hatalmas termetű volt, bár nagyon szelíd, jámbor – ám, ha be akart hozzánk jönni valaki, vagy kerítésünk előtt mentek el, azt nem szívelte. Valahogy talált magának kijáratot és így eshetett meg, hogy elkapta a postás bácsi nadrágszárát, meg egy biciklis nénit is jól megrémített… Ettől fogva hát édesapám megkötötte őt, és csak akkor engedtük el, ha magunk is kint voltunk vele a kertben.

Alkalmazkodott az új helyzethez, a rablánc ellenére is boldog kutya volt. Aztán megint történt valami, ami fenekestől felfordította az ő kis kutya-életét…

Több évre külföldre költöztünk, ahová őt, természetesen nem tudtuk magunkkal vinni. Gondoskodni kellett tehát elhelyezéséről; de olyan helyet kellett számára találnunk, ahol azért láthatjuk is néha – végleg megválni tőle sehogyan sem akarózott.

Nagyszüleink városkájában a szomszédaik – egy család 3 gyerekkel és egy saját kutyával - ajánlották föl, hogy lakhat náluk Muki az alatt az 5 év alatt, amíg távol leszünk. Ők is megkötötték, mert a „kilógós jelenetet” ott is eljátszotta. De azt az örömet, amivel fogadott minket, valahányszor (évente kétszer, a téli- és a nyári iskolaszünetben) hazajöttünk! Már amikor a kocsit meglátta (fogalmam nincs egyébként, honnan tudta, hogy mi ülünk benne, hisz nem is ismerhette azt az autót, mikor még itthon éltünk, nem ez volt), ragyogott az egész kutya, nyüszített, sírt, ugrált hatalmas farkcsóválások közepette.

Aztán egyszer, mikor hazajöttünk, Laci bácsiék kertje üres volt, Muki nem volt a helyén… Nagyszüleinktől tudtuk meg, hogy meghalt… Sokáig nem tudtam magamban megbékélni azzal, hogy úgy ment el, hogy mi, a gazdái nem voltunk mellette… Úgy éreztem, cserben hagytuk őt. De hát nem lehettünk ott, 1000 km választott el tőle…

A bánatban vigaszt csak új kutyánk, Fifi nyújtott. Ő külföldi kutya, születésnapi ajándék – nem mindennapi története van. Öcsémmel a messzi idegenben még inkább éreztük, hogy hiányzik valami (a sok-sok minden: az itthoni környezet, az itthoni barátaink, nagyszüleink és a magyar szó mellett) – egy kutya. Igen ám, de mit tehettünk volna: édesapánk nem akarta, azt mondta, lakásba nem való és hogy más se kéne neki, csak hogy ő sétáltassa nap mint nap –márpedig, ismerve bennünket, a gyerekeit, úgy is az lenne a vége. (A fenti kifogások nyilván sokatok számára ismerősek, sokan halljátok ugyanezt, mikor kisállatért nyaggatjátok szüleiteket.) Muszáj volt hát valamit kitalálnunk (és most nem mondom, hogy ti is csináljátok utánunk – nagy a kockázat, nem biztos, hogy beválik!) – hisz kutya kell, viszont úgy tűnik, nem engedik… Közeledett édesapánk születésnapja, tálcán kínálta hát magát a lehetőség: gondoltunk egy merészet öcsémmel, összeraktuk a zsebpénzünket, kimentünk a helyi állatpiacra, ahol kutyát, macskát, és mindenféle kedvencnek valót lehetett kapni – és vettünk egy kiskutyát. Tündéri kutyus volt, talán ha kéthónapos lehetett, fekete gomb orra volt és melegbarna kutyaszeme. A néni, akitől vettük, könnyes szemmel, szívből jövő szavakkal, nagy szeretettel búcsúzott tőle: „Nőj nagyra, csöppség, legyen belőled nagy, okos kutya”. Mivel szülinapi ajándéknak szántuk, masni is került a nyakába (hisz hogy csomagol be az ember egy kiskutyát?).

Amíg a megfelelően felcicomázott aprósággal hazafelé tartottunk, végig azon tanakodtunk, mi lesz most… Több lehetőség is volt: 1. Repülünk kutyástul. 2. Csak a kutya repül, mi maradunk. 3. Csak mi repülünk, a kutyakölyök bájának nem tud ellenállni az ünnepelt. 4. A kutyus marad, és maradunk mi is (ez volt a legvonzóbb variáció – bár ennek láttuk legkisebb esélyét).

Rettegve álltunk hát édesapánk elé az ajándékunkkal – akinek már nevet is adtunk, Fifinek neveztük, hisz csak rá kellett nézni, olyan fifis volt. Meg aztán hátha nehezebben zavar világgá egy apuka egy olyan kiskutyát, akinek már neve is van…

Bizonyára a megszépítő messzeség, esetleg a memória szelektív volta miatt nem emlékszem már édesapám arcára, mikor meglátta ajándékát… De a lényeg, hogy maradt Fifi is és maradtunk mi is.

Egyszer nagyon beteg lett: elkapta a rettegett, kutyák számár többnyire halálos PARVO-vírust; mi erről mit sem tudtunk, téli szünet volt éppen, amit mi Magyarországon töltöttünk. Édesapám volt vele csak, és ő, aki napközben nagykövetekkel, igazgatókkal és más „fontos emberekkel” tárgyalt, egy országot képviselt külföldön, fogadásokra és hivatalos programokra járt, ha csak egy perce volt, rohant haza – és egy kiskutyát ápolt, érte aggódott. Kezéből etetette, tenyeréből itatta, válogatott falatokkal kínálta, éjszakánként virrasztott mellette. Talán ennek a gondoskodásnak köszönhető, hogy Fifi meggyógyult – együtt legyőzték a betegséget. Mi már, mikor visszatértünk, csak azt vettük észre, hogy nagyon-nagyon sovány – de élt, és ez volt a lényeg!

Mikor visszaköltöztünk Budapestre, Fifi természetesen jött velünk – hisz családunk tagja volt.

De néhány év múlva, mikor az élet úgy hozta, hogy elköltöztünk kertvárosi házunkból, beljebb a városba, emeletes házba, újabb költözés várt Fifire is – minden eddiginél szomorúbb költözés.

Oda nem tudtuk magunkkal vinni, hisz az évek során nagy kerthez szokott, ahhoz, hogy ha akar, kint van, ha akar, bent a házban. Így feladtunk egy hirdetést, miszerint odaajándékoznánk őt olyan családnak, ahol nagyon-nagyon szeretik majd. Egy ápolónőre esett a választás, aki gyerekeinek szánta. Azon a napon, mikor érte kellett, hogy jöjjön, én vidéken voltam – ahol végigsírtam a napot, valahányszor eszembe jutott, hogy mikor hazamegyek, Fifi nem szalad már elém farkcsóválva a kapuhoz. Este könnyeimet nyelve szálltam ki a taxiból a ház előtt, hatalmas űrrel a lelkemben nyitottam ki a kertkaput. A kert üres volt, nem üdvözölt Fifi… Mikor az ajtót nyitottam, már ömlöttek a könnyeim – és ekkor… ekkor mintha boldog vakkantást hallottam volna az előszobából… Fifi szokott így ugatni, mikor hazaérünk hozzá, így köszönt… De az nem lehet, hisz ő már nincs itt, elvitte az ápolónő a gyerekeinek… Ki tudja, hol alszik ma éjjel, ki tudja, kikkel él ezután… Vajon fogják eléggé szeretni, játszanak majd vele eleget? Adnak neki tejecskét, amit úgy szeret? És néha egy-egy sárgarépát, ami kutya létre egyik kedvence? Simogatják majd, ha szomorú lesz, ha hiányzunk neki? És vajon meddig akar majd hazajönni hozzánk? Mindig, örök életében? Most vajon úgy érzi, hogy kidobtuk, elárultuk őt?

Nem, az nem lehet, hogy ő vakkantott – bizonyára a képzeletem játszik velem. Kinyitottam az ajtót – és az előszobában hatalmas farkcsóválással ugrott rám, ott volt, itthon volt!!!

Édesanyám ennyit mondott: „Nem tudtam odaadni.”. Elmesélte azt is, hogy mikor jött az ápolónő, hogy elvigye Fifit, nagyon szépen szólt hozzá, látszott, hogy szeretni fogja – ám ő mégsem adta. A hölgy nem haragudott, amiért eljött a világvégi kertvárosba a kutyáért, akit végül nem vihetett el – megértette, azt mondta, maga sem tett volna másképp.

(Folytatás a következő oldalon…)

« előző bejegyzés