Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/ 		A szívdoki levelesádájából

A SZÍVDOKI LEVELESLÁDÁJÁBÓL
Válogatás a szívdokihoz érkezet levelekből és a rájuk adott válaszaiból



„Kedves Hópihus!

Bocsáss meg, hogy a nyáron is zavarni kényszerültelek. Valóban kényszer, hisz úgy érzem, már kezdek becsavarodni, hogy nem beszélek erről senkinek, és meglátod majd te is, mással nem tudok beszélni erről.

Nem vártam semmit ettől a nyártól, hiszen előre tudtam, a "barátaim" túl elfoglaltak lesznek, hogy velem törődjenek.

Azonban ez a nyár teljesen más, hiszen nem csak az iskolától, és a zeneiskolától búcsúztam egy kis időre. Ez még nem is lett volna baj, hiszen ha minden a terv szerint halad, semmi gond nem történt volna.

Hogy mi volt a tervem? Azt már azt hiszem mondtam. Beilleszkedni, és elfogadhatóan játszani, semmi más.

Nem akartam senkit túlzottan megkedvelni, mégis így sikerült. Eleinte küzdöttem ellene, de a te tanácsodra felhagytam a pesszimizmussal, így aztán igazán jóban lettünk Petivel. Jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, hülyültünk, jó néhányszor fújtunk egy kottából (mert nekem nem volt meg, vagy egyszerűen csak megkérdezte, hogy nem fújunk-e együtt). Néha magabiztosabban, néha félénkebben szóltunk egymáshoz. Sokat segített, de persze volt eset amikor ki is nevetett, amit persze megérdemeltem. (Ez akkor történt, amikor először játszottuk gyorsan az egyik darabot, és nem tudtam követni a kottát, és elvesztettem a fonalat. Persze az arcomról olvasható volt a tanácstalanság, erre a karmester megkérdezte, hogy nincs-e kérdésem. Rögtön azt mondtam, hogy nem, mire a Péter halkan nevetni kezdett). És ettől talán csak jobban kötődtem hozzá.

Kapóra jött, az is, hogy az utolsó hónapban egymás mellett ültünk. Igazából nagy hatással volt rám. Nem tudom elfelejteni, hogy az első nagy koncertem előtt is mennyire izgultam, de ahogy megláttam, hogy ott jön mögöttem, majd nemsokára már mellettem, és elkezdtünk beszélgetni, megnyugodtam.

Ezután a koncert után még volt két próba, amire én nem mentem el, mivel azoknak volt kötelező, akik mentek fellépni Lengyelországba, és én nem mentem, mivel kevés volt a hely. De csak ezután kezdtem el gondolkozni valamin... Hogy ő idén érettségizett. Valószínűleg elmegy továbbtanulni, és akkor talán itt hagyja a zenekart (ahová, mint kiderült előttem egy hónappal érkezett). Csak az járt a fejemben, hogy nem látom többé. Kb. Három napig úgy voltam itthon, mint az élő halott. Csak feküdtem egész nap, néha kicsit tévéztem, és feltűnően nem beszéltem, és a klarinétomra (túlzás, hogy az enyém, mert a zeneiskoláé) rá sem bírtam nézni, nemhogy játszani rajta. Amint megláttam a zenekaros kottákat, legszívesebben sírni támadt kedvem, de nem tettem. Aztán egyszerűen erőt vettem magamon, és ami eddig elgyengített, most erőt adott, és újra gyakorolni kezdtem. A fejembe vettem, hogy az a sok munka nem veszhet kárba, ha ő már nem is lesz ott, akkor sem felejtem el, amikre tanított, és úgy fogok játszani, mint még soha.
Magamban a mai napig rettegek, hogy így lesz, de persze nem biztos, hogy elmegy. Viszont azóta, mintha más ember lennék. Előtte is különc voltam, hiszen nem olyan voltam, mint egy átlagos 16 éves lány. Előtte is sokan mondták, különös egy figura vagyok, hiszen nem érdekeltek azok a tipikus csajos dolgok, és nem álmodoztam a nagy szerelemről minden percben, mint az osztálytársaim, és igenis kimondtam azt, amit gondoltam, amit ők sosem mertek volna, csak a hátam mögött a többieknek.

De ezúttal teljesen olyan érzésem van, mintha a szívem kihűlt volna. Legszívesebben egyedül vagyok, ha el kell mennem valahová itthonról, egyből ideges leszek, és egyáltalán nincs hozzá kedvem. Nemrég jöttem haza a nagymamámtól, ahova csak azért mentem el, hogy ne bántsam meg, pedig nem akartam menni, ma pedig anyukámat sikerült vérig sértenem, amikor nem mutattam túl nagy lelkesedést a fagyizás iránt. Persze én egy szóval nem mondtam, hogy nem akarok menni, na persze, azt sem igazán, hogy igen. Ha a testvéreimmel kell lennem valahol, legszívesebben kitépném a hajam, és kétpercenként az órát nézem, hogy mikor mehetek haza.

Már csak a klarinétozás maradt, amit szeretek csinálni, és tudom paranoiásan fog hangzani, de tudom, hogy ha így folytatódik, elveszik tőlem.

Emlékszem, amikor mondtam édesanyámnak, hogy nem akarok oroszt tanulni, mert alig tanulunk, és én voltam egyedül a mi osztályunkból, tehát nem szerettem oda járni, és anyu azt mondta, hogy akkor nem járhatok kézilabdázni sem. Akkor az volt, amiért mindent megtettem volna, az volt, ami megnyugtatott, amit szerettem. Persze nem egyeztem bele, így azt az évet kihúztam, de a következő évben már nem jártam oroszra, a kézit, meg egyéb okok miatt fejeztem be a harmadik hónap után.

Most félek, hogy ha továbbra is így viselkedek, megint megtörténik. Anyu rá fog jönni, hogy mi az, amiben örömömet lelem, és azzal fog „zsarolni”, hogy változtassak a stílusomon, de én szeretném megelőzni, csak nem tudom hogyan. Mit tanácsolsz?

(16 éves lány)



Kedves 16 éves!

Mindenek előtt olvasd csak el ezt a verset, Vörösmarty Mihály egyik kedves versét!



Bús mogorván ül Petike, ha-ha-ha!
Péter és bú! A mennykőbe, mi baja?
Anyja kémli hű szemekkel – jó öreg!
Azt gondolja, fiacskája tán beteg.
”Kell galuska, Peti fiam, eszel-e?”
”Dehogy eszem, dehogy eszem, ki vele!”
”Kell bor, édes szép fiacskám, iszol-e?”
”Dehogy iszom, dehogy iszom, el vele!”
”Kell-e sarkantyú csizmádra, Petikém?
Kalpagodra toll s mentédre rókaprém?”
”Mit nekem toll, mit nekem prém, sarkantyú,
Ha szívemben, mint a róka, rág a bú!”
…

„Átidézzem tán Juliskát, láthatnád?”
Szól mogorván Péter úrfi: „Hol van hát?”

Ármány-adta Péterkéje!
Még mi nem volt a bibéje!
Sem kalapja, sem mentéje,
Sem a sarkantyú zenéje,
Nem kell neki róka málja*,
Sem a szomszéd bibliája;
Nem kell neki bor, galuska,
De bezzeg kell a Juliska!
…

Sem ehetnék, sem ihatnék,
Csak Julcsával nyájaskodnék.

…



*mál: prém



Mintha neked, rólad írták volna ezt a verset (bár a Péter név csak véletlen egybeesés)! Látod, látod, ez a lelkiállapot, amiben most vagy, olyannyira ismert, természetes és normális, hogy még verset is írtak róla – ráadásul évszázadokkal ezelőtt! Ezt hívják szerelemnek! :)

Egy módon tudnád ezt befolyásolni, egy módon tudnál ismét a régi önmagad lenni, egy módon érhetnéd el, hogy nem bántasz meg mindenkit a környezetedben:

A fő baj most, ugye, az, hogy nem tudod, mi lesz Péterrel, marad a zenekarban érettségi után vagy sem. Hát kérdezd meg! (Hogy ez eddig miért nem jutott eszedbe?) Azt írod, viszonylag szoros kapcsolat alakult ki köztetek, sokat beszélgettetek, nevetgéltetek együtt még a nyár előtt. Ha ez így van, létezik az, hogy úgy mentetek neki a nyárnak, hogy nem cseréltetek telefonszámot, nincs meg egymás MSN-je? De ha még létezik is, csak akad közös ismerősötök abban a zenekarban, aki meg tudja neked mondani Péter elérhetőségét. De ha még ez sem, hát ott vannak a különböző netes közösségi oldalak. Péter biztosan örülni fog, ha megkeresed! Hátha eloszlatja a kételyeidet, kiderül, hogy a zenekart nem hagyja el. De ha esetleg mégis, ti ketten akkor is találkozhattok majd, esetleg még komolyabbra is fordulhat az, ami elkezdődni látszott kettőtök között. Itt a nyár: e lehető legjobb alakalom erre! Tehát gyerünk, keresd meg gyorsan ezt a Pétert és tisztázd vele ezt a fontos kérdést! És meglátod, miután kiderül, hogy nincs is baj, nem megy sehova, visszanyered régi önmagad – sőt, mosolygósabb, kedvesebb leszel környezeteddel, mint valaha! Akkor pedig édesanyádnak nem lesz rá oka, hogy eltiltson a zenéléstől. (Megjegyzem, szerintem amúgy se tenné: sokat elértél már ezen a területen, ő is tudja, ő is látja, hogy ez most más, mint a 3 hónapig tartó kézilabda volt; eredményeidben már hosszú évek kemény munkája fekszik.) De a nyár, egy nyári fagyizás anyával arra is jó alakalom lehet egyébként, hogy mesélj neki Péterről… Tedd meg bátran, hálás lesz érte! :)



„Kedves szívdoki!

Remélem, még emlékszel a fiúra, akiről meséltem, akinek van barátnője, és tetszik nekem… A problémám az, hogy beszélgettem vele MSN-en, és kiderült, már nem szereti a lányt, és hogy már nincsenek együtt, vagy legalább is szakítani fog vele.
Ez remek alkalom lenne, hogy közeledjek hozzá, de mégsem merek. Néha ráírok MSN-en, de nem mindig, hogy nehogy megtudja, mit érzek iránta. Ráadásul azért sem merek nagyon közeledni, mert elég rossz helyzetbe keveredtem…

A legjobb barátnőmnek (nevezzük R-nek) is tetszik a fiú (nevezzük M-nek). Ezt el is mondta nekem, de azt is hozzá tette, hogy annyira nem, mint amennyire nekem, és hogy neki más is tetszik. De ezzel még nem is lenne semmi baj. A baj csak az, hogy valószínű, hogy M-nek is tetszik R. Teljesen nyomul rá, és ezt R. el is mondta nekem. Mondta, hogy próbálja elutasítani, de én nem akartam közéjük állni, ezért azt mondtam, hogy ha akar, hát járjon vele. Nem jöttek össze, de R még mindig nyomul M-re aki ezt viszonozza is. Én engedtem meg neki, hogy tegye ezt, de (bár ezt nem mondom neki,) azért rosszul esik nézni, ahogy a legjobb barátnőm összejön (vagy legalábbis majdnem) a fiúval aki NEKEM tetszik… Próbáltam elfelejteni a fiút (többször is), amikor te mondtad, meg amikor rájöttem, M közénk is áll R-rel, de nem megy. Tudom, ne szaladjak olyan szekér után, amelyik nem vesz fel, de nem tudom kiverni a fejemből! Mit tegyek?
(12 éves lány)



Kedves levélíró!

Pedig ebben a helyzetben nem tudsz mást tenni, mint nem szaladsz az után a bizonyos szekér után – hisz egyértelmű: a fiú a barátnődet akarja, a barátnőd pedig a fiút. De nehogy azt hidd, hogy ez másképp lenne, ha te nem „hatalmaztad volna fel” őket erre. A vonzalom, a szerelem nem kér engedélyt – annak nem lehet parancsolni. Tapasztalhatod a magad bőrén is: neked ugyan nem adott erre senki engedélyt, sőt, az eszeddel tudod is, hogy nem kéne – mégis tetszik a fiú… Parancsszóra nem fogsz tudni kiszeretni belőle – sajnos ez nem így működik.

Az egyetlen dolog, amit tehetsz, hogy másik fiú után nézel. Ehhez azonban az kell, hogy beletörődj a helyzetbe, és nyitott légy más fiúk iránt, vedd észre esetleges közeledésüket. Meg fogsz lepődni, mennyi fiú van még a világon – és akár még az is kiderülhet, hogy ők is érnek annyit, mint M. És ha lesz egy másik hozzá fogható, meglátod, megszűnik az az érzésed is, hogy M közétek áll a barátnőddel. Hisz legyünk őszinték: nem M állt közétek, hanem a te M iránt táplált érzelmeid – ezekről pedig sem M nem tehet, sem a barátnőd. Nosza tehát, nézz körül, hol az a másik fiú a nagyvilágban, aki hasonló érzéseket tudna belőled kiváltani, mint M! Biztos lehetsz benne, hogy van ilyen – sok sikert a megtalálásához!








© Napfolt Kft. - Médiaajánlat

 


© Napfolt Kft. - Médiaajánlat