Tartalomjegyzék
- (TTK-híradó, február)
- ("Eljött a december..."/1)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (A szívdoki levelesládájából)
- (TTK-Híradó, december)
- (Körlevél, február 12)
- (A szívdoki levelesládájából)
- (A szívdoki levelesládájából)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (Az állatok világnapjára/2)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (Az állatok világnapjára/1)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (A szívdoki levelesádájából)
- (TTK-Híradó, szeptember)
- (TTK-Híradó aug.-szept./2)
- (TTK-Híradó, aug.-szept.)
- (Körlevél, szeptember 25.)
- (Hópihe nyuszi emlékére/2)
- (Hópihe nyuszi emlékére/1)
- (Furcsa esetek 3.)
- (TTK-Híradó, június/2. oldal)
- (TTK-Híradó, június/1. oldal)
- (Furcsa esetek 2.)
- (zsákbamacska, július 7.)
- (Furcsa esetek1 (Tehetségkutató))
- (zsákbamacska, június 22.)
- (TTK-Híradó, május/2. oldal)
- (TTK-Híradó, május/1. oldal)
- (Körlevél, június 11.)
- (körlevél, május 29. vasárnap)
- (körlevél, május 11., kedd)
- (körlevél - május 10, hétfő)
- (TTK-Híradó/április)
- (Zsákbamacska, március 16.)
- (zsákbamacska, március 9.)
- (december 28-i programok)
- (dec. 27-28-i játékok)
- (pénteki körlevél)
- (csütörtöki körlevél)
- (meseírás - döntő)
- (meseíró 3.)
- (meseíró2)
- (meseíró-2.)
- (tehetségkutató - meseírás 1.)
- (tehetségkutató - meseírás1.)
- (tehetségkutató - meseírás 1.)
- (tehetségkutató - döntő)
- (tehetségkutató 3.)
- (tehetségkutató 2. forduló)
- (Tehetségkutató 1.forduló)
- (tehetségkutató - DÖNTŐ)
- (tehetségkutató 3.)
- (Tehetségkutató, 2. forduló)
- (TEVÉKENY TEHETSÉGEK KERESTETNEK)
- (Hogyan telt a karácsony)
- (Karácsonyi meseíró pályázat:)
- (emogomo-3)
- (Rímfaragóverseny)
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/
|
Hópihe nyuszi emlékére/2
(…folytatás az előző oldalról.)
„Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt…”
Hópihe nyuszi emlékére
Sok-sok évig élte a nyuszik egyszerű kis életét – élvezve szeretetünket. Lujzi is megbékélt vele, nem ugrált már a ketrecére, sőt, mikor kiengedtük Hópihét, akkor is játszott inkább vele. Hópihe első útja ilyenkor mindig a konyhába vezetett, felmérte, mi finomat talál Lujzi tálkájában – és megette, legyen az kolbász, csont vagy kutyatáp. A jó öreg, békés kutya pedig még ezt is hagyta.
De evett Hópihe csokit, fagyit, sőt, palacsintát is – sok vidám percet okozva ezzel nekünk. De szerettük nézni azt is, ahogy kis teniszlabdáját gurigatta a lakásban, vagy ahogy a nyuszikra jellemző szökellésekkel szalad egyik szobából a másikba.
Hangját ugyan sose hallottuk, hisz a nyusziknak nincs hangjuk, de egy idő után kommunikált velünk: ha ketrece mellett mentünk el, felágaskodott és várta a simogatást, a jó szót. Reggel és este pedig tudta, hogy most kapja a finom falatokat: a kedvencét, a fejes salátát, vagy a paprikacsutkát (azt nagyon szerette); de sokszor megleptük őt egy-egy marék friss fűvel is, amit neki szedtünk kint a parkban, csak úgy, mikor eszünkbe jutott, meglepinek.
Aztán, mikor Hópihe 5 éves volt, itt hagyott bennünket a hű barát, Lujzi… Hópihe egyedül maradt kisállatként nálunk. De ez nem tartott sokáig, néhány hónap múlva hozzánk került Rozalicska-macska. Na, vele már nehezebb dolgunk volt, ő már nem fogadta el a tapsifülest olyan könnyen, mint Lujzi annak idején – persze, hisz a cicák természete teljesen más. Ellenségesen méregette (jaj, de sokat nevettünk azon a nézésen!), ha csak tehette, „levadászta”, már apró kis kölyökmacskaként meg akarta mutatni az élemedett korú nyúlnak, hogy itt ő, Rozalicska diktálja a feltételeket! (Aki mellékesen a földből is alig látszott még ki, és a tojáshéj még bőven a hátsóján volt, ahogy mondani szokás - alig volt még 7 hetes.) Még attól sem riadt vissza, hogy beugorjon Hópihe ketrecébe – arra mentem be a szobába, hogy ott csücsülnek benne ketten. Hópihe az idősek bölcsességével tűrte a kis mitugrászt, nem nagyon érdekelte.
Öreg volt már, elérte már azt a kort, amit annak idején az állatkereskedésben jósoltak neki. De jó egészségben volt, evett, ivott, vidám nyuszi volt. Csak puha, selymes bécsi kék bundája kopott meg fokozatosan, a rendszeres fürdetés és fésülés ellenére lett egyre fénytelenebb és csapzottabb – és a szeme lett beteg. Egyik szemére a végén biztos, hogy nem látott: állandó gyulladásban volt az a szem, minden nap többször mostam ki neki kamillával és kentem be a megfelelő gyulladás elleni krémmel. Sokszor ki sem tudta nyitni, de ha mégis, akkor is az a szeme furcsán homályos és kifejezéstelen volt már. De nem fájt neki, semmi jelét nem adta, hogy fájdalmai lennének, vagy zavarná a beteg szeme.
Annyit vettünk még észre rajta, hogy nem vágyik már ki a ketrecéből, nem vágyik már szaladgálni. Ahogy kitettük, ment vissza – de más jele nem volt az öregségnek.
Az utolsó napjaiban iszonyú meleg volt, ezért bevittük őt abba a szobába, ahol alszunk, ahol ment a ventilátor, hogy rá is fújjon egy kis hűvöset. Sokat aludt már és keveset evett – azt hittük, a melegtől.
Persze, azért sokszor gondoltam már rá, milyen lesz, ha majd eljön az idő? Fog-e szenvedni vagy gyorsan történik majd? És nekem vajon mit kell tennem, hogy könnyebbé tegyem számára az elkerülhetetlent? Egy 7 éves nyuszinál, akinek 5 évet adtak annak idején, erre már bizony gondol az ember….
Aztán a napokban megtudtam, hogy lesz… Zsuzsi pont a Balatonnál nyaralt, őt megkímélte a sors ettől – de hogy őszinte legyek, hozzám (és legfőképp magához Hópihéhez) is kegyes volt. Este szokás szerint vittem a vacsoráját és adtam volna neki friss vizet, még azt is megállapítottam, hogy elfogyott a forgácsa, holnap venni kell neki. Akkor láttam, hogy a ketrec sarkában fekszik, alszik, a ventilátor alatt, mint oly sokszor mostanában. De most mintha valahogy más lett volna… Odaálltam, figyeltem, emelkedik-e a hasa, vesz-e levegőt? Nem vett… Nem élt már… Szépen, csendben elaludt…
Szép élete, és ha lehet ilyet mondani, szép vége volt…
Átvittem éjszakára ketrecestül egy másik szobába, rácsuktam az ajtót, úgy vártam meg, míg reggel korán egy kedves barátom ideért és elvitte eltemetni. Nem tagadom: eszembe jutott a 7 évvel ezelőtti „csoda”, mikor azt hittük, elpusztult, ám egyszer csak előjött, épen, egészségesen. Most is hasonlóban reménykedtem – balga módom még be is lestem a szobába, ahol volt, hátha... – de ezúttal a csoda elmaradt...
Csodák, úgy látszik, ha vannak is, egy ember életében csak egyszer… Pedig de jó lett volna reggel azt látni, hogy kukucskál kifelé a ketrecből, orrocskáját mozgatva várja a reggelit…
Azóta néha elered a könnyem, mint pl. mikor odanézek a sarokba, ahol a ketrecének, és benne neki lennie kellene. Vagy mikor zöldpaprikát eszünk, és megszokásból tenném félre neki kedvenc csemegéjét, a paprikacsutkát – és tudatosodik bennem, hogy már nem kell félretenni, nincs, aki megegye… Vagy mikor kint az utcán le-lehajolnék egy-egy marék szép, kövér fűért, hogy hozzam haza neki, meglepinek – a mozdulat félbemarad, nem hajolok le, hisz nincs már kinek füvet hoznom…
Rozalicska ugyan kimérten nézegette őt annak idején, ám most két napig kereste. A megszokott kis helyeken, ahol Hópihe lenni szokott, mindenütt körbeszaglászott – de persze nem találta ott sehol… Már csak ő maradt nekünk kisállatnak: Lujzi is és Hópihe is elmentek.
Nem tudom, a meghalt nyuszik és kutyák egy helyre kerülnek-e – de szeretném hinni, hogy igen. Akkor most Hópihe nincs egyedül, és Lujzi is örül 2 és fél év után a régi, kedves családtagnak…
Van egy pici dobozkánk, Zsuzsi készítette, mikor jó öreg Lujzi kutyánk elment: egy fürt fekete kutyaszőr van benne, és egy darabka száraz kutyatáp, ami ott őrzi Lujzi foga nyomát. Most került a dobozba egy pici szürke nyusziszőr-csomó és egy megrágcsált tökmag darab… A ketrece és az itatója pedig ugyanott van, ahol Lujzi póráza és 16 éven át használt tálkája. Ezek a tárgyak, amik rájuk emlékeztetnek – a többi emlék a szívünkben van, kitörölhetetlenül...
Arról, hogy volt egyszer egy bécsi kék, lógó fülű Hópihénk; egy teljesen hétköznapi kis nyuszi – számunkra mégis a legkedvesebb. „Hosszú füle, kurta farka, semmi furcsa nem volt rajta. Egyszer volt, hol nem volt, egyszerű kis nyuszi volt…”
|
