TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

A szívdoki levelesádájából

A SZÍVDOKI LEVELESLÁDÁJÁBÓL
Válogatás a szívdokihoz érkezet levelekből és a rájuk adott válaszaiból

„Hópi!
Ne haragudj, hogy lehibernáltam a tevémet, de táborban voltam, azon a helyen, ahová évek óta járok, s csak erre volt időm.
Tegnap ért véget. :'( Nem akartam eljönni onnan, ott nem hiányzott semmi, a hasam sem fájt, minden megvolt. Az az otthonom. Ott érzem magam a legjobban. A családom se hiányzott. Boldog voltam. Most mesélhetnék egy csomó mindent, de nem akarlak ilyenekkel untatni.
Tegnap nagyon rossz volt, elvégre akkor volt az utolsó fél nap. Olyan szomorú volt végigmenni úgy a szobákon, hogy mindegyik üres, csak a bőröndök állnak az ágyak végébe támasztva, sehol semmi nevetés, csak hüppögés, sírás. S akárhova nézett az ember, mindenhol bánatos, szemüket törölgető, egymás nyakába boruló embereket látott. Mindenki sírt, mert el kellett hagyni a házat. S belül ott volt az a jól ismert fojtogató érzés, ami a szívemet szorongatta, a mellkasomat feszítette, s a torkomat elszorította. S az utolsó istentiszteleten potyogtak a könnyeim, akárcsak másoknak. Igazán nem sírtam, pedig már annak is örülnék, de valamiért nem megy. Csak érzem a fájdalmat, s sóhajokon, és néhány könnycseppen kívül több nem jön. Pedig akkor valamivel jobb lenne. :( Egyik szobatársammal beszéltük, hogy nem tudjuk, mi az, ami annyira vonz minket abban a helyben. Aki egyszer ott megfordul, annak a szívét valami fogságba ejti. :)
Szerinted az ember lehet szerelmes egy helybe?
Tavaly végig azt a fojtogató-szorongató-szívfacsaró érzést éreztem, s a hatalmas vágyat, hogy újra ott lehessek. S már megint... De csütörtöktől már csak 49 hét. :)

A másik dolog, amiről beszélni szeretnék, az az egyik ottani lány. Mikor két évvel ezelőtt odamentem, nagyon ledöbbentem, mikor találkoztam vele. Ugyanis megszólalásig hasonlított az egyik "könyvem" szereplőjére. Azóta már nem vörös, hosszú haja van, hanem rövid és barna. Akkor tanított másodjára ott (ő is volt diák, aztán már tanított. De ez nem olyan komoly sulis izé, nagyon szabad). Most 21 éves. Egy vidéki egyetemre jár, B-nek hívják.
Érdekes egy ember - elmondani sem nem lehet, mennyire! Szinte mindig vidám, kissé lökött, olyan bolondos. 5 lánytesója van, úgy hasonlítanak egymásra, mint 6 tojás - és a vezetéknevük ráadásul Iker! Első évben nem mertem hozzá szólni... Nagyon szépnek tartottam, s aztán ő lett a példaképem. (Nálam a példakép nem úgy megy, hogy kiválasztom, hogy jó, akkor most Lindsay Lohan lesz a példaképem, hanem egyszerűen csak valahogy jön. Olyan, mintha rápottyanna az emberre.) Pedig szerettem volna beszélgetni vele, de soha nem mertem - nem tudom, miért. Tavaly is ugyanez volt, mindig zavarba jöttem, ha ő is ott volt.
Aztán... ebben az évben, még a tábor előtt több onnan ismert emberrel is MSN-eztem, köztük vele is. Mikor pakoltam össze a táborra, arra gondoltam, hogy "na, majd ha találkozol vele, megint nem bírsz megszólalni, csak bámulsz, mint borjú az újkapura."
Aztán nem ez történt. Egy nappal később mentünk R-rel, a barátnőmmel, s éppen áhítatnak a vége volt, mikor odaértünk. Beléptünk a nagyterembe, mindenki ránk nézett, B. meg úgy integetett, hogy majdnem leesett a székről!
Érdekes módon nem jöttem zavarba. R-nek van egy olyan szokása, hogy beszélget a tanárokkal. Ő ajánlotta, hogy beszélgessek én is (mert első napokban eléggé egyedül éreztem magam, mert nem jöttek azok, akikkel tavaly mindig együtt voltam). Elhatároztam, hogy (mily meglepő módon) beszélgetek B-vel. Találkoztam vele párszor aznap, de ahogy feltűnt, mindig elment a bátorságom, s nem mertem megkérdezni. Aztán este végre oda mertem menni hozzá. Megegyeztünk, hogy majd másnap vacsi előtt beszélgetünk. Örült neki, úgy mosolygott, hogy a szeméből nem látszott semmi (mint az animékben, de komolyan!)
Hát, másnap R-rel olyan erős menstruációs görcseink lettek, hogy felmentést kaptunk arra a napra minden alól. Nem kellett szolfézsra, énekkarra, áhítatra, énekórára és harmóniumórára mennünk. Csak feküdtünk, mint a hal a vízben, próbáltunk aludni, vagy beszélgetni, de azokból is agyament hülyeségek jöttek ki. Így hát B-vel sem beszélgettünk. Másnap este bejött a szobánkba, valakit/valamit keresett, s megkérdezte:
"Mikor beszélgetünk?"
Néhány nappal később sort kerítettünk rá. Az elején mindketten zavarban voltunk, s mire belejöttünk volna, addigra pont kolompoltak, hogy vacsora van.
Szeretem B-t. R. szerint az ember serdülő korában nem is igen szerelmes, mikor azt mondja, hanem csupán a hormonok miatt hiszi azt. Szerinted?
Ebben az évben B-vel egész sokat beszéltem. Tudom Allan Pease Testbeszéd című könyvéből, hogy ha az, akivel beszélsz, a társalgás kétharmadában a szemünkbe néz, automatice kitágul a pupillája, s ez azt jelenti, hogy az illető érdekesnek, megnyerőnek talál bennünket.
Érdekes egy levél lett ez, de nem baj. Csak veled tudom megbeszélni ezeket a dolgokat. Esténként mindig kiültünk a lépcsőre és a lépcső "alá" énekelni az énekeskönyvből, s az utolsó versszaknál fogni kell a melletted lévő kezét. S egyszer pont B-ét fogtam. Mikor el lehetett engedni, én elengedtem a kezét, ő viszont nem az enyémet. Ránéztem, ő mosolyogni kezdett, majd egy kézszorítás közben elengedte.
Kérlek, válaszolj!
N.”
(15 éves lány)

Kedves N.!
Hát, ez valóban érdekes levél lett – de a te leveleid mind azok! Nagyon nagy lelked van, és szívesen írod ki magadból, ami benne van! Ráadásul jól is írsz – így ezennel felajánlok neked egy oldalt a TTK-Magazinban, ahol meglévő írásaidat fogjuk megjelentetni – érdemesek rá, hogy a közönség is olvassa.
De most térjünk rá kérdéseidre: ha jól értelmeztem, 3 van belőlük: az egyik, hogy lehet-e az ember egy helybe szerelmes, a másik, hogy amit tini korban szerelemnek hiszel, az valóban az-e, és a harmadik, hogy egy lány szerethet-e egy másik lányt?
Menjünk hát sorban!
De még mennyire, hogy lehetsz szerelmes egy helybe! Az érzést magam is ismerem – én a tengerrel vagyok így. Ha közeledem felé, már gyorsabban ver a szívem, ha megérzem az illatát, a bőrömből tudnék kiugrani! Ha hallom morajlását, úgy érzem, most kerek a világ, ha pedig a partján sütkérezem, esetleg fürdök benne, tökéletesebb számomra már nem is lehetne. De mérhetetlen megnyugvással tölt el, ha csak ülök a parton, még akár télen is, és csak látom… Mi más ez, ha nem szerelem? Nem muszáj érintened, elég, ha látod, megnyugszol a ténytől, hogy ott vagy Vele”. Ha pedig a TV-ben, könyvekben, itt-ott látom, örömmel nézem, de ugyanakkor elfacsarodik a szívem, hogy én nem lehetek ott. Persze, ilyenkor nem egy konkrét helybe vagy „szerelmes”, hanem az ottani hangulatba: zajokba, illatokba, ízekbe, és minden jóba, ami ott történt valaha is veled. Te ráadásul a társaságba is, akikkel ott évről évre találkozol – emelem kalapom azok előtt az emberek előtt, aki egy olyan tábort hoztak létre nektek, ami ennyire megérintette a lelketeket! (Nagy örömmel olvastam, hogy itt a hasad se fáj – hisz egy előző leveledben arról panaszkodtál, hogy otthon, főleg iskolaidőben nap mint nap kínoz; látod, mondtam neked: ahol az embernek rendben van a lelke, ott elő nem fordul semmiféle hasfájás.)
Amit érzel az év azon heteiben, mikor nem vagy ebben a táborban, az a „honvágy”. Vágysz erre a helyre, olykor fájdalmasan, mert szereted, mert jó ott neked, és az éltet, hogy x hónap, x hét után megint mehetsz. Azt ne hidd, hogy magam nem éltem át ilyet! Mikor annyi idős voltam, mint te, családommal külföldön éltünk évekig – 5 éven keresztül szinte mást sem éreztem, csak ezt. Az éltetett engem is, hogy évente kétszer haza jöttünk – de a kettő között bizony keserves volt – és, nem fogod elhinni: nekem is fájt a hasam! De az alatt a néhány hét alatt, amíg végre itthon voltunk, mintha elfújták volna: viszlát, hasfájás, viszlát, rossz gondolatok, viszlát, „nemtudokaludni” – utána pedig következett a visszaszámlálás: hány hónap, hány hét van még a következő hazajövetelünkig? Tehát az első kérdésed teljesen rendben van, a jelenség, amit leírtál, létezik. Térjünk hát a következőre! Pontosabban a következő kettőre, mert ezek összefüggenek.
Amit az ember szerelemnek érez tinikorban, az vajon valóban az-e vagy csak a hormonok játéka? A válaszom egyértelműen az utóbbi. Most „élednek fel” a hormonjaitok, amik elsődlegesen felelősek a másik nemhez való vonzódásért. De ez elsősorban teszt vonzódás, hisz nézd meg, hány de hány egyre fiatalabb (nem ritkán 10-12 éves) gyerek próbálgatja a csókolózást, sajnos sok esetben egyebeket is. Ma ezzel, holnap azzal. A legszebbel, fizikailag legvonzóbbal – a belső tulajdonságoknak szinte nincs szerepük ebben a korban. Megkérdezgettem én tizenéves karavántagokat, miért pont azzal „járnak”, akivel. A lányok többsége azt mondta: mert olyan jóképű a fiú, a fiúké pedig azt: mert olyan szép a kislány. Így van, ebben a korban még ez számít – nincs még hozzá elég esze a kiskamasznak, hogy ne ennek alapján válasszon párt – testileg már kezd érett lenni, de a gondolkodása még messze nem az. Ez a hormonok hatása, köze nincs a szerelemhez – bár az érintettek azt hiszik, ez maga a szerelem. Később persze rájönnek majd, hogy ez messze nem az!
De amit te érzel B. iránt, az közel sem erről szól. Tehát nem vagy szerelmes egy lányba, és R-nek sincs igaza abban, hogy ezt az érzést a hormonjaid teszik! Ehhez közük nincs a hormonoknak – hisz nincs a dologban testi vonzódás, szexuális töltet. Még jó, hisz két lányról van szó (bár igaz, hallottunk már ilyet is).
Annak idején nekem volt egy barátnőm, Kriszta. Imádtuk egymást, sülve-főve együtt voltunk, ha épp nem lehettünk, naponta írtunk levelet egymásnak. Kimondatlanul is hűségesek voltunk egymáshoz: egyikünknek sem volt másik barátnője, amíg távol voltunk egymástól. (Említettem már, hogy én abban az időben külföldön éltem.) A metrón mindig ugyanarra a helyre ültünk – az volt a mi helyünk. Ő itthon. Én a messzi idegenben. Jó érzés volt tudni, hogy a másik is ott ül, és közben rád gondol. De ez nem szerelem volt, csak egy nagyon erős barátság. A barátságot az különbözteti meg a szerelemtől, hogy nincs benne fizikai töltet, nem „szikrázik” körülöttetek a levegő. Átlagos esetben két lány között természetesen a barátság van jelen és nem a szerelem, vagy még kevésbé a testi vonzódás. Tehát beszélgess csak jövőre is B-vel – de ne magyarázd a hormonjaiddal a kettőtök kapcsolatát, mert biztos lehetsz abban, hogy ehhez nincs közük! Ráadásul tudom előző levélváltásainkból, hogy igenis akadnak fiúk, akik megmozgatják a fantáziádat – na, ez már nagy mértékben a hormonjaid hatása!

„Kedves Hópihus!
Hallottam, hogy a nyáron nem lesz szívdoki, de nekem most egy nagyon nagy problémám van, kérlek, segíts!
Szóval van egy fiú, 15 éves, a legjobb barátnőmnek nagyon tetszik, akar is vele járni, meg a srácnak is bejön a barátnőm - de ő se tudja, hogy akar-e vele járni, mert a srác komoly kapcsolatot akar. Mostanában nagyon sokat beszélek a sráccal. Tegnap MSN-en délután 4 től hajnali 1-ig dumáltunk. ÉS tegnap rájöttem arra, hogy már nem csak haverként kezelem őt, mint eddig, hanem több is… Ráadásul ő smárolni akarna velem, és kérdezte, hogy én akarok-e, de nem mondtam semmit. Mert tudom, ha ez kiderülne, a barátnőm örökre megutálna és azt nem akarom. Kérlek, segíts!”
(13 éves lány)

Kedves kicsi lány!
Ne haragudj a megszólításért, de nem hívhatlak másképp…
Itt a tipikus példája a hormonok előző levelemben említett tréfájának: a 15 éves fiú hormonjai olyannyira működnek már, hogy „smárolna” ő bárkivel, aki az útjába akad! (Viszont az esze annyira nem működik még, hogy azt hiszi, ennek az a módja, hogy MSN-en megkér erre valakit…) Egyszer a barátnőddel akar „komoly kapcsolatot” (már meg ne haragudj, de mit nevezünk ebben a korban komoly kapcsolatnak, mitől ijedt meg a barátnőd? Hisz feleségül venni nyilván nem akarja az a fiú…) Sőt, ahogy látom, egy kis smároláson kívül mást nem is kar: ha nem a barátnőddel, úgy veled, ha nem veled, ne félj, kerít magának mást! Biztos akad majd lány, aki igent mond az MSN-en érkező furcsa felkérésre – aztán majd néz nagyot, ha a fiú egy-két smárolás után más „smároló-partnert” keres.
Jaj, nem szeretem én ezt a „smárolni” szót – és azt még kevésbé, hogy kislányok nem tudják, nem érzik, ez mennyire lealacsonyító. A világ egyik legszebb, legszentebb dolgát, a csókolózást holmi „smárolás” szintjére degradálni*, ráadásul csak azért „smárolni” valakivel, mert éppen arra kért az illető…
Annak idején az én első csókom a Balaton parton történt, de nem azért, mert azt mondta a fiú: „na gyerek, kisanyám, smároljunk” (ha ilyet kiejt a száján, úgy hagytam volna ott, hogy azóta is üthetné bottal a nyomomat!). Órák óta ültünk a partnak egy elhagyatott részén, ahol nem volt rajtunk kívül senki, néztük a vizet, a vadkacsákat, egymáshoz bújva, szerelmesen – és benne volt a levegőben, hogy ez most meg fog történni… Még ennyi idő után sem „smárolásként” emlékszem a dologra, hanem egy szívből jövő, igazi, szép csókként…
Egyik legutóbbi pedig a Naplás tónál történt, naplementekor, mikor az illetővel, akivel hosszú évek óta ismerjük egymást, oda mentünk ki beszélgetni, sétálni, megbeszélni, kivel mi minden történt az évek alatt – az egymás mellett mendegélésből kézen fogva sétálás lett, majd egy csók. De nem „smárolás” – és nem azért, mert Gábor rákérdezett, hogy: „Na, anyukám, akarsz smárolni?” Pedig előtte e-mailt is váltottunk sokat, sőt, telefonon is beszéltünk napi szinten – de soha meg nem kérdezte, „smárolnék”-e vele…
Érted, mit akarok mondani? Azt, hogy csókolózni nem felkérésre csókolózik az ember – smárolni meg sehogy se smárol! Hol itt a romantika, hol vannak az érzelmek? Bármit teszel az életedben, abból egyszer emlék lesz. Rajtad múlik, milyen: szép, kedves-e, amire jó visszagondolni, vagy olyan, amit legszívesebben törölnél az emlékeid közül (de ugyebár, azt sajnos nem lehet…)? Rajtad múlik tehát, mennyire értékeled magad: „smárolsz” csak azért, mert valaki azt mondja, vagy kivárod, míg jön egy fiú, aki ugyan nem rendeli meg előre azt a smárolást, de ha majd mégis megcsókol, beleremeg a lelked… Én a helyedben az utóbbit választanám, ezt az MSN-es fiút pedig nagyon gyorsan elküldeném melegebb éghajlatra – és a barátnőmet is felvilágosítanám, legalább ilyen gyorsan, mennyire „komolyak” a fiú tervei vele.

*degradálni: lealacsonyítani

« előző bejegyzés