TeveClub! - Az én oldalam

Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék

A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/

Az állatok világnapjára/2

(…folytatás az előző oldalról…)

AZ ÁLLATOK VILÁGNAPJÁRA

Kutyákról, cicákról, és mindenféle más állatokról

Így került Fifi nagyszüleimhez – sok örömet hozván a két öreg életébe. Nagyapám a szomszéd Jóska bácsival kutyaházat ácsolt neki, befestették szép pirosra, ezüst színű festékkel ráfestették leendő lakója nevét, nagymamám függönyt varrt a házikó ajtajára, puha subaszőnyeget tett az aljára. Egy régi fotelt is szereztek, ami Fifié lett, hogy kényelmesen legyen.

Megérkezett hát új lakhelyére, ahol gyorsan alkalmazkodott az új körülményekhez; jó dolga volt, hisz nagyapám egész nap kint „kapirgált” a kertben, ilyenkor ő egyfolytában a sarkában járt. Ha sárgarépát kívánt, a földből húzta ki magának, és a kerti asztal alatt ette meg – mindenki nagy derültségére. Azt azonban hamar megtanulta, hogy az ágyásokba nem taposhat bele, kizárólag a köztük lévő, kitaposott kis úton közlekedett.

Aztán egy nap nagymamám kórházba került – nagyapám egyedül maradt a háznál Fifivel… Az ő gondja volt, ami eddig nagymamámé: a kutya etetése. Közel 50 éve éltek akkor már együtt, nagyapám közel 50 éve nem járt közértben, sőt, közel 50 éve pénz sem volt a kezében. Fizetését, nyugdíját mióta világ a világ, egy fillérig leszámolta nagymamám elé, még „zsebpénzt” sem tartott meg magának, nagymamám pedig, jó asszonyhoz illőn, intézte a bevásárlást és egyéb háztartási kiadásokat. Soha még egy napot nem töltöttek egymás nélkül – ám nagyapámnak most egyedül kellett boldogulnia. Ő ugyan nem evett, azt mondta, nem kíván most ételt – majd eszik, ha nagymamám ismét otthon lesz vele; a kutyáról viszont gondoskodnia kellett. Elballagott hát a közeli közértbe, ahol hosszú évek óta nem járt. „Marikám, 50 forintom van (akkor ez még jóval többet ért, mint most), ezért adjon nekem valami kutyának valót, hadd egyen valami finomat a Fifi!” – nézett szelíden az ajtó előtt hűségesen várakozó kutyára. Minden reggel megjelentek: nagyapám az 50 forintjával kutyának valót kért, odakint pedig hűségesen várta őt Fifi. Egyik nap aztán a közértes Marika nagyapám háza felé kanyarodott egy kis csomaggal. A közértből felvágott-végek voltak benne és előző nap el nem adott virsli- és egyéb maradékok. „Jani bátyám, ezt a Fifinek hoztam, vigyázzon ám arra a kutyára, amíg haza nem jön Juliska néni .” – a jó öreg meghatottan fogadta el, finom saját készítésű borral kínálta érte Marikát. Jött ezután minden nap a kis csomagocskával, egészen addig, amíg nagymamám valóban haza nem tért.

Volt még néhány boldog évük még együtt – ám egy április a napon nagyapám került kórházba… Utolsó, hozzánk intézett szavai ezek voltak: „Zsuzsira (nagymamám, aki ugyan Julianna volt, csak nagyapám hívta Zsuzsinak – de ez egy másik történet – Zsuzsi nagyszüleim emlékére kapta a nevét) vigyázzatok, és Fifire is. A házat adjátok el, hisz ki fogja ezután művelni a kertemet?” …

Ám, mire akaratának megfelelően valóban eladtuk volna a házat, már Fifi sem volt – elment nagyapám után…

A kettejük hiánya okozta fájdalmat egy új kutyával próbáltam enyhíteni: Lujzival. Ő elsősorban azért lett, hogy életem első önálló lakásában, ahol akkor egyedül laktam, legyen, aki haza vár. (Róla már olvashattatok ebben a Magazinban, két és fél éve, egy szomorú februári napon – akkor távozott ő is Muki, Fifi és a többiek után.) Lujzi tette is dolgát hűségesen, 16 éven keresztül: először csak engem várt, később Zsuzsi apukáját is, még később, miután megszületett, Zsuzsit is.

Sose felejtem el, mikor az újszülöttet hazavittük a kórházból, Lujzi, ismerkedés gyanánt alaposan megszaglászta – és attól fogva ők elválaszthatatlanok voltak, hatalmas barátságban.

Emlékszem, Zsuzsi még pici volt, még járni sem tudott, a szőnyegen négykézláb „szaladt” Lujzi után mindenhová – többek közt a gardróbszekrénybe is. Lujzi kedvenc tartózkodási helye volt ez a szekrény, ide búj, mikor magányra vágyott, itt tudott a legjobbat aludni. Ezért ennek ajtaját nyitva hagytuk, hogy jöhessen-mehessen kedvére, és az aljába nem is pakoltunk semmit – az az ő helye volt. Egyik nap mindenhol kerestem őket, Zsuzsit és Lujzit – de nem akadtam rájuk. Végül, más lehetőség nem lévén, benéztem a szekrénybe: ott aludtak összebújva, ketten… Hirtelen nem tudtam, mit csináljak, hisz az mégsem való, hogy egy kisbaba szekrényben aludjon – de végül hagytam őket. Gondoltam, ha egész nap együtt kúsznak-másznak, hát ettől sem lesz a babának semmi baja. Nem is lett, Zsuzsi mára közel 14 éves nagylány, aki életében még komolyabban beteg nem volt.

Kettejük szoros barátsága sok-sok évig tartott, Lujzi 16 éves koráig – ekkor volt Zsuzsi 10 éveske - a hű barát ekkor hagyott itt bennünket. Közben, Zsuzsi kérésére voltak más, „egyszerűbb” állataink is: Hópihe, a törpenyuszi (már ő sem él, róla is megemlékeztünk a Magazinban, azt az írást Hópihus naplójában olvashatjátok), lemmingek* és zebrapintyek. Nekik mind sok-sok vidám percet köszönhetünk – bár az is igaz, hogy bonyodalom is volt velük bőven. Sokszor lettek kicsinyeik, öröm volt figyelni a kispintyeket, ahogy nőnek és ahogy esetlenül repülni tanulnak. Nincsenek már nálunk, mikor lett Rozalicska cicánk, el kellett őket vinni édesanyámhoz – a kismacska sehogy sem tanulta meg, hogy ne vadásszon rájuk, a természet szava erősebbnek bizonyult tanításainknál. Miután megesett, hogy leverte kalitkájukat, az kinyílt és az öt rémült zebrapinty szanaszét repült a lakásban, álló napba telt, amíg visszatereltük őket a kalitkába, ezt találtuk a legjobb megoldásnak.

De a kis lemmingek sincsenek már itt – hasonló okokból. Rozalicska egészen csepp volt még, mikor ijedten láttam, hogy ül a lemmingek ketrecében – ők pedig halálra váltan lesnek kifelé kis házikójukból, ahová menekültek a hozzájuk képet hatalmas (ám a valóságban talán egymaréknyi), számukra ismeretlen állat elől… Ők a közeli állatkereskedésbe kerültek, ahol nyilván szerető gazdit kaptak. Ott már ismertek bennünket, hisz sok lemminget vittünk már oda: valahányszor kicsik születtek (ami igen sűrűn megesett), mikor kellően megnőttek, oda vittük őket, hisz nem lehetett itthon több tíz – idővel talán több száz – kis rágcsálónk.

Pedig a kicsik nagyon édesek voltak! Rengeteget nevettünk, mikor tapicska, az anyuka-lemming szájába vette őket, bevitte egyesével kis házikójuk ajtaján – a kicsik pedig, amíg mamájuk ment a következőért, kiszöktek az ablakon. Szegény tapicska megunhatatlanul cipelte, rakosgatta őket – mi pedig megunhatatlanul néztük, figyeltük a lemming család életét. Reggelente első utunk ketrecükhöz vezetett, és bizony volt, hogy órákat töltöttünk előtte. Sokszor azt vettük észre, egész nap be se kapcsoltuk a tévét – az a „műsor” jobb volt bármilyen tévéműsornál!

Annak idején, mikor barátnőmtől kaptuk az első kettőt, azt mondta, két fiú – nagy volt hát a meglepetés az első kicsik születésekor – de az öröm legalább ekkora. Kiderült hát, hogy a két fiú mégsem két fiú…

Akárhogy is, saját érdekükben menniük kellett – nem kockáztathattuk, hogy Rozalicska, ha megnő, is betelepszik közéjük… Akkor már nyilván sikerült volna neki az, ami hét hetesen még nem: valószínűleg elkapta volna valamelyiket.

Hát most csak ő van, ő az egyetlen állatunk. Zsuzsi sokáig várt rá, régóta vágyott egy cicára. Eleinte plüss cicákkal ki lehetett szúrni a szemét – össze is gyűjtött belőlük rengeteget. De persze a vágya egy igazi cica volt, éveken át erre áhítozott. Most megvan hát, teljes az öröm; igaz, ami igaz, Rozalicska valóban helyes cica. Sose gondoltam volna, a macskákkal szemben mindig fenntartásaim voltak: öntörvényűnek, nevelhetetlennek gondoltam őket, olyannak, akik saját magukon kívül senkit nem szeretnek, gazdájukkal is csak érdekből vannak, hisz tőle kapnak enni.

A táborozók ismerik, velünk volt Abádszalókon. Rengeteget derültünk azon, ahogy a tősgyökeres városi cica félt az idegen, vidéki környezetben: nem mozdult volna ki a szobánkból, a számára hatalmas, félelmetes dolgokkal teli kertbe – pedig nagyon sajnáltam, hisz milyen jókat szaladgálhatott, szaglászhatott volna! De az idegen szobában is félt – éjjelente Zsuzsi párnája alatt aludt. Ha kitettük onnan, azonnal visszabújt a biztonságos zugba. Nem nézhettük, hogy álló nap egyedül retteg a szobában, így eldöntöttük: visszük magunkkal a konyhába, társalgóba, teraszra – mindenhová, ahol éppen dolgunk van. A konyhai kalandból az lett, hogy Rozalicska felszaladt a szekrény tetejére, megbújt az ott lévő söröskorsók mögött – és le se jött onnan (mi pedig retteghetünk, hogy le ne verje valamelyiket). Mikor a folyosóra tettük ki, ott sem volt jó neki – idegen volt neki a környezet, a sokadalom, a nagy zaj – keresett hát magának egy nyugodt zugot. Besurrant az egyik szobába, és Flóra nagyot nézett, mikor este a párnája alatt találta! Csak Zsuzsi ölében érezte magát biztonságban; kijelenthetem: nagyon megviselte őt ez a pár nap, amit idegenben töltött. És azt is: a miénk a földkerekség legfélősebb cicája…

Félős vagy sem, most, október elején, az állatok világnapján őt is ünnepeljük – és emlékezünk Fifire, Mukira, Miskára, a „dinasztia-alapító” zebrapintyeinkre, Rómeóra és Júliára, a sok-sok kis lemmingre: tapicskára, Mangóra, meg még ki tudja, hogy mindenhogy hívták a sok kicsit – és persze Lujzi kutyára, Hópihe nyuszira.

De nem csak az ő napjuk ez, nem csak házi kedvenceinké – a Föld valamennyi állatáé.

Gyakran járunk az állatkertbe, évekig bérletünk is volt. Oda. Annyi szépséget, mint ott, nemigen látunk máshol. Hisz nincs szebb a vadállatoknál: a tigris vagy a hím oroszlán méltósága, az ezüsthátú gorilla hatalmas termete mindannyiszor egyfajta tiszteletet ébreszt bennem, a jegesmedve hófehér bundája, a kicsik esetlensége, vagy kedvencem, a vörös panda vicces pofácskája pedig mindig megmosolyogtat. Mind gyönyörű teremtmények – órákon át tudjuk őket Zsuzsival figyelni.

Az ő kedvencei egy ideje a krokodilok. Születésnapjára viccesen krokodilt kért - persze, beéri egy plüss krokodillal is. Vajon hogy is jutott most eszembe, amikor cicát kért?… Eleinte beérte plüss cicákkal is… Na nem, krokodil azért nem lesz!

Egyelőre házi kedvencnek elég Rozalicska – nem adnám most már őt semmi kincsért, hisz rá kellett jönnöm: én, a régi kutyás igenis szeretem a cicákat! Igenis okosak, nevelhetőek, és a közhiedelemmel ellentétben igyekeznek megfelelni a gazdi elvárásainak – koránt sem annyira öntörvényűek, mint hisszük (bár természetesen mások, mint a kutyák). Ahhoz, hogy cicád feltétel nélkül elfogadjon, hogy házőrzőként várjon haza, szaladjon eléd, ha nyitod az ajtót, nem kell mást tenned, csak szeretned őt és figyelni rá.

A gyerekek eredendően szeretik az állatokat – ők úgy születnek. Az, hogy ez a szeretet megmarad-e később is, már rajtunk, felnőtteken múlik. Természetesen amelyik kisgyereket tiltanak (még ha csak féltésből is) az állatoktól, később tartani fog tőlük, mondván: koszosak, hullajtják a szőrüket, kiszámíthatatlanok, harapnak – és még ki tudja, mennyi rémes tulajdonságuk van.

Pedig ez nem igaz! Figyeljünk csak rájuk egy kicsit: látni fogjuk, hogy a gondosan ápolt kedvenc nem koszos, a vedléskor el-elhullajtott szőrt is össze lehet takarítani, a szeretetben élő állat pedig semmiképp nem lesz kiszámíthatatlan – az embert pedig dehogy bántaná!

Semelyik állatnak nem kell más, csak a szeretet, a figyelem, a törődés. Ha ezt megkapják, ezerszeresen hálálják meg. Legyen hát szemetek rá, hogy meglássátok, mi a jó a körülöttünk élő állatoknak, fületek, hogy meghalljátok, amit „mondanak” – és a legfontosabb: szívetek, hisz anélkül hiába a szem és hiába a fül. És nem csak most, az állatok világnapján – az év minden napján szeresetek és tiszteljetek minden állatot, ha már úgy alakult, hogy egy bolygón élünk – úgy, ahogy ők tisztelik az Embert és szeretik gazdáikat.

*lemming: apró termetű rágcsáló

« előző bejegyzés