Az én oldalam - Naplóm

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje
http://teveclub.hu/naplo/ 		"Eljött a december..."/1

„ELJÖTT A DECEMBER, KARÁCSONY CSILLAGA”/1

Avagy év végi számvetés egy felfordult világban






Ismét eltelt egy év, ismét december van: sütemény- és fenyőillatú, csillagszórós, hópehely-csillogós, ünnepvárós december. Ilyenkor nem csak környezetünket öltöztetjük ünnepi díszbe – vele együtt lelkünk is ünneplőt ölt. Ilyenkor valahogy átértékelődik bennünk minden, több bennünk a szeretet, a megbocsátás – hisz az év végi ünnepek időszaka erről is szól: „…Amikor testvér minden ember, és egy a másnak könnyes szemmel bocsátja meg sok vétkeit, a dús a kolduson segít…” S egyszersmind másról is szól ez az időszak: az év végi számvetésekről és újévi fogadalmakról. Ilyenkor megállunk kicsikét a hétköznapok rohanásában és átgondoljuk a búcsúzó évet, annak minden jó és rossz eseményét – és kíváncsian tekintünk az elkövetkező elébe, talán még újévi fogadalmat is teszünk: mit csinálunk másképp, min változtatunk, hogy jobbak legyünk az újévben, mint a magunk mögött hagyottban.

Tegyük ezt mi is, nézzük, hogy telt a Tevékeny Tevék 2010-es esztendeje! Erről beszélgetünk a karaván vezetőjével, Hópihussal.








- Ha röviden kellene összefoglalnom, azt mondanám, igazán jó és szép évet tudhatunk magunk mögött – és ami a legfontosabb: nyugodtat. Az idén nem volt semmiféle feloszlatás, sem a karavánt nem lopták el, sem semmi hasonló nem történt. Csendeskén, ám annál határozottabban haladtunk előre: mára már a toplista 13. helye a miénk.

Persze, ki merem jelenteni: ez nem ment volna Melvi nélkül…



- Melviciára gondolsz? Arra a Melviciára?



- Igen – az ő visszatérte az egyik iskolapéldája a bevezetőben említett megbocsátásnak. Nagyot néztünk nyilván, mikor rájöttünk, hogy ismét köztünk van… Nagyon sokat beszélgettem vele, sőt, lehetőséget kapott, hogy egy interjú keretében, nyilvánosan mondja el, az ő nézőpontjából hogyan történtek a tavaly augusztusi események : amikor saját kezűleg voltam kénytelen feloszlatni a karavánt - amiben neki döntő szerepe volt. Ez megtörtént, az interjú megszületett – igen hosszú: 7 oldalas (!) lett! (Ezt a hosszú beszélgetést a karavánnaplóban elolvashatja, aki kíváncsi rá.) De kellett, hogy kibeszéljük magunkból, ami bennünk volt – neki is, nekem is; így, összeszedve még magam sem tekintettem át soha az akkori eseményeket, Melvi pedig ezt mondta beszélgetésünk végén: „Most már sok mindent másképp látok, most már tudom: elég rendesen benéztem akkor dolgokat”.



Békés szándékkal jött, a szíve húzta vissza, vágyott a TTK sehol máshol meg nem található hangulatára. Na már most, amíg valóban jó szándékkal van a karaván és annak tagjai iránt, miért ne lehetne ő is köztünk, teljes jogú Tevékeny Teveként? Márpedig jó szándéka vitathatatlan: visszatértekor soha nem látott mértékben felélénkült a toborzás a karavánban, felrázta az eddig e téren kissé lustácska társaságot, lelkesedése magával ragadta a többieket is! Igaz, ehhez kellett az „hét nyelven beszélő” karavánmeghívó is, amit ő készített: színes betűkkel, képpel – igazán csalogató.



- De azért lehet egy meghívó bármilyen, ha a mögötte lévő karaván nem az igazi…



- „Nem az igazi" - ez aztán a szalonképes fogalmazás! De valóban, vannak kurta-furcsa kis karavánok – és sajnos rengeteg van belőlük. Szívem szerint a karavánok szót idézőjelbe is tenném, mert ezeket nem jó szívvel hívom karavánnak… A sok datolya-ígérgető, idegen tollakkal ékeskedő, más, rendes karaván leírását szó szerint lemásoló, az indulónkat magukéként beállító, vagy leírással egyáltalán nem rendelkező kis „karaván-kezdemények”… A döbbenet az, hogy sok esetben ezek vezetőcskéi nem is értik, miért baj, amit csinálnak… Beszélgettem pl. egy „kollégával”, aki elég agresszíven nyomult, boldog-boldogtalant letámadott a cseten, hogy lépjenek be az ő karavánjába – így talált meg engem is. „Hagyd magad, előbb szabadulsz” alapon kivettem a legkisebb tevét az árvaházunkból és beraktam hozzá, ahol bizony azt tapasztaltam, hogy a kecsegtető leírás ellenére, ami tele van játékokkal és színesebbnél színesebb programokkal, bizony a világon semmi nem történik abban a karavánban – még egy árva kis körlevél sincs soha. Megkérdeztem a lánykát, miért nem ír, mire ez volt a válasz: „Minek? Nem hiszem, hogy néznék a karavántagok a tevéiket. Nem olyanok, hisz még a karavánnaplóba se írnak. " (Vagyis karavánvezető létére fogalma nem volt arról, hogy a kravánnaplóba a tagok nem tudnak írni, csak a vezető... Ekkor rákérdeztem, mi van a sok játékkal, amit a leírásban olvasok, meg szokta-e őket tartani? Nem szokta. Azok csak úgy ott vannak, hogy tetszetős legyen a leírás. Döbbenten néztem – mire a lányka: „Miért baj az, ha nem tartom meg őket?” Más szóval miért baj az, ha becsapsz másokat??? (Szomorú, hogy az ifjú karavánvezetők többsége úgy érzi, arról szól a karavánvezetés, hogy minél több tevét begyűjtsenek - még az sem baj, ha adott esetben mondjuk a 8 karavántagból 5 a saját tevéje. Nem érzik, hogy a lényeg nem a mennyiség, hanem a minőség: az, hog yha valaki belép a karavánodba, jól érezze magát ott, ne akarjon kilépni, ne akarjon elmenni onnan. Ez pedig üres ígéretekkel, meg nem tartott játékokkal, el nem küldött körlevelekkel nem fog menni...)



Nem értik – nem értik és nem értik, miért baj, ha becsapják a többieket: ha játékokat ígérnek, és nem tartják meg őket, vagy datolyát, amit soha nem adnak meg.



- Vagy ha kitalált személyiség mögé bújva másnak adják ki magukat…



- Jaj, ilyenből is akad bőven! Sokszor az ilyesminek nem találom más magyarázatát, mint a rosszindulat… Mi volt a célja pl. annak a lánynak, aki önmagát a saját bátyjának kiadva, heteken keresztül udvarolt egy másik lánynak? Kicsi lány (nem is vagy már olyan kicsi: 13 éves), átgondoltad te, mit teszel? Képzeld csak magad a másik lány helyébe: megismerkedsz a neten egy fiúval, aki egy idő után szépeket kezd neked mondani… beszélgettek, bizalmadba fogadod a fiút… lassan megkedveled, sőt, épp megszeretnéd, mikor kiderül, hogy a fiú, akivel megosztottad legmélyebb titkaidat, akit bizalmadba- és szívedbe fogadtál (mert igen, őt őszintén tudtad volna szeretni, már majdnem szeretted is, az első szerelem minden ártatlanságával és odaadásával)… nos, ekkor kiderül, hogy a fiú – valójában egy tréfás kedvű 13 éves lányka… Nos, te mit éreznél? Tévedek, ha azt mondom, egy világ omlana össze benned? Tévedek, ha azt mondom, úgy éreznéd, halálra sebezték a lelkedet? Így sebezted te is halálra annak a lánynak a lelkét, akivel ezt tetted… Te vajon megbocsátanál, ha megsebződ bocsánatkérő levelet írna?



Vannak dolgok, amire egy bocsánatkérés már nem elég… És vannak vétkek, amiket nem lehet megbocsátani… Ilyen a másik szándékos bántása…



Bizony, a virtualitás rideg, kegyetlen világában elveszett, akinek kicsit is érzékenyebb a lelke – névtelenül, arctalanul sok mindent megengednek maguknak a gyerekek; sokszor olyat is, amit a valóságban nem tennének. De nem tiltakozó erkölcsi érzékük miatt nem tennék – pusztán a lebukástól való félelem miatt.



Sokan még keresztnevüket sem merik elárulni – úgy érzik, név nélkül „szabadon garázdálkodhatnak”. Nekem eleve fenntartásaim vannak a név nélkül tevézőket illetően – nem volt ez másképp akkor sem, mikor karácsony napjaiban megjelent a csetszobánkban egy gyerek (nem tudom, lány volt-e vagy fiú, mert nevén túl még nemét sem árulta el), kérdeztem a keresztnevét, mire fennen tiltakozni kezdett, hogy ő azt ugyan meg nem mondja. Mondtam neki, hogy ezzel újonnan belépett karavántag létére nem valami jó benyomást alakít ki magáról a többiek szemében, és az én szememben sem, rögtön az elején. Ere szemtelenül közölte: „Na és? Nem azért léptem be, hogy neked szimpatikus legyek.” Addig-addig szemtelenkedett, míg az épp jelen lévő HARD, a piros adminunk is többször rászólt, és magam is – de hiába. A gyerek nevetve vágta a képembe: „Nincs jogod úgy sem kirúgni a szobából, hisz nem sértettem semmiféle szabályt!” Az lehet, hogy a TC írott szabályait (nem használunk csúnya szavakat, stb.) nem sértette meg – de a jólneveltség íratlan szabályait bizony nagyon is; tehát közöltem vele, hogy talán mégis van jogom kirakni innen – és kiraktam. Erre felháborodva ír nekem priviben: „Nekem meg ahhoz van jogom, hogy feljelentselek a TC-nél, hogy ok nélkül kirúgtál. De azt is bele fogom írni, hogy egy piros admin szövetkezett veled ellenem, ő is megnézheti magát!” Ez volna, ugye, HARD, akit nevetéstől pukkadozva intettem, hogy vigyázzon magára, mert ő is kihúzta a gyufát a kisgyereknél, aki most levelet fog írni a TC-nek. HARD erre csak ennyit mondott: „Milyen kár, hogy a levele hozzám fog érkezni, én fogom megkapni.” A kisgyerek csak fenyegetőzött, csak szórta ránk az átkot, csak mondta, hogy írni fog… Mondom: „Írj, kisöreg – csak kár, hogy irományodat HARD fogja megkapni, tudod, a piros admin, aki szövetkezett velem ellned…” Erre csend lett – és csend van azóta is, nem pattog tovább… (Nem várt fordulat részéről, amivel nem tud mit kezdeni a kisokos… Szerintem azóta is ezen töri a fejét…)



- Elég türelmes vagy, hogy mindezeket ennyivel le tudod magadban rendezni.



- Ez igaz – viszont épp a minap történt valami, amikor már kezdtem elveszíteni a türelmemet, kishíján elszakadt a cérna:



Belépett karavánunkba egy lányka, most szó szerint fogom megosztani veletek levelezésünket, mert csak úgy van értelme – mindjárt megértitek, miért:



Ő: és igazából el mennyek a nyáron? de amúgy ha el megyek akkor hol lesz?

Én: Mármint hova, a TTK-táborba? Az Abádszalókon lesz, a Tisza-tónál.

Ő: de nem biztos hogy megyek amúgy hol lesz melyik városban?

Én: Az még nagyon soká lesz, majd a nyáron, még nem döntöttünk, hogy pontosan mikor.

Ő: és milyen nap az? hát én nem biztos hogy tok menni mert amúgy hány kor lesz?

Én: Nem tudjuk még pontosan a részleteket, ahogy már mondtam. De amint megtudom, megírom. Jó lesz így?

Ő: de nem biztos hogy megyek amúgy hol lesz melyik városban?



Erre nem válaszoltam, mert erre egyszerűen nem volt már mit… Viszont nem hagyta annyiban, megtalált a cseten – ahol végigbeszéltük még egyszer, szinte betűről betűre ugyanez az elmés társalgás zajlott le köztünk. Azzal a különbséggel, hogy a kislány elmondta: ő 9 éves és A-ban lakik, menjek majd el oda érte a tábor előtt, és vigyem el én Abádsazlókra, ha már arra nem vagyok hajlandó, hogy az ő falujába (városába?) szervezzek tábort. Mondtam, hogy az ki van zárva - hozzák el a szülei (ha muszáj), a többieket is a szülők hozták kocsival. Erre a kicsi lány: Hóban??? Még jó, hogy előtte fél órán keresztül igyekeztem megértetni vele, hogy a tábor nyáron lesz… (Ezek szerint nem sikerült.)



Itt azt hittem, feladom… vagy a kardomba dőlök… Ott is hagytam szegénykémet – de ezzel még nem volt vége. Estére kaptam tőle még egy levelet:



Ő: na de hol lesz ez az egész? mert most hova mennyek a táborba ? vagy hova?



Na nem, ilyen nincs, ez nem lehet igaz! Szörnyű gyanúm kezdett ébredezni: én át vagyok verve, valami tréfás kedvű jóakaróm magát 9 éves (a butánál is butább) kisgyereknek kiadva akar engem a sírba vinni. Na, azt már mégsem, tréfás kedvű barátom! Írtam hát egy - még mindig szalonképes - levelet a lánykának; most várom a fejleményeket:


Én: Egyelőre ne menj sehova, utoljára mondom: A NYÁRON LESZ, MÉG NEM TUDOM A RÉSZLETEKET, DE IDŐBEN MEG FOGJÁTOK TUDNI!!! De nekem van egy olyan érzésem, hogy ezt te direkt csinálod - állj már le! Különben meg, ha tényleg 9 éves vagy, egyáltalán ne gyere: egyrészt, mert úgy sem engednének a szüleid, másrészt, mert csupa nagyobbak lesznek ott, harmadrészt, mert nem hiszem, hogy vállalnám, hogy egy hétig ott légy - nagyon nehezen érted, amit mondok, nem tudnék rád vigyázni egy hétig. Te meg még, ugye, láthatóan nem tudsz magadra!



A folytatást most megjósolom: kapok majd egy dörgedelmes levelet tőle, hogy hogy beszélek én egy gyerekkel?



- ???



(Folytatás következő oldalon…)







© Napfolt Kft. - Médiaajánlat

 


© Napfolt Kft. - Médiaajánlat