Cuccok Center

Teve Center

Karaván Center

Kapcsolat Center

Gaming Zone


Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek


[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

Naplóm a lényeges naplója


Élő Vízforrás [64089 AL], gazdája Naplóm a lényeges
EGY KÍVÁNSÁG, MELY ÁLOMBÓL...

Ugrás egy másik naplóhoz!
Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/64089 		EGY KÍVÁNSÁG, MELY ÁLOMBÓL...

EGY KÍVÁNSÁG, MELY ÁLOMBÓL SZÜLETETT
(zarver)

Ott fenn a hegyekben, a sűrű erdő kis tisztásán építette fel a kis házat. Gerendái szépen egymásba illenek. Kívül vakolatlan, hogy ne rontsa az összképet, és mert ő maga is így szerette. Ide költözött egyedül, élete végéig itt szeretne élni - gondolta magában, amint meglátta az elkészült házat. A ház előtt a zöldellő rét! A fűben millió színben pompázó virág! - Hogyan közlekedek itt? - mosolygott magában? - mert egy virágra sem szeretett volna rálépni.
Az erdész hetente hozza az élelmet, csak annyit amennyit szeretett volna, a legszükségesebbet. Mert meg akarta ismerni az erdő kincseit. Gombákat, gyümölcsöket! Gondolta a mesés nyárban feldolgozza, majd marad télire is eleség.
Reggelente madárcsicsergésre ébredni - pompás gondolat. Lassan kezdett berendezkedni. Könyveket hozott magával, számítógépet! Hisz e nélkül, már ő maga sem tud meglenni. A külvilággal nem szakít meg minden kapcsolatot, mert nem remete akar lenni, csak úgy élni, ahogy mindig is szeretett volna. Semmi kötelezettség, semmi sietség, semmi fényűzés, pompa, és az ezzel járó viselet.
Itt az időjárástól teszi függővé a neki megfelelő viseletet. Egyszerű, de kényelmes ágy, betétjét ő maga tölti meg minden évben frissen kaszált fűvel, ami nemcsak meleg de illatozik egész évben. Ahányszor megfordul az ágyában érzi a rétek illatát, mélyet szippant belőle, és boldogan alszik tovább.
A tavaszt várta, és meg is érkezett. Egyszer csak arra ébredt, hogy a madarak olyan hangosan énekelnek, hogy nem lehet más mint a kikelet. Napról, napra virult az erdő! A hegy minden nap más arcát mutatta meg! A rügyek lassan bomladozni kezdtek, édeskés illatukat mélyen beszívta. A rügyek az energiát adják, hallotta a városban, és látott már rügyeket evő embereket. Itt csak lélegezni kell.
A fű is lassan alakult a lába alatt, és nemsokára olyan pompás pázsit simogatta a talpát, hogy elképzelni sem lehetett kellemesebbet. Néha a mellette levő patakot nézve, mintha recsegést hallott volna, és egyszer csak azt vette észre, hogy nemcsak hangot váltott a patak, hanem sebesen futott alá. Ekkora boldogságot már régen nem érzett. A partjára ült, és csodálta a benne visszatükröződő színeket. Sehol egy ember, egy hangot sem hall, csak a madarak dala és a kis patak csilingelése volt az ami betöltötte a légteret.
Minden nap ezt tette! Napközben bejárta a vidéket. Kezében egy letört bot, ezt találta még az ideköltözése napján, társul fogadta nélküle nem indult el. Hetente egyszer sétája az esztenára vezetett. A hegyről letekintve látta, amint a kis tisztáson szépen bekerítve a bárányok éppen a fejésre készülnek. Mire leérkezett végzett velük a juhász, kiengedte éppen legelésztek. Egy pillanatra megállt, és nézte őket. A kicsikét szerette. Mindenben, a gyerekben és az állatokban egyaránt. Ártatlan szemükkel néztek rá, és gyorsan bégetve szaladta az anyjuk után.
- Jó napot! - kiáltott már messziről, mert nem vallotta be, de félt a kutyáktól, való igaz ugattak is torkuk szakadtjából az ebek.
- Jó napot adjon Isten - szólt vissza a juhász, a munkát a gyerekekre hagyva már ment is elé.
- Milyen a hegyen? - kérdezősködött, mert egy kicsit furcsállta, hogy egy asszony oda költözött, ahonnan ő olyan szívesen megy kéthetente haza, igaz az asszonya várta és ő azért is igyekezett.
- Nagyszerű, de elfogyott az orda meg a sajt- válaszolt és azonnal beszédbe elegyedett a juhásszal. Kíváncsian hallgatta, hogyan tárolja a sajtot. És megtanulta módját, hogyan készítsen belőle túrót, azt hogy csomagolja be a fakéregbe. Egyre érdekesebb volt a beszélgetés, és lassan megtanult egy csomó receptet.
- Jó akkor most többet veszek és megpróbálom határozta el! Átalvetőjét megtöltötte friss finom sajttal, majd hazament.
Nem telt be soha a szépséggel, minden megállónál lenézett, körülötte a hegyek. Lassan ismert minden fát, és minden bokrot, de egyformának nem látta soha őket. Változott minden. Főleg eső után, mintha minden kiegyenesedett volna, pedig csak nőttek a szeme láttára és ezzel a csodával soha sem telt be.
Hazaérve előkészítette a sajtot, és elindult az erdőbe. Faháncsot keresett, nem is akármilyent, a fenyves felé vette az útját, és keresett. Megszáradt de még egybemaradt fenyőfaháncsra volt szüksége. Volt válaszék bőven, a puha mohás avarban megtalálta amit keresett. Szépen összeválogatta, hogy aztán hordószerű alakot készíthessen belőle. Mikor már eleget szedett, lassan indult hazafele.
Közben a fák tövében kibújt őzláb gombákat nézegette, és szedett belőle eleget. A vacsorája megvolt, és még szárítani is jutott nem is kevés.
A telet is itt tölti, hiába mondják, hogy nem lehet, egy asszonynak félelmetes. De nem ismert félelmet, ismerni akarta a téli életet is, és elhatározásából nem engedett. Ezért hát a készülődés, télire. A gombákat megaszalta az árnyékba a füvön. S sajtot begyúrta, és a faháncsból készített hordókba, szépen óvatosan belerakta. A tetejét is fahánccsal födte le.
A jól elvégzett munka öröme töltötte el a lelkét, és mivel lassan már esteledett kiült a ház elé, a naplementét nem hagyhatta ki. Minden este más és más, nem volt egyforma soha, és ez a szépség volt az a csoda amiért ide felköltözött.
Szerette az embereket. Maga miatt költözött ide fel. Ha már a Hold is magasan járt, és hideg lett, esténként bement. Ekkor ápolta kapcsolatát az emberekkel. Gyorsan pötyögteti az üzeneteket, a válasz is jött, senkiről sem feledkezett meg. De ez az ő élete és a végét itt tölti el, egy jobban érezte, hogy ez kell neki. Minden napját leírta és gyönyörűséggel olvasta vissza, az egyhangúnak ígérkező élet milyen változatos és mennyi csodát rejt.
A nyár gyorsan telt, ha meleg volt a patak nyújtott felüdülést. A fák árnyéka a háza fölött sohasem engedtek be több meleget, mint amennyi éppen kellett. Munkája bőven volt, mert bejárta a vidéket, útjában összeszedett és befőzőt minden gyümölcsöt.
De lejegyezte és nevet adott minden visszajáró kis madárnak. Figyelte a bogarakat, órákig elnézte a bolyban szorgoskodó hangyák munkáját. Csodálta őket, és közben mosolyogva hallgatta a tücsök ciripelését és gyerekkora verse jutott eszébe a Tücsök és a hangya. De valahogy a tücsök zenéje nélkül nem lett volna igazi ez a kis tisztás hangulata.
Megvolt a hangja a reggelnek, a déli meleg csendje, a délutáni madarak beszéde, az éjszakai baglyok huhogása. Mennyire ismerte, órára sem volt szüksége. A természet hangja és a nap állása elég volt neki és tudta, mikor mennyi az idő, de nem is volt kíváncsi nagyon rá, hisz nem versenyezni jött ide vele, hanem kihasználni azt ami még maradt neki belőle.
Az ősz színeit várta, és lassan az is megérkezett. Az idő egyre hidegebb, az eső gyakrabban kopogtatta ablakát. De minden napos időt kihasznált, mert a színeivel csak nem telt be. Ami a tegnap még vörös volt az ma barna. A zöld szín árnyalata is elkápráztatta.
A nap már fáradtan sütött, de az esztena még a helyén állt, majd ha az első hó leesik, akkor mennek be a falúba. Várta is már a juhász, utolsó beszélgetésükkor, már nagyon készülődött, és nem győzött a téli hónapok otthon töltött melegéről beszélni.
Aztán leesett az első hópehely. Izgatottan nézett ki, és azonnal ki is ment. Mert erről álmodott, tél a hegyen! Fája volt elég, szépen sorakozott a ház mellett. A favágók gondoskodtak róla egy kis pénz ellenében. A kandallót már begyújtotta az őszi hideg napokon, ontotta magából a meleget.
És egy reggel arra ébredett, hogy a hegy már hófehér ruháját vette fel. Az ágakon bőségesen állt a hó. A levegő friss, és csak nézte a hegyet, hogy ezt soha se felejtse el. A szépet kereste, is itt van a lába előtt. Olyan szépség, amit még remélni sem mert. A tél hidege megviselte, de nem adta fel. Minden nap a szépségét nézte, a hideget nem érezte, mert nem akarta, hogy megzavarja semmi ezt az élményt, amit annyira szeretett.
Hosszúnak ígérkezett a tél de lassan vége lett. Fáradtan, de már élesebben sütött a nap és egyre többet. Egyszerre szépült ismét a táj. Ismerte már, és várta a fejleményeket. Várta az színes és illatos virágok jelenését, várta az életet.
Egy nap el is érkezett, lehajolt, hogy megsimogassa a régen várt kelyheket. Csak megszédült és észre sem vette, hogy ott maradt a virágos füvek között. A favágók találtak rá. Örök nyugalmat a vén tölgyfa és az óriássá nőtt fenyő közötti kis tisztáson lelt. Hallhatta örök zenéjét a természetnek, s madarak hangja, kis patak csobogása, fák ölelése lett végső helye.

Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat