Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/138844
|
2009-07-07
Újra beléptünk egy három hónapba.. egy újabb év fog eltelni nélküled és még mindig várom a "majd az idő segíteni fog" dolgot, amit milliószor meg kellett hallgatnom.. Nem érzem, hogy segítene. Nem érzem, hogy bármi is kezdene elmúlni azok közül, amik azóta is fájnak. Úgy érzem, hogy megállt az idő. Semmi nem változott. Semmit nem változtam. Ugyanazt érzem, ugyanolyan a külsőm; nem nőttem, nem híztam, nem fogytam, nem szépültem meg, nem öregedtem bele.. talán csak a hajam hosszabb valamivel, talán csak a pattanásaimból van kevesebb és talán még az ízlésem változott egy kicsit.. de semmi más, ami felnőtté tenne, pedig nemsokára kilépek a tizenéves korból.. De az fáj a legjobban, hogy 6 éve.. 6 éve semmit nem tudok rólad. 6 éve csúnyán itthagytál és azóta is szarsz rám jó magasról.
Vagy talán nem is ez.. Inkább az, hogy annyira idegenné váltál. Soha nem tudtam még csak elképzelni sem, hogy valaha is ennyire idegen leszel de az lettél.. Tudod, 2 hónapja megtaláltam azt a képet.. az egyetlen képet talán, ahol ennyire látszik az arcod. Rád néztem és csak annyit tudtam rá reagálni, hogy "Szóval te voltál az?"
Pedig mindennap eszembe jutsz, gondolok rád, beszélek hozzád válaszokat várva, de az arcod.. Ilyenkor valahogy nem képzelek arcot hozzád és annyira más vagy arccal. Nem ismeretlen, csak egy kicsit idegen. És olyan rossz érzés látni. Semmi pozitívumot nem kapok az arcodtól, csak rosszat. Nem konkrétan rosszat, csak olyan megmagyarázhatatlanul gyomorszorítót. Nem jó látni, mert olyankor olyan érzésem támad, hogy arcod van, tehát létezel. Pedig már nem, már régóta nem.
Régen mennyit eljátszadoztam azzal a gondolattal is, hogy mi lenne, ha egyszercsak beállítanál és azt mondanád, hogy nem is haltál meg, csak tesztelted, hogy hogy reagál a család, hogy valóban nem szeret senki vagy csak nem mutattuk ki.. Mennyire vártam éveken keresztül, hogy haza gyere, de nem jöttél és belegondolva, azt hiszem már ez a várakozás és reménykedés is elmúlt. Néha még előfordul, hogy ha az utcán látok hátulról vagy messzebbről egy rád hasonlító nőt, hogy belém villan, hogy "Anya?", de azt hiszem már ez is ritkul.
Annak a gondolatával is sokszor eljátszottunk régen, hogy kit választanánk, ha muszáj lenne. Igazából én hoztam fel az egyik voltomnál, hogy kit választana, ha egy szikláról lógnék lefele az anyukájával együtt, de ő csak egyikünket tudná megmenteni.. És ő végülis gondolkodás után ugyan, de engem válaszott.. Aztán visszakérdezte, hogy én kit mentenék meg, kit választanék: őt vagy Villét? (vagy Kimit, már nem is emlékszem, hogy kire kérdezett rá elsőre, kit érzett a legnagyobb "vetélytársnak",kire volt a legféltékenyebb akkoriban.. mindkettőre az volt, mert azzal kezdtem, hogy ő is, mindenki csak ezután a kettő után, csak nem tudom, hogy kire.. mindegy).. Hogy kit is mentenék meg, de őszintén? Azt válaszoltam, hogy őt. Hogy őt menteném meg. Ville/Kimi kezét elengedném, őt pedig felhúznám. És miután felhúztam, Ville/Kimi után ugranék.
Sokszor azt mondtam magamnak, hogyha visszakaphatnám anyát, azonnal feláldoznám Kimit és Villét is. Én nem tudnám megölni őket még anyáért sem, még megütni sem, de ha más megtette volna, akkor hagytam volna.
Úgy érzem, hogy valahol már ez is megváltozott. Azt hiszem, hogy ma már nem tudnám odaadni őket senkiért.. Senkiért, akárkiért, bárkiért, mindenkiért sem. Vagy ha oda is adnám anyáért őket, ugyanilyen nyomott maradnék, mert akkor meg ők szakítanának ki belőlem egy akkora darabot, amekkorát anya szakított ki a halálával.
És nem azért, mert egy érzéketlen bunkóvá váltam az évek alatt, csak.. egyszerűen nem vonhatsz kérdőre.. az eszemmel bármit megadnék érted, de a szívemmel már nem.. őket már nem hagynám bántani.. És nem azért, mert nem szeretlek.. hiszen belém látsz, látod, hogy te töltöd ki a napjaim nagy részét.. szeretek veled beszélgetni, mert olyan érzés, mintha válaszolnál.. szeretek rád gondolni, mert tudom, hogy neked is jól esik és ugyanúgy nekem is. De mégsem vagy itt, amikor kellene, mégsem vagy itt soha, soha nem hallom, amit mondasz, soha nem látlak, soha nem érezlek.. Ők viszont felmutatnak valamit.. valamit, amit ugyan konkrétan nem csak nekem szánnak, de nekem Is.. Tudod anya ez olyan, mint mikor azt mondják, hogy összehasonlíthatsz almát almával, körtét körtével, de almát körtével nem. Egyszerűen mást jelentesz, mint ők.
Szeretem őket, nem tudok mit tenni ellene. Próbáltam lebeszélni magam róluk, próbáltam rábeszélni magam arra, hogy éljem az életem és ne pedig olyanoknak adjam, akikkel talán soha nem is fogok találkozni. Állandóan bennem van a félsz mindkettő miatt. Az egyik munkája, hobbija, szerelme, élete a sebesság, a száguldás. Bármelyik F1-es futamon, rally versenyen, hobbi motorozás/autózás közben meghalhat.. egy rossz mozdulat, egy selejtes csavar és egy pillanat alatt vége lehet annak, amit elért, amit felépített, akit szerettem.. A másikról nem is beszélve, aki kéményként is megállná a helyét.. Soha nem sikerült olyan dolgot találnom, amiért eldobhattam volna őket, pedig Isten lássa a lelkemet, nem is egyszer próbáltam.. Soha nem tudnám őket fanatikusan szeretni, pedig sokszor úgy tűnhet, de soha.. undorító a fanatizmus. Soha nem tudnám őket zaklatni, soha eszembe sem jut mégcsak az sem, hogy egy autogramért írjak nekik.. nem üldözöm, nem hívogatom őket, mégcsak a magyar futamokért sem harcolok.. Úgy szeretem őket, ahogy szeretni kell, ahogy szeretni lehet.. Úgy szeretem őket, ahogy téged már soha nem szerethetlek ebben az életben..
De tudod, hogy fontos vagy. A legfontosabb. Életem első, utolsó és egyetlen nője. A legszebb, legokosabb, legcsinosabb, legfiatalosabb nője.. A legjófejebb és legjobb anyája.. Egy rossz szót nem tudok rád mondani, pedig igencsak viharos kapcsolatunk volt. Talán a mai napig is az életem legviharosabb kapcsolata, ami veled volt a 14 év alatt, de az idővel valahogy még ez is megszépült.. Legalább valamire az idő is jó.. Viszont egy valamit soha ne felejts el; akárhányszor kérdőre vonnál, és itt most nem a KimiVille szeretetről van szó, mert őket tudom, hogy tőled kaptam, hogy életben tartsanak a halálod után is, többek között ezért sem fogok/m rajtuk/őket soha osztozni, elengedni.. szóval: akárhányszor kérdőre vonnál, ne felejtsd el, hogy mindezt, ami van, neked köszönhetjük! Mielőtt kiderült, hogy rákos vagy,már 2-3 éve mondtad, hogy érzed, hogy valami nem stimmel, hogy érzed a csomót. De neked mégsem értünk annyit, hogy erőt vegyél magadon és elmenj orvoshoz megnézetni. Mindig csak otthon mondtad, de soha semmit nem tettél ellene.. Megértem, hogy féltél, de ennyi gyerekkel a szeretetnek erősebbnek kellett volna lennie a félelemnél.. és annak, hogy van még, akiket fel kéne nevelni.. mégsem léptél, pedig tudtad, hogy az apánk mennyire rossz szülő, hiszen te is nem egyszer mondtad, hogyha te nem lennél, nem lepődnél meg, ha kocsmatöltelékekké válnánk mellette. Mégis megvártad, amíg legyőzött, ahelyett, hogy az elejétől kezdve harcoltál volna ellene, ha másért nem is, akkor értünk. Azért, hogy egészségesek maradjunk testileg-lelkileg. És nem pedig, hogy a születésnapunk előtt egy nappal meghalj.. a rohadt életbe, mégis mit gondoltál? Mi lesz belőlünk, mi lesz velünk, ha te meghalsz? Mit fog ez lelkileg okozni egy 14 éves gyerekben? Felnőtt létedre lehetett volna ennyi eszed.. Szerettelek, szeretlek, örökké szeretni foglak tiszta szívemből és mindigis te leszel a legfontosabb az életemben, de remélem tudod, soha nem mondhatom el elégszer, ezt soha nem fogom megbocsátani!
|
