Leltár

Adatlapok

Trükktár

TeveClub filmek



[ Mi ez? ] [ Írok ide ]
haverok:

Rhett Butler naplója


Rhett Butler [320010 AL], gazdája Rhett Butler
2013-01-11 Hey, Johnny Park!

Ugrás egy másik naplóhoz!

Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/320010
2013-01-11 Hey, Johnny Park!

Ha egy nap csak félig is jó lenne, anyáék basszák el. Vagy csak fater. Kibaszottul készen vagyok tőle.

Ahogy Jön

Szomorú voltam, elképzelhetetelnül szomorú. Minden szeretetmet amit egy lány felé sugároztam elnyelt, hogy az úgynevezett fiúja felé sugározza tovább... Próbáltam volna nem szeretni hogy a sugárzásom ne terjedhessen ,de ez sajnos nem volt lehetőség. Amikor igazán magam alatt voltam, megkerestem a gyötrelmet okozó érzelmeket, és jól elvertem őket, mivel ők tehetnek mindenről. Nem akartam megint ezt játszani, ám ekkor láttam ahogy a lány megint átmegy a fiújához, és rájöttem hogy ez egy meglehetősen hosszú út lesz. Úgy éreztem magam mintha amolyan hátul kivágott kórházi köpeny lenne rajtam, így a lelki világomban mindenki láthatja mit is gondolok róluk. Ahogy elindultam az úton, elösször a felszínes Jóindulat jött velem szembe. Intett felém, majd megkérdezte:
-Mit tehetek érted: Remélte hogy mondok valamit amiben segíthet, ezáltal magát is segítve. Nem volt hangulatom hozzá, egy röpke mozdulattal beletérdeltem a gyomrába. Meglehtősen jó lesett, ez legalább őszinte volt. Mentem tovább, ekkor találkoztam az Optimizmussal, legalábbis elölről optimimusnak tűnt, kékes öltönyben, ám hátulról pirosas zakója volt, realizmust hirdetve. Rám nézett, majd azt mondta:
-Hiába az orvosi köpeny, látszik hogy semmi bajod sincs. Ám arcán amolyan morcos grimasz ült, mintha azt mondaná:" hiába mondasz neki bármit, nem véletlenül van rajta a köpeny, valami baja kell hogy legyen és nem te fogsz segíteni rajta". Nem tetszett ez a kétszínűség, megfejeltem, majd amíg kóválygott, ellöktem magamtól, így egy pocsolyába esett. Egyértelműen ott maradt, semmi esély arra hogy fölkel. Utamon továbbhaladva három alakot láttam a padon. A felém eső legszélső nyújtott karokkal ült, elérve a másik kettőt egyik termetes karjával, a középső lehajtott fejjel ült, míg a legszélső szorongva összehúzta magát. Ahogy odaálltam eléjük,láttam a nevüket belvarrva zakójukba. Remény, Őszinteség és Félelem. Remény szólalt meg elösször.
-Ne ijedjen meg ettől a kettőtől itt, ha én nem lennék ők már létezni sem tudnának. Picit csendes lett a vidék, mintha valami baj történne a többiekkel, de nem lehet túl komoly.
-Tehát maga tartja bennük a lelket amikor semmi sincs már?-Kérdeztem, ügyet sem vetve megjegyzésére.
-Hát igen, így szokott lenni.
-Szóval ha jól értem maga utat keres mindenben ami szembejön, nem számít hogy az jó-e vagy rossz?
-Hát most hogy így fogalmazza, valóban.
Ekkor vettem észre a közeli fa mögül kikandikáó vékony bajszú sunyi alakot, akinek kabátájra Csalódás volt írva. Ott dörzsölte a tenyerét, várva hogy a Remény a hálójába hozzon valamit.
Így már összeállt a kép, nem is haboztam, azonnal tarkón vágtam a Reményt, és amikor elterült a földön még bele is rúgtam. Ettől a Csalódás futni kezdett, menekülni árkon bokron keresztül. A Félelem már meg sem volt lepve, valahogy érezte hogy ez lesz, nem tudtam igazán bántani, csak egy jól kimért pofonra tellett. Odaálltam az Őszinteség elé.
-Most hogy szépen eltűntek a zavaró tényezők, mit érzel vajóában?-kérdeztem.
-Valójában? Valójában haldoklom mert soha semmi nem lesz elég jó nekem amíg rá nem jövök hogy amiről azt hiszem hogy akarom csak még egy nagy tévedés. Remélem hogy minden lépés közelebb visz ahhoz hogy egyszer jónak tűnjön minden. Addig szenvedek tovább.
Azzal felkellt és elsétált. Nem bántottam, elvégre ő csak az igazat mondta, nem az ő hibája hogy így alakultak a dolgok.
Ekkor hirtelen észbe kaptam. Felszegtem a fejem, és körbenéztem a parkban, ahol idáig ültem, és ahol ez az egész képzelgés elkezdődött. Ekkor láttam felém jönni a lányt és a fiúját kézen fogva. Ha rajtam keresztül nem ismerkednek meg, talán nem is lennének együtt-Gondoltam-nem lennének boldogok. Apró mosoly jelent meg az arcomon, ahogy befordultak az utcán és eltűntek. Visszatérve a gondolataimba meglepődtem, ugyanis a Boldogság hatalmas léptekkel közeledett felém, keblére akart ölelni. Abban a pillanatban képentöröltem, és el is terült a földön. Ez azért mégiscsak túlzás volt a részéről. megyek és megkeresem a Csalódást, ő talán megért majd.

2012.március környéke




Problémás tartalom jelzése






© Napfolt Kft. - Médiaajánlat