Tartalomjegyzék
A napló közvetlen linkje:
http://teveclub.hu/naplo/202023
|
2007-01-31
Kedves Jucó!
Álmot láttam az éjjel, különös álmot. Mentem haza anyámékhoz kocsival a 4-es úton. Halálútnak is hívják, mert annyi baleset van rajta. Szóval mentem hazafelé, és egy kamion döcögött elôttem nagyon sokáig. Többször próbáltam megelôzni, de mindig jöttek szembe. Egyszer aztán eljött a lehetôség: ki az index, és nyomtam a gázt, mint tót az ólajtót. De valahogy nem akart gyorsulni a kocsi, szembe meg jött megint valaki. Na, gyerünk, még jobban nyomtam a pedált, de nem haladtam gyorsabban. Feltételezem, a teherautó sofôrje is gyorsított, bár nem hiszem, hogy azért, hogy ne tudjam megelôzni. De a lényeg, hogy a szembe jövô már nagyon közel volt. Na, gondoltam, ?itt a vége, fussál véle?, ahogy te mondtad mindig kiskorodban. Még az utolsó pillanatban elrántottam a kormányt, hogy legalább a szántóföld felé menjek, de vesztemre a szembejövô is ezt tette, aminek az lett a vége, hogy az árokban frontálisan egymásnak ütköztünk. Még arra emlékstem, hogy a m?szerfal bejött az utastérbe ? és utána csak azt láttam, hogy öt méterre vagyok a kocsi fölött. Nem értettem, hogy kerülök oda, mert ha kirepültem a kocsiból ? bár a biztonsági övem be volt csatolva ?, akkor már a gravitációnak hatnia kellett volna rám. De nem, én ott lebegtem, és láttam, hogy lent sokan szaladnak a roncsokhoz, az én kocsimhoz meg a másikhoz is. Annak a sofôrje derékig ki volt bukva a szélvédôn, aztán feltápászkodik, és kimászik a kocsiból. H?, azt a nemjóját, ha itt lebegek, akkor én halott ember vagyok. Ahogy ott morfondíroztam magamban, egyszercsak egy hangot hallottam: Még nem jött el a te idôd, még nem haltál meg, mert van lent valaki, aki imádkozik érted.
Újból lenéztem, és egy kislányt láttam az út szélén állni. Hosszú, befont haja és narancssárga kabátja volt. Nem tudom, hogy kerültél oda, de te voltál, és imádkoztál értem Istenhez, hogy ne haljak meg. Nekem sem kellett több, visszazuhantam a kocsiba, és csak arra eszméltem, hogy nagyon-nagyon fájt mindenem.
Aztán megint nem emlékeztem semmire ? valószín?leg elájultam ?, legközelebb arra eszméltem, hogy mentôsök húznak-vonnak. Ráraktak egy hordágyra, betoltak a mentôbe, és elindultak velem. Én nekem meg volt még annyi erôm, hogy kinézzek a mentô ablakán. Mindenki kapkodta a fejét, idegesen szaladgált, csak te álltál ott az út szélén nyugodtan, kicsit távolabb a narancssárga kabátodban, és néztél rám. Pont úgy, ahogy egyszer megírtam már. Kicsit mosolyogtál, és olyan biztatóan néztél. Aztán elment a mentô, és találkoztunk soha többé.
|
